© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
„A zene játékossága és humora mindig fontos volt számomra” – interjú Berecz Mihály zongoraművésszel
A népi és komolyzenében egyaránt otthonosan mozgó Berecz Mihály nemrégiben nyerte el a Junior Prima Díjat, de a New York-i Carnegie tehetségfigyelő rendszerébe is bekerült. Az ifjú virtuózzal jövőbeli terveiről, a historikus hangszerek szeretetéről és az elhivatottságról beszélgettünk.
Nem kis hagyománnyal a hátad mögött érkeztél a világba: édesapád, Berecz András mesemondó és népdalénekes nevét országszerte ismerik. A népi világon keresztül szeretted meg a zenét?
A népzenével és a komolyzenével nagyjából egy időben ismerkedtem meg. Az előbbiből a gyimesi hangzásvilág ragadott meg először, innen is az ütőgardon tetszett meg leginkább, amin már kétéves korom óta játszom: ezt egy karácsonyi ajándékként kaptam, úgyhogy a muzsikálással közös történelmem a ritmuszenével kezdődött. De Bartók és Mozart zenéje ugyanúgy felcsendült a házban édesapám nagy kedvence, Bach mellett.
Az ütőgardontól a zongoráig hosszú út vezetett. Milyen hangszereket fogtál már a kezedben?
Magasabb szinten először a hegedűn kezdtem el játszani, a zongorával csak később ismerkedtem meg. Hatévesen fogtam először vonót, azonban mindig is hiányoltam a harmóniákat, amely űrt később a zongora töltötte ki bennem. A váltást egyáltalán nem bántam meg: a vonós hangszerek kulcsa ugyanis a jobb kéz, hiszen itt dől el minden – én pedig mindig a bal kezemmel voltam ügyesebb, ezért sosem működtünk jól együtt a hegedűvel. Kilencévesen Major Edit tanárnőnél kezdtem el zongorázni, aki nagyon türelmes volt velem, hiszen a hegedűs múltam miatt nem tudtam basszuskulcsban olvasni, így míg jobb kézzel már hallás után is játszottam dallamokat, bal kézzel először csak improvizáltam. A hagyományos zongoraiskolát túl unalmasnak találtam, így Bartók Gyermekeknek című ciklusával kezdtem a tanulást: míg más tanár kiugrott volna az ablakon, Edit néni végtelen türelemmel tanított meg az alapokra.
A szereplés sem okoz gondot, hiszen édesapád mellett rengetegszer álltál a színpadon .
Így van, az első fellépésem a Petőfi Csarnokban volt egy táncháztalálkozón, ahol a nálam tíz évvel idősebb bátyám furulyázott, én pedig négyévesen ütőgardonon játszottam – bár akkor még nem igazán tudtam, mit is jelent ez.
Néha irigylem is az akkori önmagamat, hiszen felnőtt fejjel egyre jobban izgulok az előadások előtt.
Nem hiányzik ez az élmény most?
Bizonyos szempontból igen, de a zene szeretete továbbra is velem van. A színpadi szereplésnél talán az hiányzik jobban, hogy közönségként vehessek részt egy előadáson. Az Orfeo Zenekar jubileumi koncertjét a tanári páholyból is élvezhettem, ahol Mozart K. 543-as Esz-dúr szimfóniá ja is elhangzott: ezt ennyi kihagyás után leírhatatlan élmény volt átélni. Közösen, barátokkal mindig nagyobb öröm zenét hallgatni.
Kik inspiráltak leginkább a pályád során?
Major Edit tanárnőt említeném meg elsőként, aki a mai napig meghallgatja a koncertjeimet, és mindig izgulok, hogy vajon mit fog szólni a teljesítményemhez. Záborszky Kálmán – akivel egyébként a legtöbbször álltam közösen a színpadon – az István konziban töltött tizenkét évem alatt végig figyelt rám, és rengeteget tanulhattam tőle. Az egyik legnagyobb ajándéka, hogy tizenegy évesen bemutatott Kocsis Zoltánnak, akinek először egy Haydn-szonátát játszottam.
Kivételes élmény lehetett Kocsis Zoltánnal találkozni, a kapcsolatotok pedig a megismerkedéstől egészen a közös szereplésig fejlődött. Milyen volt vele a munka?
Különös tapasztalatnak nevezném. Az első koncertünkön a Szent István Filharmóniával közösen léptünk fel a Müpában. Kocsis Zoltánnak nagyon nehéz volt megfelelni: rengeteg felkészülés előzte meg a koncertet, hiszen tudtuk, hogy számára az a legfontosabb, hogy mindenki a tőle telhető legjobbat adja – a lustaság, a felkészületlenség vagy a lelkesedés hiánya számára tűrhetetlennek számított. Épp ezért hatalmas öröm volt érezni, hogy mekkora szeretettel állt elénk: látta, hogy ez a sok fiatal zenész mindent megtesz a tökéletes hangzás elérése érdekében, és csillogó szemekkel vártuk, hogy a karnagy úr tovább emelje az előadás színvonalát.
Miből áll a repertoárod?
A francia barokktól kezdve a kortárs zenéig mindent szívesen játszom. Igaz, vannak területek, ahol kevésbé mozgok otthonosan, ilyenek például Rachmaninov vagy Prokofjev művei. A külföldi tanulmányaim során úgy éreztem, hogy ezek a zeneszerzők kicsit túlsúlyban vannak. Persze hatalmas technikai kihívást jelentenek a darabjaik, és a közönség is szereti hallani őket, azonban épp emiatt háttérbe szorultak olyan előadók művei, mint Bartók, Stravinsky vagy Debussy. Csaknem hét éve központi szerepet töltenek be életemben a historikus hangszerek – elsősorban a fortepiano. Vashegyi György és Malcolm Bilson hatására kezdtem el ezekkel foglalkozni, így Mozartot, Beethovent, Schumannt és Haydnt is megszólaltathattam már rajtuk. Bár nem könnyű ezekhez az eszközökhöz hozzájutni, és más technikát igényelnek, mint a modern zongora, ha megtehetném, kötelezővé tenném őket mindenki számára.
Ha már szóba kerültek a külföldi tapasztalatok: most fejezted be a londoni Royal Academy of Musicon az alapfokú egyetemi tanulmányaidat. Végleg hazaköltöztél?
A pandémia és a brexit szinte ellehetetlenítette a kinnmaradásomat, így egy alapdiplomával a hónom alatt érkeztem haza. Még egy mesterdiplomát szeretnék szerezni, de még nem tudom, mikor és hogyan. Szerencsére itthon sok dolgom van, az online koncertek miatt már nincsen teljes leállás.
Egyelőre élvezem az életet és a munkát, ami előttem áll.
Egy ilyen bizonytalan időben jobb nem tervezni, hanem megragadni a pillanat szépségét.
Az MVM 2020-as Junior Prima Díj átadó és gálakoncertjén Osztrosits Éva hegedűművésszel közösen játszottatok. Mennyire számított az együttjáték során, hogy magad is behatóan ismered a hangszert?
Sokat segített a közös munka során az, hogy tíz évig úgy-ahogy, de hegedültem, ráadásul zenekarban is játszottam rajta: az István konzi együttesében szekund szólamvezető is voltam. A tapasztalataimnak hála jobban megértem az eszköz artikulációját – ahogy az élő beszédben is tagoltan, szavakban fejezzük ki magunkat, a zenében is fontos, hogy érthetően adjuk át a művet. A másik legfontosabb dolog, amit segített megérteni, az a hangok hosszúsága: a vonós hangszereknél az előadó és a húr sokkal közvetlenebb kapcsolatban van egymással, jobban érzik és kezelik a hangok hosszát. A zongora ezzel szemben – bármilyen fájó is ezt kimondani – egy gép: lenyomjuk a billentyűt, és kész. Korábban nem tudtam értékelni ezeket a tapasztalatokat, azonban ma már örülök, hogy a sok nyűg ellenére sem adtam fel, és egy évtizedig a kezemben volt.
Fogtok még Évával közösen szerepelni?
Évi elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíját, ennek kapcsán az ő Bartók–Veress-sorozatában működök közre. Június 13-án a Bartók Emlékházban szólaltatunk meg darabokat a zeneszerzőktől, többek között egyik kedvenc kamaraművemet, Bartók I. szonátáját is.
A Junior Prima Díj mellett a New York-i Carnegie tehetségfigyelő rendszerébe is bekerültél. Milyen hatással vannak karrieredre az elismerések?
A díjak sokat segítenek itthon és külföldön egyaránt, hiszen más kitörési lehetőség fiatal muzsikusoknak nem nagyon van. Ugyanakkor a személyes kapcsolatoknak és a kollégákkal való jó viszonynak manapság nagyobb súlya van, hiszen ahogy Bartók is mondja, a verseny lovaknak való. Sok közös vonás van a sport és a zene között: az energia, a koncentráció, a felkészülés – de a versenyszellem sokszor egészségtelenül hat a játékra.
A játékodat intelligensnek, könnyednek és humorosnak titulálja az, aki hallja. Mikor érezted, hogy megtaláltad a saját előadói stílusodat?
Nehéz megmondani magamról, hiszen sokat változtam az évek során. Korábban zárkózottabb voltam, és míg a színpadi szerepléseimkor azt éreztem, hogy felszabadultan játszom, a felvételeken ez a hangulat nem köszön vissza.
A zene játékossága és humora mindig fontos volt számomra – ezt próbálom szem előtt tartani a darabválasztásnál és az előadásnál egyaránt.
A zeneszerzés is régóta az életed része, 2011-ben elő is adták Kyrie című darabodat. Dolgozol most hasonló projekten?
Egy ideje nem foglalkoztam eredeti művekkel, leginkább átiratokat és kadenciákat készítettem zongoraversenyekhez. Mozart idejében elvárt volt az előadóktól is az alapvető zeneszerzői eszközök ismerete. Az igazán kitűnő előadás csupán az énekes vagy zongorista ízlésén múlt, azaz, hogy hogyan bántak a „sóval és a borssal” – ez továbbra is az egyik legnagyobb kihívás ebben a szakmában.
Mit fogalmaznál meg saját missziódként?
Jelenleg a historikus előadásmódban való elmélyülést tűztem ki magam elé. Változik a világunk, és míg a ’70-es és a ’80-as években nagy újdonságnak számított, mára egyre inkább elterjedt a fortepianóval való megismerkedés – bár még mindig érzek egyfajta ellenállást, ami valószínűleg a szellemi restségünkhöz vezethető vissza. A fortepiano egy különösen érzékeny és kényes eszköz, azonban ezáltal sokkal közelebb kerülhetünk ahhoz, amit Mozart eredetileg elképzelt. De központi szerepet játszik a munkásságomban Bartók Béla életművének népszerűsítése is. Az MMA ösztöndíjasaként két év alatt szólaltatom meg Bartók összes zongoraművét a Magyar Rádió Márványtermében.
Hogy keretes legyen a szerkezet, térjünk még vissza édesapádra: fogtok még egy színpadon szerepelni?
Biztosan! Március 12-ére tervezünk egy koncertet az Urániában, aminek a középpontjában Beethoven és Haydn áll: kiemelten azokra a művekre fókuszálunk, amelyeken érezhető a magyar népzenei hatás. Bátyámmal – aki egyébként jogi egyetemet végzett, de néptáncos, emellett parasztfurulyán is játszik – előadjuk Bartók Három csíkmegyei népdal című darabját, amit saját díszítéseivel egészít ki. Meg is szokta jegyezni viccesen, hogy bevasalja rajtam a jogdíjakat, ha ellesem a technikáit.
Ahogy mondod, nem tervezel ezekben a bizonytalan időkben. Mégis, vannak elképzeléseid a jövődre nézve? Itthon vagy külföldön tervezel letelepedni?
A család fogja ezt eldönteni. Szeretek itthon lenni, hiszen sok szép feladatom van, és számos barátság köt ide. Ezek közül a legfontosabb a Keller Andrással és a Vashegyi Györggyel való barátságunk: Andrással sokszor dolgozom a kiváló Concerto Budapesttel közösen, és minden együttműködést lelkesen várok. Vashegyi Györggyel és az Orfeo zenekarral Mozart zongoraversenyeit adjuk elő korabeli hangszereken, legtöbbször a fertődi Esterházy-kastélyban. Mindig óriási boldogság a velük való közös muzsikálás – miattuk is mindig örömmel vagyok itthon.
Junior Prima Díj zeneművészeti kategóriájáról megjelent további cikkeink:
„Nem elég jónak, a legjobbnak kell lenni” – interjú Boldoczki Gáborral
Íme az ország legtehetségesebb fiataljai: ők nyertek idén Junior Prima Díjat – 3. rész
Íme az ország legtehetségesebb fiataljai: ők nyertek idén Junior Prima Díjat – 2. rész
Íme az ország legtehetségesebb fiataljai: ők nyertek idén Junior Prima Díjat – 1. rész
