„A hangok textúrájában látom a végtelenséget” – Interjú Ben Leavezzel

2017 óta az egy szál gitártól hosszú utat jártál be, míg eljutottál az egy szál midiig. Hogy indult el a karriered?

Tizenöt éves koromban kezdtem hangszeren játszani. A barátaim alapítottak egy metálformációt, nekem meg volt egy kis pénzem karácsonyra, amiből vettem egy elég rossz dobszettet – nagyjából így indult el a muzikális pályafutásom 2010 környékén. Bár egy formációt a dobos személye köt össze, muzsikustársaim leginkább a szólógitárost követték, nem is jutottunk ezért soha közös nevezőre a többiekkel. Ezen élményeim miatt kezdtem el saját dalokat szerezni, először csak egy kottázóprogram segítségével, majd egyre jobban belemerültem a zenei szoftverek világába.

Mindig autodidakta módon haladtál előre, vagy volt mentorod? Létezik egyáltalán platform a hazai feltörekvő zenészek és a tapasztalt szakemberek összekötésére?

Úgy érzem, egyszerűen nincs táptalaj arra, amit csinálok – és ehhez több feltörekvő zenésztársam is csatlakozni tudna. Egy évig a Hangfoglaló Program keretében Tollner Máté (LavaLava) mentoráltja voltam, akinek nemcsak a szereplésben, de szervezésben is hatalmas tapasztalata van: a közös munkánk során rájöttünk, hogy nem tudjuk hova célozni a projektemet, hiszen a hangszeres és elektronikus formációk közé sem illek igazán. Sokszor úgy látom, túl kicsi az ipar itthon az igazán egyedi megmozdulásokhoz.

Valóban, elég egyedi hangzást alakították ki. Hogyan jutottál el ide?

Régebben a downtempo és a UK garage irányába kacsingattam, de már ekkor zavart, hogy mennyire beskatulyáznak a zsánerek. 2016-ban elkezdtem az imPro Schoolba járni, ami megnyitotta számomra a kapukat az elektronikus zene mélyebb ismeretei felé. Ezt mondanám életem legjobb tanulási folyamatának, több szempontból is: egyrészt mert rengeteg tudásra tettem szert, másrészt mert iamyank 2016-os Hiareth lemeze óriási hatással volt rám. Néha úgy érzem, a jelenlegi kiadványommal erre reagálok – a dobok, az agresszió és a melankolikus hangzások szépen keverednek mindkettőnk anyagán.

Térjünk vissza egy kérdés erejéig a zenekaros traumákra: a rossz tapasztalat miatt döntöttél a szólókarrier mellett?

A polihisztorságom kétségtelenül utat tör magának, hiszen gyakorlatilag mindent én csinálok: a kommunikációt, a vizuált az élő szettjeimhez, magukat a számokat, illetve nemrég elkezdtem éneket is tanulni. Sokáig kerestem a megfelelő vokalistát, de senkivel nem sikerült hosszabb távon együttműködnöm. A modern zeneszerkesztés néha áldás és átok is tud lenni, mert bár szuper, hogy mindent meg tud csinálni az ember, kiveszi a motivációt a közös muzsikálásból – persze nekem ez pozitívum, hiszen sosem volt túl jó tapasztalatom az utóbbival.

Ezek szerint a következő megjelenéseidben már vokálokat is hallhatunk?

Igen, a Csend című számban eredetileg Bognár Bandi énekel a Kolibriből, amire hideget és meleget is kaptam – emiatt döntöttem úgy, hogy írok egy angol nyelvű szöveget a Csend alapjára, ami egyelőre csak a fizikai adathordozón hallható, digitális formában nem elérhető. Egyébként ezen megtalálható egy hangmintacsomag is, aminek célja, hogy bárki, aki megveszi a fizikai pakkot, felhasználhassa a lemez hangmintáit saját kreatív munkáihoz.

Mint előadót kik inspirálnak?

Jó kérdés, hiszen mindig mások és a legkülönbözőbb zsánerekből fognak meg. Ősi inspirációm Flume, akit a Szigeten láttam először, és egészen addig túlértékeltnek ítéltem, de élőben teljesen levett a lábamról. Rajta kívül még egy kanadai producert említenék, Crywolfot, akinek a zeneszerzési kurzusához is csatlakoztam – ennek keretében harminc napig mindennap készítettem egy új dalt. Amikor a decemberi A38-as koncertemre készültem, olyan szerzeményeket szerettem volna előadni, amelyeket még nem publikáltam – rájöttem, hogy a perfekcionizmusom miatt nincs túl sok asztalfiókba szorult művem, hanem a meglévőket tökéletesítettem. A kihívás során megtanulom kicsit elengedni a gyeplőt, és kicsit kevesebbet foglalkozni egy-egy hangzással, illetve inspirál, hogy több szám csontvázát készíthetem el rövidebb idő alatt. Rajtuk kívül próbálok új irányokba tekintgetni – kevesebb Bonobo, Four Tet és kicsit több trap, hyperpop.

Szerinted létezik egy olyan alternatív jövőkép, ahol a zenekari felállásokat leváltják a szólóprojektek?

Szerintem bandák mindig lesznek: rendkívül különálló ez a két világ, és mindkettő hatalmas tudást igényel, ami sokszor nem is átjárható. Azt szoktam mondani, hogy a hangszeres zene olyan, mint a film: élő szereplőket nézel felvételen. Az elektronikus pedig mint az animáció: ugyanúgy emberek készítik, de egy fantáziavilágot építenek fel. Én mindig animációkat néztem, sosem érdekeltek különösebben a filmek. Számomra az elektronikus vonal az érdekes, ebben van a dzsúsz, nem gitárszólókban – a hangok textúrájában látom a végtelenséget. Talán itthon még nem áll erre készen a közönség.

És vannak külföldi ambícióid?

Ezzel kapcsolatban sajnos bezárom magam. Otthon mindenben támogatnak, emiatt sok időm van elmélyülni a játékban. Az egyetemi tanulmányom kiegészíti a projektemet, de azt nem tudom, hogy zenei pályán vagyok-e, mert nem azért csinálom, hogy pénz jöjjön belőle, hanem mert nem bírom nem csinálni.

Hogyan néz ki az önálló alkotói folyamatod?

Nekem a zenélés abból áll, hogy leülök, és csak csinálom, ami jön belőlem – ezt nem lehet kontrollálni. Megyek a flow-val, és hagyom, hogy a helyzet alakítsa a számaimat. A legutóbbi ilyen produktumaim a vokalitás miatt sebezhetőbbé tettek, ami szintén egy új oldalamat mutatja meg.

Ezek már magyar nyelven íródnak?

Igen. Számomra a magyar nyelv természetesebb, nem kell áthidalnom extra falakat, a szavak is könnyebben adják át a fent említett flow-élményt.

A 2021-es albumod címe O. Mit takar a név?

Még az imPró-s időszakomban álmodtam meg, hogy ez lesz a címe: ekkor álltam legközelebb az öngyilkossághoz életemben. Ebben az időszakban találkoztam azzal a koncepcióval, hogy az emberi lélek olyan, mintha a testen lenne egy hatalmas lyuk, amit hiába tömsz ki dolgokkal, az folyamatosan tágul – ezt az O formához hasonlítottam. Szerettem volna a MOME mestermunkámban ezt a kérdéskört körbejárni, feltérképezni, ki mit kezd ezzel az önmagában tátongó űrrel.

Az egész anyag elég őszintére sikerült ezek alapján.

Igen, hiszen ez a depresszióm feldolgozása. Bár sokszor felemelőnek érzik az emberek a zenémet, ez valójában egy nyolcéves terápiás folyamat feldolgozása, egy gyászfolyamat egyik lépése. Amikor felcsendül a kalimba az Atlantis című számomban, az egy megőrülés: egy olyan pont leképeződése, amikor a gondolataim már nem tudtak a fejemben maradni. Nyugodt, néha azonban torz, kissé öncélúnak is mondanám – mindent kiadtam benne a depresszióból, a hiányérzetből, és a következő számaimban inkább a „van”-okra akarok koncentrálni, nem a „nincs”-ekre.

És mi a helyzet a „lesz”-ekkel?

Egy barátom szerint az a baj velem, hogy évek óta játszom bulikban a zenéimet ahelyett, hogy azt csinálnám, amit minden művész – összedobnék egy albumot, turnéznék. Úgyhogy megfogadom ezt a tanácsot, és a szerzésre fókuszálok.