Te érted a kortárs művészetet? – Interjú Benyovszky-Szűcs Domonkossal

A Táncművészeti Egyetemen kezdtél művészeti kurzust vezetni nemrég. Milyen a fogadtatása a diákok körében?

Az előző szemeszterben kezdtem el művészettörténetet tanítani a Táncművészeti Egyetem Művészképző Intézetében a külföldi diákoknak. A hallgatók szuper nyitottak és párbeszédkészek voltak a kortárs művészet kapcsán. Meglepett, hogy mennyire eltérő kulturális háttérrel és ismeretanyaggal rendelkeztek, ami leginkább a vizsgafeladataikban vált láthatóvá. Azt kértem tőlük, hogy válasszanak egy kortárs alkotót az előadásokból, és reflektáljanak a művére a saját médiumukban, ami a tánc és a mozgás. Lenyűgöző volt látni, ahogy mindannyian a test külső, látható valósága és a belső megélés közötti távolságot tematizálták – a látvánnyá válás érzelmi valóságát. Többnyire fotókat készítettek, és izgalmas volt látni azt is, hogy milyen közvetlenül helyezkedtek a képzőművészeti pozícióba, és mennyire tisztán fogalmazták meg az üzeneteiket.

Mintha egyre kevesebb lenne itthon a művészeti ágak egymásra hatása, egymás mellett élése. Mit gondolsz az összművészetek jelenlétéről Magyarországon?

Ha a képzőművészetet vesszük, akkor itthon még mindig a klasszikus akadémiai oktatás meghatározó. Ennek ellenére azt gondolom, hogy művészként könnyen átjárhatók a médiumok. Viszont ahol szerintem akár zseniálisan is működhet egy-egy összművészeti produkció, azok a kiállításokhoz kapcsolódó programok. Pont az elmúlt hetekben jártam a Gallery MAX-ban, ahol a Test ördöge című szuper kiállításhoz szerveződött egy irodalommal és élőzenével egybekapcsolt táncperformansz. Ennek a programnak minden eleme világszintű volt, nagyon sajnáltam, hogy csak kevesen voltak jelen.

Sokak számára nehezen megfogható a művészet. Miért alakulhatott ez így?

Szerintem ennek az egyik oka az lehet, hogy a művészet alapvetően a percepciót, vagyis az észlelésünket, az érzékelést használja, és nem a nyelvet, amire egyébként a társadalom épül. Ezáltal a művészet eltér a kommunikáció hagyományos formáitól. Bár hiszek abban, hogy ez egy távolító sajátosság, mégis ellentmondásos. Azért fura, mert amúgy minden pillanatban végtelen mennyiségű kép vesz körül minket, ami szintén a percepciónkra épít. Azonban ezek között szinte nem is látunk olyat, amit ne egy iparági érdek készített volna vagy terjesztene, újabb és újabb sztenderdeket diktálva. A helyzetet bonyolítja, hogy nemcsak a tömegmédia tárgya, hanem egyben a mögötte álló motor is mi magunk vagyunk. Ebben a tömegektől tömegek felé ható kontextusban egy tárgy kulturális státuszát szinte kizárólag a neki szentelt figyelem határozza meg. A tizedmásodpercekben mérhető figyelemért zajló küzdelem óriási, ami, mondjuk úgy, kevéssé támogatja a komplex összefüggések meglátását, amire a művészet többnyire vállalkozik. Egy másik kézenfekvő oknak azt látom, hogy

a művészetben nincsenek egyértelmű válaszok.

Nincsenek célközönségekre tesztelt és élesített üzenetek, mint a mindent elárasztó képbirodalomban. Inkább kérdések vannak. A művészet képes egy szélesebb pszichés, társadalmi és politikai valóságra reflektálni, de ezeknek az allegóriákra, metaforákra épülő dimenzióknak a megközelítése kevésbé automatikus reakció. Ezért az Értsd a Kortárst! előadásokban vizsgált műveket olyan modellnek szoktam tekinteni, amelyeken keresztül érzékelhetővé válik, hogy hogyan érdemes közelíteni a mai műalkotásokhoz, hogy milyen kérdések merülhetnek fel velük kapcsolatban, illetve hogy nagyjából milyen jellegű válaszokra számíthatunk a területen.

Tapasztalható változás a képzőművészethez való hozzáállás tekintetében? Jobb vagy rosszabb a helyzet most, mint például tíz éve?

Nagyon összetett és dinamikusan változó kultúra vesz körül minket, ami egyszerre helyi és globális. A kultúra termékként is jelen van abban a fogyasztói társadalomban, aminek az egyik mozgatója a személyes jelfogyasztási stratégiánk. Kölcsönösen ez alapján azonosítjuk magunkat és egymást is: ki mit szeret, mire költ, mit támogat, mit fogyaszt, mivel tölti a szabadidejét, mire figyel, stb. Én személy szerint úgy látom, hogy a művészet egyre több embert vonz, egyre többen keresnek kritikai hangokat, új típusú megközelítéseket. A művészet alternatívákat kínál, és itthon egyre több fantasztikus program, beszélgetés, kiállítás, vásár, találkozó, cikk születik, amelyek életszerű közelségbe hozzák a művészetet. Ezeket sok egyéni ember rengeteg munkája teszi lehetővé, amitől a magyar közeg érezhetően egyre nyitottabb, ami biztató.

Mennyire gondolod fontosnak a művész narratíváját egy-egy műtárgy megismerése szempontjából?

Úgy látom, hogy az alkotói szándék szabatos kifejezése vagy a művek interpretálása gyakran elvárt készség a művészektől, ezért az Értsd a Kortárst! előadásokba igyekszem közvetlenül beemelni az alkotók gondolatait. A művészi statementek a legkülönfélébb társadalmi vagy formalista megközelítéseket hangsúlyozzák a művekben, ezért hiszek abban, hogy egy kreatív, de egyben kritikai nézőpont kialakítását vagy elmélyítését segítik elő. Viszont amellett, hogy fontos kiindulást jelent, hogy egy alkotó mit mond a saját művéről, ugyanennyire meghatározó az is, hogy végül milyen elméleti kontextusba ágyazódnak a művek.

Sokszor van ellentmondás az elméletalkotók és a művészek között, gyakran az elméleti szakemberek a saját narratívájukat érvényesítik a műveken, szinte gyarmatosítják az alkotásokat.

Elég tanulságos a kulturális jelentésért folytatott harc, ezért igyekszem sok ponton beemelni ezt is az ÉaK! programokba.

Mennyire lesz maradandó a 21. század, a ma művészete száz vagy kétszáz év múlva?

Szerintem ugyanannyira maradandó a mai művészet is, mint bármelyik másik korban volt. Elképesztően telített a kortárs művészeti térkép, ami egyben megtestesíti a korszak uralkodó kulturális logikáját. A kortárs kultúrában sajátos tudásszigetek elérhetőek, amelyek feltárják a művészi, kulturális sokszínűséget, a különbözőség és hibriditás valóságát. Ez tulajdonképpen egy minden területet érintő, globális tendencia, de sok esetben látszik, hogy például a kereskedelmi akadályok könnyebben legyőzhetőnek bizonyulnak, mint a kulturálisak. Kérdés persze, hogy ebből a komplex és árnyalt művészeti közegből mit és milyen üzenettel tart majd érvényesnek az utókor. És persze nem elhanyagolható az sem, hogy idővel mindig változik a műtárgyak súlya, jelentősége a kánonban, hiszen a különféle kulturális vízióknak más és más a tétje minden korszak számára. Mindenesetre szerintem sok fontos állítást vonultat fel a kortárs művészet a mai világról, amiből – ha az emberiség elég ügyes lesz – évszázadokkal később is lesznek kiemelkedőek.

Mennyire gondolod sokrétűnek vagy éppen túlzottan szélesnek a piacot?

Szerintem sosem volt még ilyen sokrétű a művészeti piac, és úgy érzékelem, hogy ezt egyelőre a Covid sem törte le, hanem új, kísérleti platformokra terelte. A kínálat elsöprő, elég csak a megszámlálhatatlan mennyiségű alkotóra gondolni. És a kereslet is szélsőséges eseteket generál, persze inkább világszinten. A modern művészek alkotásai például, amelyek általános iskolai tankönyvekben szerepelnek, vagyis minden egykori rebellis karakterüket elveszítették már, ma az aukciókon generálnak újra meghökkenést. Kicsit olyan ez, mintha az avantgárd művészet sokkhatása a művészet másodlagos piacán élne tovább a csillagászati árakon gazdát cserélő művek miatt. A „művészet szabadsága” és a szabad versenyes piac egymástól elválaszthatatlan fogalmak, így a művészeti piac működése mindig befolyásolta az alkotói stratégiákat, de az elméleti fogalomháló alakulására is hatást gyakorolt.

Az Értsd a Kortárst! előadásokon a klasszikus művészettörténeti korszakokkal párhuzamosan olyan mai alkotókat tekintetek át, akik témában, koncepcióban, motívumban vagy módszerben kapcsolódnak a múlthoz. Valóban minden csak újrafogalmazás, ismétlés?

Ez egy izgalmas kérdés, mert részben úgy gondolom, hogy pont a művészet történetisége, a megírt archívum hajtja az alkotókat az újítás irányába – elvégre senki sem akarja feleslegesen ismételgetni azt, ami már amúgy is létezik. Ezzel párhuzamosan látható, hogy új művészet részben mindig a régi művészetből született, és nem is igazán lehetséges kilépni ebből a körből.

A művészek egyszerre fogyasztók, akik felhasználják a legszélesebben elérhető valóságot, így magát a művészetet is, de emellett alkotók is, hiszen feldolgozzák, átalakítják és új jelentésréteggel gazdagítják azt, ami inspirálja őket.

A kulcs talán az, hogy a művészek nem független tárgy- és jelentésalkotók a társadalomban. Valószínűleg sosem voltak azok, bár a modernizmus így képzelte. Talán ma fokozottabban érzékelhető egy visszapillantás az elmúlt korok művészetére, mert a nyolcvanas évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a múlt telis-tele van felhasználható dolgokkal. Szerintem ma olyan szellemi térben élünk, amelyben a meglévő kultúrcikkek újrahasznosítása egy, a tudás termelésére vagy intellektuális viták beindítására alkalmas eszköz. Az Értsd a Kortárst!-ban pont ezért tartok olyan összehasonlító művészettörténeti előadásokat, ahol kortárs művészetkritikai szempontok alapján kerülnek párbeszédbe a történeti és mai művek.

Az Értsd a Kortárst! előadásokkal sokak kezébe adod azokat a bizonyos kulcsokat, amik a művészeti alkotás zárját nyitják. Miért jó, ha több műértő járja Magyarország utcáit?

Szemléletváltó élmény, amikor elkezdesz otthonosabban mozogni a művészet világában. Egyfajta reflektáltságot ad: a művészet segít kilépni a saját nézőpontodból és megérteni alternatív valóságokat. Egyszerűen más élményt jelent a művekkel való találkozás, ha nem érzed idegennek, ami látsz. Olyannyira, hogy több hallgató mesélt már arról is, hogy az előadások jelentették azt a fordulópontot, amikor eldöntötték, hogy szeretnének együtt élni kortárs műalkotással. Valami olyasmi ez, mint amikor kezdesz belerázódni egy idegen nyelvbe, megismered a jeleket és a hozzájuk kapcsolódó jelentéseket. A művészet esetében persze sokkal képlékenyebb struktúráról van szó, mint egy beszélt nyelvnél, hiszen a jelentések dinamikus erőtérben mozognak. A rálátás egy sokkal személyesebb viszonyt eredményez, olyan, mint egy beszélgetés, mondjuk, a tévénézés vagy rádióhallgatás helyett. Emiatt fontos számomra, hogy a résztvevőkkel az előadásokon túl személyesen is tudjunk kapcsolódni.

Hogyan kell ezt elképzelni?

Egyfelől úgy tapasztaltam, hogy mindannyian sokat kapunk, ha tudunk beszélgetni az előadásokban felmerült kérdésekről. Mivel a tanmenet elég sűrű, ezért erre inkább az előadások után szokott sor kerülni. Másfelől viszont vannak alkalmak, amelyekben direkt az interaktivitás és a párbeszédalapú közös gondolkozás játssza a főszerepet.

Talán nem meglepő, de alkotóként és oktatóként egyaránt a művészetfogalom egyik axiómájának tekintem, hogy

a művek jelentésének sokrétűsége soha nem azonnal és nem is bárki számára felfejthető, hiszen millió irányból érkezünk az alkotásokhoz.

Ezért a gyakorlati alkalmakon a résztvevők asszociációira, emlékeire, gondolataira építve keresünk válaszokat a művészet által felvetett, mindannyiunkat érintő kérdésekre. Van, hogy kortárs művek repróit használjuk hangulati vagy érzelmi elemek kifejezésére, de talán a közös kiállításlátogatás az, ami leginkább újfajta művészeti élményt jelent. Ezeken az irányított kiállításlátogatásokon a résztvevők kurrens esztétikai vagy társadalomtudományi szempontokat kapcsolhatnak össze a saját megfigyeléseikkel, majd közösen tapogatjuk le egy kortárs kiállítás lehetséges jelentéseit.

Azért a magasművészettel úton útfélen találkozunk: filmrendezők készítenek reklámot, híres táncosok jelennek meg zenei klippekben... A képzőművészet is be-beszivárog a mindennapi életünkbe?

Akár az alkotói életműveket, akár a fogalmi vagy vizuális kódokat nézzük, óriási az átjárás a tömegkultúra és az artworld között. Bár a társadalom működéséből adódóan a kettő elválaszthatatlan egymástól, mégis, amikor túlságosan transzparens lesz a viszonyuk, az sokszor ellenállást kelt. Jó példaként a street art jut eszembe, ami kortól, nemtől, osztálytól függetlenül a lehető legszélesebb közönséget célozza. Talán itt sérül legkevésbé a művek integritása, ahogy bekerülnek a manistreambe. Egyébként az látható, hogy a kultúraipar részeként az alkotók brandekké válnak, ami bizonyos mértékig elkerülhetetlen. Ennek fontos előnye, hogy széles közönséget érhetnek el, de előfordul az is, hogy a popularitás a művészetről alkotott fogalmaink újragondolását sürgeti. Ez a kultúra jövőjére nézve perdöntő lehet, bár gyakran ezek a kérdések olyan társadalmi dinamikát generálnak, amelynek semmi köze sincsen a művészethez.

Az Értsd a Kortárst! projektben széles látószögből vizsgálod a művészetet. Hogyan kapcsolódik ez a saját alkotói gyakolatodhoz?

A művészetemben sokféle nyelvezetet használok, de tulajdonképpen mindig a reprezentáció dinamikáját vizsgálom. Hogyan volna lehetséges másként látni önmagunkat vagy egymást, és hogyan befolyásolhatják ezt a képek? A képnek mint mentális, szellemi, intellektuális konstrukciónak a kritikája érdekel. Jelenleg a Konstelláció című sorozat festményein dolgozom, pixelekre szétesett testeket festek. Egyfelől vonz a digitális képhibák esztétikája, másrészről viszont ezek teszik láthatóvá, hogy milyen sérülékeny a reprezentáció. A képhibák számomra megakasztják a tárgyiasítást, bizonytalanná teszik a befogadás feltételeit. Ebben a sorozatban térbeli festékpontokat festek, amelyek kvázi háromdimenziós pixelekként, egymást kitakarva változtatják a festmény látványát, ahogyan elhaladsz a kép előtt. Az ábrázolt testet maga a festék takarja ki, szimbolikusan utalva arra a mentális térre, amelyet a képek a saját fizikai határaikon túl létrehoznak.