Használati Karnevál – Kritika a Bëlga legújabb albumáról

Indítsunk egy költői túlzással: a Bëlga a magyar könnyűzene legnagyobb fekete lyuka. Szinte bármilyen témát vagy hétköznapi jelenséget képes magához vonzani, hogy aztán eltüntesse, majd zenés formájában tegye magáévá. Mindezt a legszigorúbb buddhista nyugalommal csinálja – vagyis képes arra, hogy lehetőségeihez mérten valóban a leginkább eggyé váljon a megénekelt-elrappelt állapottal, adott esetben akkor is, ha az egy kellemetlen állapot. Ahogyan az ettől a szellemiségtől nem is annyira távol álló Laár András az utóbbi időben gyakran hívja a L’art pour l’art Társulat produkcióit démonszínháznak, úgy a Bëlga dalai is efféle démonprodukciók.

Nem parodizálják a felmutatott érzéseket, hanem egyszerűen csak a saját képükre formálják őket, és ezt ajánlják fel a hallgatónak is.

Ebből az alapállásból nézve még az sem annyira meglepő, hogy felfutása idején a köztudottan jobboldali Pannon Rádió is képes volt játszani a Nemzeti Hip-Hopot.

Megtehették, hiszen a szöveg nem kacsint ki saját felépített világán kívülre. Nem állít olyat, hogy aki komolyan veszi, az hülye lenne. Ez a fajta, az értést így is-úgy is megengedő – a színpadon pókerarccal, napszemüvegben, sapkában, egyúttal ide-oda ugrálásban vizualizálódó – működésmód tette lehetővé azt, hogy a Bëlga a mai napig a magyar zenei paletta legszórakoztatóbb produkcióinak egyike legyen, ráadásul úgy, hogy ezáltal továbbra is ahhoz nyúlhat, amihez csak akar. (Még ha talán pontosan emiatt vált is ki Sickratman az első album után.)

A fentieken túl ugyanakkor van a zenekarnak egy valamivel talán tünékenyebb tulajdonsága is, amire a mulandóság éppen annyira érvényes kifejezés, mint a kordokumentum-jelleg. A Bëlga a pályafutása elején nem igazán csinált problémát abból, ha a mindennapi létezés szent nevében olyan pillanatnyi kisszínesek tarkítják a szövegeiket, mint például az aktuálisan felkapott hazai politikusok és/vagy celebek nevei – tegyük hozzá gyorsan, hogy ez sem a nyílt politizálás jegyében történt, hanem szigorúan a korábban említett démonprodukciók részeként, a számok mégis egy fokkal karcosabbnak hatottak tőle. Olyan elemei voltak ezek a Bëlga-daloknak, amiktől azok egy mélyebb társadalmi értelemben voltak képesek hétköznapi használati tárgyként létezni. Már az első lemez első számának, az Ovinak az egyik beszélője is „keményebben lépe[tt] fel, mint Doszpot Péter” (emlékszik még valaki erre a névre?), hogy aztán ez a tendencia a következő korong, aJön a gólem legbeszédesebb tételében, a politikusok neveit soroló Képviselő Boogie-ban csúcsosodjon ki.

Az eggyel későbbi dupla album felnőtteknek szóló anyagán, a Bokorpusztán a Nagyarc című dalban ugyancsak felbukkannak hasonló viszonyulások. Aztán a 2007-es Zigilemezen mintha ez a fajta felhasználás enyhült volna, a 2010-es Aranyon pedig már egyenesen

azzal kísérletezett a zenekar, hogy hogyan tud úgy beszélni az általános politikai közhangulatról, hogy egyetlen valódi párt vagy személy nevét se említse meg.

Vagyis ha nem is tűnt el teljes egészében, mégis szelídebbé, hagyományos értelemben bulikompatibilisebbé formálódott a zenekarnak az a tulajdonsága, amit – furcsa paradoxon – éppen az Arany alcíme írt le a legpontosabban: szociológiai terepmunka.

Ezért is hatott váratlanul az idén megjelent Karnevál tavaly nyári előfutára, a Pontyfénykép, amelynek a végén kiderül, hogy „a legjobb horgász ezen a vidéken” nem más, mint Áder János. Nem egy frenetikus beszólás ez a köztársasági elnöknek, inkább csak olyasmi, ami simán elhangozhat a 2020-as évek elején a horgászszubkultúrában, amikor is Áder Jánosról a két legközérdekűbb tudnivaló az, hogy pecás és természetvédő – vagyis éppen egy olyan mulandó poénnal, egyúttal kordokumentummal van dolgunk, ami mint eszköz főleg a zenekar korai szakaszára volt jellemző. A következő kellemes meglepetés a teljes anyagot csak egy kevéssel megelőző Össznépi trepni volt: ha a három közreműködő közül csak Krúbi és Dé:Nash jelenlétét vesszük figyelembe, vállat vonva mondhatnánk annyit, hogy lám, a legnagyobbakhoz méltóan a Bëlga is belépett abba a korba, amikor már a saját epigonjaival közösködik.

A dolog azonban nem áll meg ennyinél, hiszen a már amúgy is csavaros – mai füllel halandzsaszövegeknek tűnő régi tájszavakból álló – szövegen az a Kiss Erzsi csavar még egyet, aki a Bëlgával nagyjából egyidős saját projektjében (Egy Kiss Erzsi Zene) vállaltan halandzsaszövegekkel dolgozik. A hallgató egyszerre élvezheti az érthetetlenségében is elképesztően vicces számot, és csodálkozhat rá a dalban előforduló szavak valódiságára. Amellett pedig, hogy ebben a mechanizmusban finoman megismétlődni látszik az, ami miatt anno a Nemzeti Hip-Hop is működött, olyan szintű eklektika jellemzi ezt az alapvetően trapalapú szerzeményt, amilyet ebben az elsősorban szórakoztató műfajban már nagyon régen látott-hallott a magyar ugar. Ez a sokszínűség egyúttal a Karnevál legfőbb szervezőelve is: a Bëlga-albumoknál az utóbbi időben már megszokott tematikus felépítés célja kimondottan az volt, hogy a korong zenei összhatása minél változatosabb legyen. (Erről a bandából Bauxit, illetve a zenei alapokért felelős Titusz beszélt a Wanted Podcast róluk szóló adásában.) Valóban van itt minden: riói karneválos hangulat (Bélabál), latin popos őrület (Gérvágó), kuplés-sanzonos mélabú (Bosszúálló volt az apám), sötét, lassú elektronikus pszichedélia (Összeesküvés gyakorlat), rock-blues-stílusgyakorlat (Father Blues), a lemezt nyitó bossa novás Lakógyűlés gitárakkordjait pedig mintha csak maga a korai Emil Rulezből beugró Hajós András pengetné. Talán ennek a hívószónak köszönhető az is, hogy a szövegek nagy része – szigorúan bëlgásan vicces felfogásban, de mégis – meglehetősen széles skálán érint szociológiai jelenségeket, illetve a társadalomban közösen használt tereket.

Amíg a Lakógyűlés a társasházak hétköznapi problémáit boncolgatja, addig a Gérvágó a kertvárosi létezésmód legfájdalmasabb dimenziójáról, a vasárnap reggeli fűnyírásról panaszkodik. Feltehetjük a nagy kérdést, hogy „hova a picsába szállnak már el az árak?”, és hallhatunk mutyiról, babonákról és a saját jogainkról is.

A Zigilemezen szereplő Jenő folytatása, a Jenő 2 az előzményénél sokkal karcosabban, szívbemarkolóbban szól a kétkezi munkásokra való kétségbeesett várakozásról. Ráadásul még a felhozatal legtáncolósabb dalaiba is leszivárognak az aktuális hétköznapok: a Bélabál Bélájára többek között azért lehetünk büszkék, mert „a csokból felhúzta a kérót”, és Magyarország bulihatalmi pozíciója is csak addig tartott, amíg be nem ütött a Covid.

Nagyon régen kaptunk tehát annyira kapós, jelenünkben minden elemében hétköznapi használatra is alkalmas Bëlga-albumot, mint amilyen a Karnevál lett. Ez a lemez egy újkori esszenciája annak, amiért a zenekart a korai éveiben – nagyjából az első három korongja idején – igazán szeretni lehetett. Használati tárgy és figyelmes szociológiai terepmunka egyszerre.