Tejcsokoládé-irodalom és egyéb lehetőségek – Kritika Lackfi János Bejgliköztársaság című kötetéről

Bejgliköztársaság címmel jelent meg Lackfi János legújabb, ezúttal novellákat tartalmazó kötete. A fülszöveg szerint a könyv a szerző hatvanhetedik könyve, más források szerint közben megjelent még egy – mindezt csak úgy és azért sorolom elöljáróban, mert maga a szerzői bemutatkozás is ezt teszi. Mindazt, amit a Lackfi az előadásai, irodalmi „stand up”-jai alkalmával vagy a közösségi média különböző felületein bemutatkozásként elővezet, itt ugyancsak: azaz nem csupán az író, költő, műfordító szavatol a kötetért, hanem Lackfi János, az irodalmi intézmény is.

Ez utóbbi minden lehetősége és kihívása ott van a Bejgliköztársaságban, ebben a közel nyolcvan rövidprózai írást sorakoztató kötetben. Lehetőségként ugyanaz jelentkezik, mint ami kihívásként: a maximális mesterségbeli tudás és az olvasói átlag teljes ismerete. Lackfi sosem lakta az irodalom elefántcsonttornyát, illetve amit lakik, annak ajtaját a lehető legszélesebbre tárja, hogy bárki (értsd: tényleg bárki, felnőtt, gyerek, klasszikust kedvelő, modernre vevő stb.) képes lehessen és kedvet érezzen belépni, bent lenni, bent maradni az irodalom – jobb híján nevezzük így – épületében.

A kötetben szereplő írások, amelyeket szerzői vagy szerkesztői szándék nem szervezett fejezetekbe, a fentieknek megfelelően sokfélék. Tárcanovellák követnek szkeccseket, miniatűrök vegyülnek irodalmi abszurdokkal, de még bohózatként is olvasható jelenetet is találunk, miközben jó pár erős, szépen végigírt, klasszikusnak mondható novella is helyet kapott. A kötet minősége ugyanakkor nem egyenetlen, ráadásul sehol nincs az jelezve, hogy ez egy novellagyűjtemény volna, vagy akárcsak az, hogy prózai írásokat vesz kezébe az olvasó.

Kis túlzással, szabadosan úgy is lehet kategorizálni, hogy a szerző maga a kategória, a kötet „lackfikkal” van tele.

Ugyanez mondható el, ha közelebb lépünk a szövegekhez. Lackfi sokat díszít, amikor csak lehet, listáz, gyakran – és leginkább finoman – magyaráz. Rengeteget karikíroz, sokszor általánosít, mint aki jól ismeri a világot, ahogy az olvasóit is. Gondosan mérlegelve adagol humort és megrendülést (kiváltani szándékozó visszavonásokat, elhallgatásokat). Szinte minden írás mintha nem is egy irodalmi intézményből, de egy szöveggyárból vagy konszernből kerülne elénk. (Irodalom és Vidéke Takarékszövetkezet, ahogy ezt egy interjúban maga Lackfi mondja.) Hősei ismerősek, színhelyei otthonosak, még a viszonylag gyakran előforduló bibliai toposzokat is úgy szövi bele a szövegekbe, hogy az felismerhető legyen. Mindezt azonban veszélyes is: olyan kihívás, amellyel a szerző sok-sok kötet óta – úgy vélem – nem foglalkozik. Az a virtuozitás ugyanis, a szövegteremtő képességnek az a foka, ahol Lackfi hosszú ideje stabilan tartózkodik, akár ki is kényszeríthetné a szerzőből azt a fajta szövegszervezési módot, aminek eredményeképp jóval többet bíz az olvasóra az egyszerű megfejtések felismerésénél. Ez azonban a Bejgliköztársaság esetében nem (sem) következik be. A kötetben szereplő írások mindegyikében el vannak helyezve az értelmezést direktben segítő mankók, fogódzók. Logikus magyarázat lenne erre, hogy a szerző lenézi olvasóját, ahogy az is, hogy az irodalom iránti érdeklődés, a vágy felkeltése és fenntartása Lackfi számára kiemelt érdek. Legyen bármelyik magyarázat is a helytálló, az bizonyos, hogy ez a rendkívüli szövegáradás, a számtalan Lackfi-megjelenés arról biztosan szól, hogy az irodalom fogyasztása, ha lehetséges, váljon mindennapossá. 

Ez a vállalt misszió háború az olvasóért, és mint minden háborúnak, ennek is vannak áldozatai.

A Lackfi-próza minden rendelkezésre álló teret szöveggel tölt meg, kevés hely marad üresen. Jóval több a kijelentés, mint a kérdés, és ha nem végződik feloldással egy történet, akkor is lekerekedik, elsimítódik. Jól gördülő mondatok úsznak egymás után, illeszkednek egymáshoz. Alapvetően az adja az olvasás élményét, hogy könnyen fogyasztható, és nem az, hogy egy munkás, küzdelmes processzus végén (és közben) kihívást jelentett, amivel sikerült megküzdeni. A kötetcímnél maradva az ízek ismerőssége, a bevált recept tölt el élménnyel, és nem az, hogy új dolgokat sikerült felfedezni. A Lackfi-próza tejcsokoládé, ami azért készült, mert azt nem lehet nem szeretni, de felsejlik, hogy talán azért is, mert nem bíztak a kakaóbab elemi ízében. Ezzel nem vitatom a „hozzáadott cukor” értékeit, a tejcsokoládé-irodalom létjogosultságát, de azt állítom, hogy egy mestercukrásznak nem lenne szabad félnie.

Különösen azon írások esetében kérhető számon a fenti bátorság, ahol a szöveg egyes elemeinél egyértelműen megmutatkozik a szakmai tudás. A költő és a zinternet című írás például remek stílusgyakorlatokkal az irodalom belső törvényszerűségeiről beszél, de már a címmel és az első mondatokkal („A költő egyik reggel kisütött egy verset. A friss péksütemény feletti örömében[…]”) mintha fogyaszthatósági alakítást végezne. Remek ötlet és kidolgozás a Mi fény zizzen telómon című Rómeó és Júlia-parafrázis, de nagyban rontja a hitelességet az elképzelt tinédzsernyelvből is kilógó szóhasználat – és persze maga a cím, ami a manírosságon is túlbukó túlzás. De a szövegek belső ökonómiája szintén akadályává tud válni a nagyobb tétek megjátszásának, különösen azoknak az írásoknak az esetében, ahol a mű aktuális elbeszélője végig ugyanazon a regiszteren szólal meg, ráadásul az elmesélt történet(ek) szuggesztivitását Lackfi nem bízza (miért nem bízza?) az általa mesterien használt nyelvre, hanem a beszélőt pozicionálja harsogóan közelre. Ily módon, a korban divatos influenszerekhez hasonlóan szinte az arcomba hajolva mondják és mondják és mondják a magukét.

Befogadói oldalról azt veszem észre, hogy minél közelebbről szólít meg, annál távolabbinak érzem, mert tolakszik, zavar, már-már idegesít. Ugyanez a helyzet a Lackfi-írások egyébként egyik legfontosabb és leginkább értékelendő jellegzetességével, a humorral. A túl sok humor nem mindig sűríti, van, hogy inkább hígítja a közeget, amibe kerül, még akkor is, ha

a szerzőnek első körben feltétlen köszönet jár azért, hogy kitartóan védi a derű, a jókedv, az életöröm pozícióit a kortárs irodalomban.

Mert szükség van erre. Ezeken túl is rengeteg ötlet, játék alapozza meg egy-egy szöveg erejét, a Mint a gyújtózsinórban például egy autós navigációs rendszer a narrátor, aki a tulajdonosához beszél, egyes szám második személyben szólítva meg őt, és eközben egy emberi élet félrecsúszását, végleges eltévedését meséli el. Ám hiába érdekes, nagyszerű ötlet, a második bekezdés után legszívesebben kikapcsolnám. Azt, amit Lackfi megír, bizonyosan jól ismeri, érezhetően képessége van mindazt, amit lát, hall, tapasztal, megfogalmazni, rendszerezni és szövegbe emelni. Akár monológok, akár párbeszédek, az alapvető kifejezések, gesztusok, a mindennapi manírok, szokások ismerhetők fel a megszólalásokban, a szereplők interakciói pedig a várható kimenetelekkel végződnek. Azonban ezekben a poetikai megoldásokban is kódolva van a hiba: a Lackfi-féle kissé elemelt, sok esetben túldíszített-túlreflektált mondat képes „kiesni” egy-egy beszélő szájából. Példa erre az egyébként jó ötletből indított és végig feszesre húzott, már a címével is (Ugye hoztál hullát?) érdeklődést keltő novella két sírásó szereplője, akik olyen kifejezéseket használnak, mint a „cifráz” és a „matyóhímzés”. Máshol meg a főhősök magukat két fontos, de alapvetően marginális bibliai szereplőhöz, Simeonhoz és Annához hasonlítják. Utóbbi, mármint a bibliai szereplők, történetek játékba hozása egyébként igen gyakran van jelen a szövegekben, két ilyen kiemelkedő írás az Akik élnek, akik félnek és A nagyúr érkezése – mindkettő olvasható modern homíliaként.

Erős, karakteres írás a Putyin és a májgaluska (és ezért még a cím is megbocsátható): a megrendítő szövegfolyam egy lassan megbomló elméjű, magányos ember monológja, amit részvéttel lehet csak olvasni, miközben bizonyos pontjain önfeledt derűt is sugároz. A Hatezer lépés című írás szintúgy – ez egy részletes listát adó telefonellenes, a magánszféra védelme érdekében elhangzó pamflet, ami még akkor is helytálló, ha a csattanó egy könnyen megjósolható kimenetel. Kiemelkedő darab a Parázs a fejemen, amely sűrített monológban adja listáját az emberi élet sokféle történetének. Ugyancsak erős, talán az egyik legjobb darab a Fahéjillat, ami megrendítő, hiteles párbeszédekben lépésről lépésre tárja fel egy idős férfi életének tragédiáját. A Mikor? című novella egy szülő elbeszélése, akiről szépen lassan kiderül, hogy gyógyíthatatlan felnőtt gyerekéről beszél úgy, hogy a végére érve újraértelmeződik és nagyot üt a szöveg címe. Üdítően egyszerű, az úgynevezett mondanivalóval végre takarékoskodó a Csillagalakzat című írás, ami egy lányról és három fiúról szól: gyakorlatilag nem történik benne semmi, azonban ez a semmi termő, és meglátható benne Lackfi feszültségteremtő képessége, ahogy pusztán a szereplők bemutatása, az egymáshoz való viszonyuk leírása működteti a szöveget. A novella hősei részben nyilvánvaló, részben mások által nem, de a mindentudó elbeszélő számára világos rendszerben léteznek, ezek a szintek pedig remekül íródnak egymásra.

A kötet záróírása A nagy bejgliháború címet viseli, és mintegy összefoglalva a három és félszáz oldalon megírtakat még egyszer egy szélsőségeket is magába foglaló listát tálal elénk, amelyben egyéni és közösségi karaktereket mutat be nagy merítésben, kellő humorral, karikaturisztikusan. A sommázat szerint „Magyarország a Jóisten kalapja, s egy karika bejgli a kokárda rajta”. Hogy ebből miként következik a – vélhetően – banánköztársaság mintájára alkotott, kötetcímmé emelt fogalom, az számomra nem derült ki, az viszont igen, hogy Lackfi írásai összességében mégis a reményt és a derűt hirdetik. Csak remélni tudom, hogy legközelebb „hozzáadott cukor nélküli változatban” is „megkóstolhatom”.