Az igazat, ne csak a valódit – A prózaíró Bereményi Géza pályájáról

A Magyar Copperfield egy pontján nagyapja, Bereményi Sándor elmeséli az akkor még Vetró vezetéknevű, gyermek főszereplőnek, hogy a háború utáni években az asszonyok hogyan próbáltak liszthez jutni: a nélkülözhetetlen munkaerőt jelentő vasutasok, akik jegy ellenében osztották a lisztadagokat, a hamis mérések miatt rajtuk maradt rengeteg lisztet feketén eladták – többek között maga a nagyapa segítségével. Ez volt a „fekete liszt”.

Olyan ez a rövid passzus, mint ha Bereményi prózaírói életművének talán legmeghatározóbb képletét akarná vízjelszerűen kirajzolni. A kiinduló téma mindig valami személyes, legtöbbször családi emlék vagy élmény, ami rövid úton elvezet a nagy ívű történelmi eseményekhez és folyamatokhoz, miközben mindvégig megőrzi bensőséges jellegét. A történelem sodrából pedig előbb vagy utóbb, de felbukkan a költészet. Legtöbbször nem is egy ennyire erős kép formájában: a bemutatott sorsok, alakok, jellemek kirajzolódásával, a kis és nagy látószög egymásba játszásaival, egyáltalán, az előrehaladással együtt fokozatosan felizzik a látszólag tétován induló szövegek – jobb szó híján – költőisége.

Amit viszont Bereményi nagyon tud a kezdettől fogva: fegyelmezettnek maradni ezeken a kiemelkedő pontokon.

Körítés nélkül, keresetlenül fogalmazni még a legszebb karakter- vagy sorsmintázatok, legjobb egybeesések, legpontosabban illeszkedő összképek és leglíraibb részletek előtűnésekor is. Nem túlhasználni, nem ködösíteni semmit. A fekete lisztnél hirtelen kevés csábítóbb allegória akadna a nyomorra és éhezésre: ha a 19. század közepén Petőfi Sándornak még jobban is esett az anyai fekete kenyér, mint „máshol a fehér”, a bujdosók kenyere pedig köztudomásúan keserű, mit közölhet a 20. század viharaiban hányódó emberek állapotáról a „fekete liszt”, amiért „ölték egymást”? Bereményi nem forgatja vissza, még csak ki sem emeli – megy tovább a nagyapa beszámolója, mint ha mi sem történt volna. Az olvasóra van bízva, hogy észreveszi-e a múlt kisszerű mindennapjainak költőiségét.

Nem egyszer maguk a szereplők számára is ez a tét: Bereményi gyakran beszéli el az írói ihlet megtalálásának rögös útját. Első novelláskötete, az 1970-es A svéd király nyitó novellájában – melynek stílszerűen csak Irodalom a címe – az „induló tehetségek közé” tartozó Dobrovics keservesen küzd, hogy találjon egy jól megírható témát, amit végül nagyanyja arcának felidézése hoz el. Dobrovics kémregényt akar írni, de gyanítható, hogy műve pontosan az a novella lesz, amelyben ő maga szerepel: rájön ugyanis, hogy művének az Irodalom címet fogja adni. Egyszemélyes válsághelyzetből tágul a horizont a családig, amely nemcsak a történet szövegében, de a főszereplő számára is elhozza az irodalmat és az írói áttörést. Viszont a történelem sem marad ki egészen: nagyanyjának a francia forradalom nagyregényét, A nyomorultakat nyújtja át olvasásra, mint a saját művét – aztán még azt is megvitatják, miért nem írt inkább Rákócziról vagy Kossuthról. Későbbi regényeiben, az 1978-as Legendáriumban és a 2013-as Vadnai Bébiben is mind a szöveg, mind a főszereplő élete szempontjából kulcsfontosságú az írói ihlet megtalálása és az írás művelete.

Persze van, amikor a főszereplő nem ír, hanem olvas: A svéd király címadó novellájában (amely Bereményi első írói szerepléseként már egy 1969-es antológiában napvilágot látott) nevezett király háborúzik az orosz cárral, mindezt pedig Somogyi, az unatkozó fiatalember olvassa szobája magányában, mígnem a király megjelenik neki, és egy lányról kezdenek beszélni. A képlet még fordítottja a későbbinek. Történelmi – ekkor még nem is magyar történelmi – esemény a kiindulópont, amelyről kiderül, hogy irodalmi élmény, és így a magánszféra talaján landol, hogy mindezt egybeolvassza: „az ön hadjárata az enyémtől függ, s az enyém az önétől – dobbantott a svéd király”. Történelem és magánember találkozása még könyvön keresztül történik. Mindkettejük kérdése, hogy a dicsőség, amelyet a király „most, egyetlen nagy rohammal akar megragadni”, az életen kívül vagy belül van: a király számára ez az orosz ágyútűzbe való hősies, utolsó belerohanás és a túlélő visszavonulás közötti választást jelenti. Somogyi lehetőségei jóval szűkebbek: uszoda, söröző, mozi az új nőjével vagy az otthoni olvasás.

Cseppet sem meglepő módon a debütáló kötet novelláinak túlnyomó része hasonló, egyik felsüléstől a másikig vergődő fiatal hősöket szerepeltet. Az ekkor elmúló évtized prózájának nagy hatású művei – Sánta Ferenc Húsz órája, Fejes Endre Rozsdatemetője, vagy sokáig rejtett drágakőként Rubin Szilárd Csirkejátéka – egyaránt a „fényes szelekben”, az 1956 utáni, Kádár János alatt lassan enyhülő szocializmus ígéreteiben és a hatvanas évek friss lendületében csalódott generáció keserűségét és kudarcait beszélik el. Ottlik Géza, Mészöly Miklós élnek és alkotnak, de ekkor még inkább megtűrt különutasok: később fedezi fel őket magának a fiatal irodalom. A népszerű vonalat a rettenetes szocialista ponyva uralja. Az ezek között elhelyezkedő irodalmi terep pedig kizárólag a célja vesztett, tehetetlen, csellengő hősöké.

Hiába jár ember az űrben, hiába szól rock and roll a rádióban, hiába ígérnek a felejtésért és hallgatásért cserébe jólétet és békét, ha mindezek nem hoznak valódi változást az élmunkásszobrok árnyékában tengődő kisember életébe – még akkor is, ha mindezt már meg is lehet írni.

Az évtized végére viszont ez a kiüresedés is kiüresedik: tovább kellene lépni, írni valami másról vagy máshogyan. (Mindeközben a líra szárnyal: noha a hivatalos kultúrpolitika hangosabban ünnepeli Garai Gábort vagy Juhász Ferencet, az Újhold nagy alakjai, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, Weöres érett alkotói korukat élik, és már a színen van Tandori Dezső és Petri György is.) Bereményi hősei még ebből a semmiből, a kiteljesedés örök előszobájából indulnak: a bombaüzlet lángosozó ötletét az engedélyekért felelős hivatalnok saját ismerősének játssza át, a szerelem elérhetetlen marad vagy érdektelenné válik, még a lengyelországi stoppolásból is ugyanide, az álló levegőjű kádári Magyarországra vezet haza az út. De a monoton keserűségbe már egy különös, csak azért is élni akaró humor és játékosság hangja vegyül. Ha minden tárgytalan, akkor minden lehet játék is – akár az indiántáborban, akár a magánéletben. A nyomás alatti örökös, sziporkázó viccelődés hanyag izgalmát, a saját kudarcon való nevetés elemi megtisztító erejét pedig csakis így lehet megtapasztalni. És mindenekelőtt: lehet írni, lehet akár a történelmi múlt által felmutatni azt a tragikomikumot, ami a korai hetvenes évek jelenét is annyira képtelenné teszi. A Történelem című novellában az óceánjáró hajón utazó gróf, Károlyi Mihály hiába magyarázza el jámbor inasának, Boksának az időzónák mibenlétét – éjjel Boksa a függöny mögött elbújva meglesi, hogy valójában csak a libériás személyzet állítja át a hajó óráit: „Az idő állna, de a csalók megmozdítják, igen.”

A debütöt nem követte néhány éven belül második kötet – szaporodó színházi és filmes munkák, neoavantgárd kísérletek, drámaírás határozta meg Bereményi számára a hetvenes évtized jelentős részét. Egy novella a Mozgó Világban még 1971-ben: rovarméretűre zsugorított emberpárról szól, akiknek az erdei televényben kell helytállniuk, míg végül személyesen Bereményi Géza zsebében kötnek ki. És lakótársként, alkotótársként színre lép Cseh Tamás, a fahangú, de sosem hamis bariton, akinek dalainál jobban ma sem lehet érzékeltetni a hetvenes évek értékvesztett, meghasonlott világát – ha már nincs is munkásszállás, aminek a negyedik emeletére fel lehetne húzni Icát, és az Új Mechanizmus kulcsemberei is jórészt halottak, attól még ma is bármelyik pályaudvaron találkozhatna Vizi és Ecsédi, ugyanúgy dőlne neki a szélnek Antoine és Désiré. Ha Párizs dala máig a Non, je ne regrette rien, Berliné a Sag mir, wo die Blumen sind, Budapesté legkésőbb 1977 óta többé nem a Szomorú vasárnap, hanem a Budapest. Talán soha nem is volt másként: „Budapestnek megvan az a sajátságos tulajdonsága, hogy nem tud beolvasztani. Aki tíz éves kora óta lakik itt kilencven éves koráig, még az is átutazónak érzi magát. Ominózus jel ez, urak. Félek, hogy sohase lesz belőle világváros” – írta Mikszáth Kálmán 1885-ös, Sasok című tárcájában. Most, közelítve a Legendárium végének jövőbeli 2025-jéhez, nem úgy tűnik, mintha ez nagyban változott volna. Több generációnyi kétség és talán még mélyebbre visszanyúló kulturális gének sűrűsödnek bele a kérdésbe: „Maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk?”

Cseh Tamás pont annyival kevésbé gyúlékony és tűzveszélyes Viszockijnál, amennyivel könnyebb a levegő a kádári Magyarországon Hruscsov vagy Brezsnyev Szovjetuniójához képest. Persze ez az arány a másik irányba is áll – kedveszegettebb, mint Leonard Cohen, sokkal óvatosabb, mint Bob Dylan, kevésbé önfeledten bohém, mint Tom Waits. De főként: nem maga írja a dalszövegeit.

Cseh Tamás voltaképpen „Bereményi Géza és Cseh Tamás”, a generációkon túlmutató érvényű dalkészlet az ő közös alkotásuk.

(Mások is közreműködtek, az élen Másik Jánossal, róluk most nem esik szó.) A partnerség mindkettejükre áldásosan hatott: a közös indiántáborok Bereményit is évtizedekre ellátták ihlettel, elég csak az első kötet Játékok a vadászterületen novelláját vagy a negyven évvel későbbi, Kovács Krisztinával közösen jegyzett, Török Ferenc rendezte Apacsokat említeni. A tábor banális, pompázatos és – megint csak – minden erőlködéstől mentes allegória: nemcsak szigorú egyetértés és testvériesség uralkodik benne, de a komolytalan élet mintha csak komolyan vett játékként lenne itt igazán megélhető. A játék határai feszegethetők, legkésőbb a tényleges, puskával érkező vadászok felbukkanásáig – az apák terhei, sorstragédiái pedig nemcsak a tábort, de magukat az apákat (és apa-csokat) is túlélve öröklődnek tovább.

1978 hozza el az első – és sokáig egyetlen – regény, a Legendárium megjelenését. A képlet összetevői itt már együtt vannak: a fiúgyerek a firenzei hídon áll az esőben, és egy autó szélvédője mögött meglátott ismerős arc beindítja számára az ihlet áramlását. Elkezdenek sorjázni a családtagok történetei, néha a fiúgyerek közvetítésével, néha saját hangjukon előadva. Ezek lefolyását, kimenetelét rendszerint meghatározza saját történelmi koruk és környezetük: a hátultöltős puskákat feltaláló ükapáét a szabadságharc leverése és az 1867-es kiegyezés, a nagyszülőkét és szülőkét a világháborúk és diktatúrák, a fiúgyerekét és testvéreiét pedig a kádári gulyáskommunizmus. Ezekből pedig nemcsak rengeteg szép és megkapó fordulat, elbeszélői bravúr és direkt zavaros összhangzat kerekedik ki, de talán valami mégoly ellentmondásos megváltás lehetősége is felsejlik a könyv ívében és végkifejletében. Ha a fiúgyerek generációja értelmes folyamattá tudja tenni az életét, azzal az összes ős élete is visszamenőleg célt és értelmet kap – még ha akkor a hiábavalóság tudatában haltak is meg. Nemcsak a képlet részei, de az alkotásnak korábban keretet adó novellaformában megírt szövegek is egybekovácsolódnak itt: ha nem lenne regény, a Legendáriumot nyugodtan lehetne novellafüzérként olvasni (nem egy részletét Bereményi közre is adta novellaként különféle antológiákban és válogatásokban). Tényleg olyan a könyv, mint egy nagy ívű családi beszélgetés a vasárnapi ebédlőasztal körül, ahol a határtalan önbizalmú nagyapától a kotnyeles lánytestvérig mindenki végigmondhatja az egész történetét úgy, ahogy csak a kedve tartja. Közbeszólás, veszekedés nincs – a történetek szépen, egymás után következnek, de a végeredmény mégis közvetít valamit abból a meghitt káoszból, ami az ilyen alkalmak sajátja: az össze nem illő hangok szép kakofóniája, amiből nemcsak a történelem, de a történelemről alkotott egyéni felfogások és a benne rejlő költőiség is szinte magától tűnik fel.

A fiúgyerek ihletet kap a hídon, és utána elindul a családi legendafüzér. Később, már a könyv felén túl íróasztalánál ülve látjuk viszont, amint egy hirtelen megvilágosodás kirántja az alkotói válságból – rájön, hogy fivére történetéből voltaképpen regényt kell írnia. A könyv végén a másik fivér, még mielőtt volt felesége újraházasodna, száműzetésbe vonul: beköltözik egy presszóba, és ott, miközben ő is a nagybetűs Vőlegényt várja, hozzáfog az íráshoz. Különös az írás szerepe Bereményi szövegeiben: számtalan író – magyar és külföldi egyaránt – tette a 20. század derekán írásának egyik, ha nem a legfőbb témájává magát az írást. Itt ez valami más. Bereményit a tényleges, tényszerű eredetiség, a történetek igazolható valódiságból következő igazsága, hitelessége érdekli – hogy csak és kizárólag arról írjon, amit személyesen megtapasztalt, vagy legalábbis hallott. Ehhez pedig mintha mindig szervesen tartozna magáról az írásról való beszámolás is. A hetvenes évtized végére ettől legalábbis részben elkanyarodik a magyar irodalom fő vonulata: színre lép a Péterek (Esterházy, Nádas, Hajnóczy) nagy generációja, a próza válik meghatározó műnemmé. Felfedezik és bálvánnyá emelik az eddig inkább külföldön bridzsjátékosként, mint Magyarországon íróként elismert Ottlik Gézát. Hajnóczy Péter még kiad egy kisregényt, amelyben a sorstól meggyötört ifjú író asztalánál ülve iszik és ír, részeg látomásában pedig egy halott perzsa városból próbál kijutni a folyón túlra, de 1981-ben végül az életen kívülre viszi nekikeseredett utolsó rohama. Ezen kívül viszont Bereményi elképzelései a művészileg és emberileg hiteles irodalomról és írói szerepről nagyrészt társtalanok maradnak az új közegben. Pedig ebben a családon keresztül megtalálható történelmi gyökerek, a gulyáskommunizmusnak szegezett játékos derű egyaránt megvannak – de a legújabb nyugati elméleti és irodalmi eredmények vonalára csatlakozó magyar próza összességében másfelé tart. Az írásról szóló írás helyett a szövegről szóló szöveg kerül előtérbe, a művek egyre nagyobb elméleti hátteret és utalásrendszert, összességében egyre inkább szakmai és értelmiségi jelleget kapnak.

Élet és mű összetévesztése eretnekséggé válik – miközben Bereményinél ezek sosem váltak el igazán.

Egy későbbi interjújában így látja ezt a korszakot: „Régen tilos volt a prózai kísérletezés, sült realistának kellett lenni, amiből rettenetes, sodró jelentéktelenségű dolgok születtek, amelyek helyett és szemben kéne valamit csinálni, ez csapott át mára az ürességbe. […] Olyan alkotóerőre volna szükség, ami felfedezi önmagát, mélyebbre ás. De én annyira autodidakta lettem, hogy már csak a saját tapasztalatom érdekel.” A Bereményi műveit mindvégig övező elismerés ellenére ma sem kimondottan divatos nézetek ezek, noha az inga több szempontból is visszalendült azóta.

Szereplések a Körkép, Rivalda antológiákban: fekete-fehér fényképtablós borítóik tiszteletet parancsolóan sárgulva máig számtalan régi, polgári könyvespolcon sorakoznak a Szép versek példányai mellett. Bereményi az évtizedforduló felé haladva egyre kevesebb prózát ír, a színház és film kötik le minden energiáját. A nyolcvanas évek közepétől nemcsak forgatókönyvek kerülnek ki a kezei közül, de filmet is rendez egyre nagyobb sikerrel. 1986-ban még közread egy novellafüzért a Jelenkor lapjain, később pedig ezekből rendezi Eldorádó című filmjét, amelyért az Európai Filmakadémia a Legjobb Rendező díjával jutalmazza Párizsban 1989-ben. Hazai és nemzetközi siker, díjak kísérik munkásságát, a rendszerváltás után egyetemi szinten tanítja a forgatókönyvírást, amit maga sohasem tanult – viszont a prózával évtizedekre felhagy.

A film az, ami végül visszahozza – egy meg nem valósult filmtervét írja meg regénynek. A Vadnai Bébi 2013-ban, harmincöt évvel a Legendárium után lát napvilágot. A fonál, amit felvesz, még ennél is régebbi: lapjain az irodalommal próbálkozó Dobrovicsot látjuk viszont, amint barátja, a különcök között is különc Doxa származásának, kettejük esetleges rokonságának nyomába ered. Dobrovics „hirtelen a tegnapban találja magát”, és saját korának, az 1970-es évek elejének „kínosan elnyújtott, lágy ítéletidejét”, „életfogytiglannak tűnő börtönhangulatát” is csak egy „átfutó történelmi korszaknak” látja – mi több, rájön, hogy a múlt itt van, azóta is a jelenben örvénylik, és a kettő csak egymásból érthető meg. Kutatásának szálai a harmincas–negyvenes évekbe, a második világháborúba, Budapest ostromához és egy közben lezajló szerelmi történethez vezetnek, amely inkább elementáris erejű és életen kívülre vivő, mint pusztán tragikus. A Vadnai Bébi voltaképpen a Szomorú vasárnap Budapestje és a Budapest Budapestje közötti kapcsolatot kutatja: a háború embertelenségében felmagasuló szenvedély és a békeidő sivár, szürke neurózisa közötti leszármazási viszonyt. Fő kérdése, hogy a kora hetvenes évek helyét kereső, avantgárd művészetekkel, irodalommal, új életmódokkal kísérletező, szubkultúrába tömörülő ifjúsága mit tud kezdeni az elődeiktől kapott örökséggel – legyenek azok apai, generációs, történelmi minták, konkrét tárgyak vagy a nekik átadott város, ország, világ. Dobrovics ezt is az írás és az azzal elért felismerések útján kíséreli meg: ha meg tudja írni Bébi történetét, amihez barátja származásának kutatása vezette el, azzal valami módon megváltja saját maga és barátja múltját és jelenét is. Nem sikerül neki, ez a feladat Bereményi Gézára marad, hogy majd jó negyven év múltán befejezze, és Vadnai Bébi címen kiadja, de egy novelláskötet azért Dobrovicsnak is összejön: benne az egyik novellának Játékok a vadászterületen a címe. Az alteregó mögül kikacsint a szerző, ez azonban Bereményinél a játékosságon és az olvasó ugratásán kívül a személyesség és hitelesség elvét is érvényesíti.

Aki pedig ennyire személyesen felel minden művéért, annál csak idő kérdése, mikor írja meg végre ténylegesen a saját életét. Ötvenévnyi idő kérdése volt: ennyi idő telt el A svéd király és a Magyar Copperfield között.

Azt ugyan régóta lehetett tudni, hogy Bereményi memoárt ír, amiben a fiatalságát dolgozza majd fel, de arra a letisztult közvetlenségre, ami itt megvalósul, még a legáhítatosabb rajongók sem számítottak. Egyik méltatója, Károlyi Csaba szerint „[b]aromi nehéz 2020-ban megcsinálni azt, hogy egy 600 oldalas regényben ne legyen trükközés, és mégis jó legyen. Aha, csak írja meg az életet úgy, mint ahogyan folyik a folyó. És azt gondolhatnánk, hogy ez milyen egyszerű. Ám ez legalább ugyanolyan mesterségbeli tudást igényel, mint a legbonyolultabb regényszerkezet megcsinálása.” Soha ennyire keresetlen még nem volt a stílusa: az összes eddigi prózai művénél együttvéve is hosszabb életregény végig csak a legszükségesebb közlendőkre szorítkozik. És eltűnnek az alteregók. A főhős ugyan Vetróként születik, az anyja újraházasodása révén Roznerré válik, de már Bereményi Gézaként ír és emlékezik vissza ifjúkorára – egyetlen fedőként a borítón olvasható regényhős nevét húzza magára. (Az elsőre furának tűnő cím sem egészen váratlan: a Bereményi életművét, interjúit követők egyaránt ismerhetik már a nevelőapa megjelenésének traumáját, valamint a kor gazdasági-politikai eseményeinek kiszolgáltatott ifjú élet hányattatásait. Mi több, a Vadnai Bébiben is van egy jelenet, amelyben az éppen kilakoltatott Dobrovics rájön, hogy ő most voltaképpen „egy Dickens-regényben szerepel”.) A kritika dicsérte, hogy a saját emlékező-, alkotófolyamatáról adott beszámolók milyen szerves párhuzamot adnak a gyerek jellemfejlődésére, és hogy megalkuvás nélkül követi saját „önéletrajzi nyomozásának” programját a „színes-szagos anekdoták és hangulatos portrék helyett” – mégis ezáltal lesz színesebb és szagosabb, személyesebb és történelmibb, mint valaha.

Nemcsak a képlet jutott új szintre – mintha a korszellem is visszatalált volna Bereményi prózájához. A Magyar Copperfieldben minden megvan, ami ma egy kortárs magyar regényhez kell: történelmi emlékezet, és annak feldolgozási lehetőségei, apatraumák (háromszor is a dörzsölt nagyapa, a bántalmazó mostoha és a link vér szerinti apa által), problémák az önazonossággal, párás ablaküvegű bérházak és természetesen gyerekkor egy diktatúrában. Mégsem akar érzékenyíteni, sokkolni – csodálatos, mennyire nélkülöz minden nagy szélsőséget, kilengést ez a fejlődéstörténet. Oktatni-nevelni, netán túlelemezni pedig a legkevésbé sem akar: határtalan alázattal osztja meg emlékeit, amiken ő maga sem igazodik el, és amit ő maga is mindvégig inkább kívülről élt át. Géza minduntalan megjátssza, hogy részt vesz a felnőttek „komoly játékaiban”, csak hogy végre hagyják békében szemlélődni. Nem lehet megmondani, győz-e, vagy veszít, de a regényben előre haladva ezek a végletes kategóriák mindinkább értelmüket vesztik.

A felnőttek komoly játékai ugyanis nem kevésbé tűnnek komolytalannak a felnőtt, visszaemlékezéseit író Géza számára. Nem pusztán eleganciával: derűvel fogadja és ábrázolja, hogy a szándékok szinte sosem azonosak az indítékokkal, az ok-okozati összefüggések visszakövethetetlenek, és az élet – ahogy a történelem is – általában véve inkább folyamatos zűrzavar, „kampányok” sorozata, amikből csak néha emelkedik ki valamiféle rend. Vagy költészet – szemlélődő, kívül maradó életfelfogása mintegy önkéntelenül kivezeti 1956. október 23-án a Kossuth térre, a holtan heverő emberek közé. Évekkel később megint arra jár: egy lány túlzott közeledésétől megfutamodva lépteinek ritmusára megszületik fejében egy vers a „vesztesek”-ről, melyet később nem mer odaadni a tanárának. Vesztes? Győztes? Magánélet? Történelem?

Van, aki szerint Bereményi illuzionista: mire a világ ráaggatna egy szerepet vagy akár művészeti ágat, kibújik alóla, és már valami más. Mások ugyanezt egyfajta vagabundus, vándor szellemmel magyarázzák. Akit a lélektani eredők érdekelnek, az új könyvben mindkettőre bőséggel találhat indítékot és szándékot.

Talán kevésbé szakszerű, de az olvasottak megélésében és megértésében egyaránt segíthet, ha legalább néha egy időre elfogadjuk, hogy Bereményi minden hús-vér emberi mivolta mellett tulajdonképpen tündér.

A budapesti piszkos flaszteron illanó fény – nem lehet se megfogni, se meghatározni, és aki túl messzire próbálja követni, az könnyen a romantizálás és a parttalan, álságos nosztalgia mocsarában, esetleg a túlelemzés sivatagában köt ki. A józan tudomány körülírhatja, ez lényege és kötelessége is, de – mint az életregény is tanúsíthatja – gyermeki rácsodálkozás nélkül sosem lehet teljes a kép. Legalábbis anélkül sem magánéletből, sem történelemből nem születik költészet.