Gyerekkoromat egy aranyszoborért! – Kritika a Belfast című filmről

A presztízsfilmvilág az életrajzi daraboknál már csak az önéletrajzi műveket szereti jobban, természetesen a valóságtól éppen kellemes távolságra lévő idealizmusba öltöztetve. Ebből a szempontból Kenneth Branagh annyi sikert mindenképpen magáénak tudhat, hogy kereken egy Oscar-szezonnal megelőzte Steven Spielberget önnön gyerekkora feldolgozásában. A Belfast esetében már a cím is elárulja, hogy a Buddy nevű alteregó kalandjaiban a kor és a helyszín meghatározó szerepet fog játszani.

Buddy (Jude Hill) ugyanis Észak-Írország legfeszültebb időszakának kellős közepébe született, ahol protestáns felekezettársai azért félemlítik meg családját, mert harmóniában élnek együtt katolikus szomszédjaikkal. Apjának (Jamie Dornan) Angliában kell munkát vállalnia, hogy eltartsa családját, és kifizethesse tartozásait – Buddy pedig eközben természetesen legszívesebben csak a focival, a lányokkal és különböző csínytevésekkel foglalkozna.

A Belfasthoz hasonló önéletrajzi ihletésű alkotások jellemzően két utat választhatnak. Az egyik, hogy igyekeznek egy általánosabb érvényű tézist, érzületet megragadni a személyes sorsok mögött, ahogyan azt láthattuk például a korabeli rasszizmus dilemmáit feszegető A látszat árában. A másik lehetőség, hogy a készítők a benyomások, a korszellem és -hangulat minél pontosabb lefestésére törekszenek, ahogy tette ezt Paolo Sorrentino is a kamaszkorát feldolgozó Isten kezével. És akadnak néha Richard Linklaterek, akik alkotói védjegyeiket a két véglet sallangmentes összedolgozásából építik fel.

Nem beszélhetünk tehát helyes vagy helytelen megoldásokról, Branagh azonban éppen e két szemlélet házasításával vall kudarcot.

A Belfast egyfelől egy klasszikus felnövéstörténet első szerelmekkel, meghatározó nagyszülőfigurákkal és a szülők küzdelmei által csorbítatlan gondtalansággal, miközben a rendező rendre ki is lép főhőse perspektívájából, szájbarágós reflexiókat téve a tágabb társadalmi-politikai kontextusra. Egyszer még a gyermeki naivitás illúziójából szemlélhetjük az északír vallási törésvonalakat, hogy aztán objektív szemlélőként legyünk részei a szülők anyagi természetű konfliktusának vagy a rádióadást hallgatva a közéleti eseményeknek. Ezáltal Branagh ifjúkorának felhőtlen átélése, valamint a kor- és társadalomrajz mindentudó nézői befogadása kölcsönösen kigáncsolja egymást.

A mű érezhetően csak kifogásként használja a főszereplő egyéni és családi drámáját arra, hogy egy időben és térben is sokkal tágabb közeg előtt rója le a tiszteletét. Ehhez viszont kézenfekvő megoldás lett volna egy szkeccsfilmesebb, több szálon futó narratíva, mint az, hogy az író-rendező állandóan valahogyan a központi karakterek köré szuszakolja a tengernyi mennyiségű információt. Így a Belfast végeredményben ritmustalan életképekre, mininarratívákra tördeli a kezdetleges cselekményt, és összességében inkább emlékeztet színpadra vitt jelenetgyűjteményre, mint játékfilmre.

Ráadásul Branagh elvileg „személyes” megközelítésében annyi közhelyesség és mesterkéltség akad, hogy felsorolni is nehéz.

Rögtön ott van az ezúttal Jamie Dornan apafigurájára osztott „áldozatos, de fizikailag elérhetetlen” szülő archetípusa, de fontos szervezőelv a folyamatos kontrasztképzés a gyerekek felhőtlen, varázslatos, valamint a szülők gondterhelt és szorongásokkal (persze mindeközben látványosan szeretetteljes gesztusokkal is) teli világával. Ugyancsak közhelyszerű a nyitány musicaleket megszégyenítően pezsgő utcai életképe és a nappalijukban vagy a moziteremben egy popkulturális mesevilágba repített fiúk motívuma. A Belfastnak helyenként már egy beállítása is képes otromba, elcsépelt giccsé formálódni.

Ugyanakkor nem szabad elvitatni, hogy a különböző szereplőknek az Élet Nagy Dolgairól fátyolos szemmel előadott monológjai megpengetik a megfelelő érzelmi húrokat (pláne ilyen remek színészek előadásában). A Belfastban tehát nem is feltétlenül az érzékkel, hanem inkább a mértékkel van a probléma.

Részleteiben alkalmasint kifejezetten remek ötletekkel, megoldásokkal találkozunk.

Egyszerűen csak néha jó lenne levegőhöz is jutni a nagypapa életbölcsességeitől, az apuka minden percben émelyítően tökéletes helytállásától és Buddy csillogó szemű, spielbergien hátulról világított arcképeitől.

Ilyen értelemben a Belfast nem feltétlenül cinikus alkotás, pusztán csak rendkívül erőszakos. Követeli, hogy érezzünk egyéni helyzeteket, ugyanakkor egy komplett közösség, város szenvedését is: felhőtlen fiatalságot, sorsfordító döntéseket, leélt életeket, nagyívű erkölcsi dilemmákat és bensőséges családi környezetet. Másfél óra alatt előhúz és az arcunkba vág mindent, ami a történetmesélés és a mozgóképkészítés hatáskeltő eszközeként ismert, a legmagasabb fokozaton bombázva a nézőt. Ezzel azonban éppen a dinamikát, az atmoszférában elmélyülést és a befogadói értelmezés tereit öli meg. És bizonyos esetekben ez a komponáltság is fontos volna, nem csak az, hogy egy mű személyes indíttatásból, szívből szóljon nézőjéhez.

A film adatlapja a MAFAB-on