A térbeliségen innen – Interjú Berger Viktor szociológussal

Könyved a térbeliség és a társadalmiság összefüggéseivel foglalkozó elméletekkel és azok fogadtatástörténetével ismerteti meg az olvasókat. Az érintett kutatók döntően a tőlünk nyugatra eső országokban bontakoztatták ki tudományos tevékenységüket. Mi a helyzet magyar viszonylatban? A térbeliséggel foglalkozó kutatások szempontjából hogyan jellemezhető a magyar szociológia tegnap és ma?

Ellentétben néhány kommentátor kritikai megjegyzésével, a szociológia már a nemzetközi alapítók munkásságát tekintve sem volt teljesen vak a tér kérdéseire. Ugyanakkor az is igaz, hogy a tér problémája nem volt hangsúlyos a tudományág intézményesülésének idején, azaz a 19. és a 20. század fordulóján. Ekkoriban inkább olyan kérdések foglalkoztatták a kutatókat, mint hogy mi a modernizáció lényege, miért jött létre a kapitalizmus, miért nem esik szét a társadalom stb. Sokuk azonban reflektált a térbeliségre, szóval én inkább úgy fogalmaznék, hogy a térbeliség iránti érdeklődésnek mindig is megvoltak a nyomai a szociológiában, csak hosszú ideig nem ez a kérdéskör állt fókuszban.

Bár nem vagyok a magyarországi szociológia történetének kutatója, de az ismereteim alapján az látszik, hogy a magyar alapítók (pl. Pulszky Ágost, Jászi Oszkár, Somló Bódog, Pikler Gyula) nem különösebben foglalkoztak a térbeliséggel. Hozzáteszem, találni példát ennek az ellenkezőjére is. Braun Róbert a század elején a Huszadik Század folyóiratban például felhívja a figyelmet a falukutatás fontosságára, jóllehet ez a gesztus önmagában nem jelent térszociológiai elköteleződést. Pikler Gyula is foglalkozott a későbbiekben a szempillantással, pontosabban azzal, hogy vajon hogyan is építjük fel magunkban a térbeliséget, de az ő érdeklődése idővel a fiziológia irányába tolódott, és a térbeliséggel kapcsolatos következtetéseit is inkább ez a szemlélet határozza meg.

A városszociológia egyébként egy nagyon virulens kutatási ága ennek a tudománynak magyar vonatkozásban is.

Szelényi Iván és Konrád György közös munkáját, Az új lakótelepek szociológiai problémáit, de a társadalomföldrajz jeles kutatójának, Enyedi Györgynek a nevét is fontos megemlíteni. Úgy látom, hogy napjainkra jelentősen változott a helyzet, hiszen a Magyar Szociológiai Társaságnak is van egy olyan szakosztálya, a Tér, település, társadalom, amely például a térbeli társadalmi egyenlőtlenségekkel, a szegregációval foglalkozik, és a Regionális Kutatások Központjában is találni erre fogékony szerzőket. Elismert folyóirata is van a téma elkötelezett kutatóinak, az Enyedi György alapította Tér és Társadalom lapszámai 1987 óta adnak helyet a tárgykörrel foglalkozó munkáknak.

A kissé radikális „térvakság” kifejezés helyett te a fentiekkel összefüggésben inkább a „szelektív látás” fogalmát használod, amely arra vonatkozik, hogy ugyan látták a szociológusok a kérdés fontosságát, de hosszú ideig nem vagy csak különböző mértékben tulajdonítottak neki jelentőséget. Mi eredményezte, hogy a 20. század második felében élénkülni kezdett a térre irányuló szociológiai figyelem?

Ahhoz, hogy lássuk, miért értékelődik fel a tér kategóriája, először talán azzal érdemes számot vetnünk, hogy vajon miért húzódott korábban háttérbe. És most nem is Magyarországról beszélek, hanem sokkal inkább az euroatlanti kultúrkörről, azaz ideértem a nyugati és a kelet-közép-európai régiókat is.

A középkori Európában nem léteztek olyan semleges, absztrakt tér- és időfogalmak, amelyek ma használatosak. Az idő nem egy lineárisan haladó, egynemű egységekből álló képződmény volt, hanem különféle minőségekkel bíró tényező. Aron Gurevich írja A középkori ember világképe című művében, hogy többféle időkoncepció létezett egymás mellett. Például az agráridő, amely a természet ciklusaihoz alkalmazkodott, vagy a generációk váltakozásán alapuló nemzetségi idő. A történelmi idő a királyok idejét jelentette, amelynek szervezőelvét a királyok cselekedetei határozták meg, és mindemellett természetesen a bibliai időt is meg kell említeni. Ezzel összefüggésben a tér semmiképpen nem volt absztrakt, nem is ismerték az egynemű, úgynevezett tartálytér fogalmát (azaz az eleve adott tér képzetét, amelyben benne vannak a dolgok). Inkább egy feudális térről beszélhetünk ebben a korszakban, és ez szaggatott volt abban az értelemben, hogy bizonyos részeinek szakrális fontosságot tulajdonítottak, míg más részeket egyszerűen üresnek tartottak, nem foglalkoztak velük (ahogy az például Novák Veronika Utcák, szavak emberek című könyvéből kiderül). Nem folyamatos kiterjedésről beszélhetünk tehát, hanem minőségileg eltérő, kiemelkedő pontok halmazáról. A teret és az időt emellett voltaképpen egyben, egymás függvényében fogták fel.

A középkor végével számos olyan folyamat indult meg, amelyek hatására annyira megváltozott a mindennapi tapasztalati valóság, hogy az értelmezésükre nem voltak elégségesek a korábbi koncepciók. A vallási világképet lényegében megbontotta, hogy az emberek kiágyazódtak az életösszefüggéseikből, nagyobb részben azért is, mert a megélhetés miatt tömegek indultak vándorlásnak (a felvilágosodással kapcsolatba hozható természettudományos világkép kialakulásáról itt most a terjedelmi korlátok miatt nem ejtek szót). Mindennek következtében a 18. század közepe után átalakultak az életfelfogást meghatározó alapfogalmak, mint például a család vagy az állam. Ennek az időszaknak jelentékeny tapasztalata a gyors városiasodás és iparosodás, a technikai fejlődés és ezzel összefüggésben az, hogy minden megváltozik. Mások vagyunk ma, mint tegnap, és holnap megint mások leszünk – ennek a gyors léptékű átalakulásnak az élménye vált kulcsfontosságú egzisztenciális tapasztalattá.

Ide kell vennünk még a 19. században a nemzetállamok kialakulását is, azaz az olyan földrajzi határokkal jelölhető közösségek létrejöttét, melyek identitása a közös múlton alapul, vagyis a megosztott, emiatt pedig összekötő erejű történetiségen.

Nem nehéz belátni, hogy mindez az idő kategóriájára irányította a figyelmet, és tette azt kitüntetett, a körülöttünk lévő világ értelmezhetőségének szempontjából kiemelkedően fontossá. (A tér kategóriája természetesen nem tűnt el, jelentősége például a nemzetállamok geopolitikai törekvéseiben őrződött meg.) A 20. század közepéig ez nagyjából érvényben is maradt. A második világháború után azonban azok a fogalmak, amelyek az előbb említett átrendeződéseket követően megszilárdultak, értelmet adtak az életnek, egyre elégtelenebbnek bizonyultak arra, hogy a világ dolgait magyarázó, rendszerbe foglaló elméletek alapjai legyenek. A ’60-as évektől kezdve az olyan fogalmak pozíciója, mint az állam vagy a fejlődés, ismét meggyengül. Egyre többen fordulnak figyelemmel a térbeliség kategóriája felé, mígnem a ’80-as évekre már valóban olyan változásról beszélhetünk, amelyet összefoglalóan térbeli fordulatnak szokás nevezni. Ekkorra érzékelhetővé válik az, amit globalizációnak hívunk, vagyis hogy a világnak egyre távolabbi pontjai kerülnek kapcsolatba egymással. Azaz nemcsak a helyi, lokális közösségünkben tudunk cselekedni, hanem az időbeliség helyett a szinkronicitást tapasztaljuk meg, vagyis azt, hogy egy pillanatban határokon átívelő viszonyok hatásait érezhetjük. Vége van annak az időszaknak, amikor a helyi közösségek életét döntő részben a helyi folyamatok befolyásolják. És ez megint egy olyan élmény, amely például a térbeliséggel kapcsolatos fogalmaink felülvizsgálatát is sürgeti.

Több olyan elméleti munkával is foglalkozol, amelyek magyar nyelven nem vagy csak részben hozzáférhetők. Az okfejtésekből következtetni lehet saját álláspontodra is: több, általad is említett jeles kutatóval összhangban vallod, hogy a társadalmiság mibenléte nem függetleníthető a térbeliségtől. A kötet vehető egy olyan szociológiai identitás „kiáltványaként”, amely fundamentális kérdésként tekint a térbeliségre?

Minden állásponttal, amelyet az ember kialakít, más álláspontokhoz képest pozicionálja magát. Ebben az értelemben természetesen a vállalkozásom tekinthető egyfajta állásfoglalásnak, és van is benne némi kritikai él, hiszen én azt vallom, hogy a társadalmiság minden kérdésének tárgyalásakor figyelembe kell venni a térbeli viszonyokat is. Természetesen időbeliségen túli társadalmiság sincs, de térbeliségen túli sem, én pedig a teret részesítettem előnyben. Viszont a szociológiát sokféleképpen lehet művelni, és nem gondolom, hogy az én receptemet kellene mások számára előírnom. A magam részéről olyan szociológiát kívánok művelni, amely érzékeny a társadalmi cselekvők nézőpontjára, a társadalmi világ térbeli-anyagi aspektusaira és a mindent átható viszonyszerűségekre.

Köteted élén Szilasi László A harmadik híd című regényéből, valamint China Miéville magyarul A város és a város között címmel olvasható krimijéből választottál idézetet – egy magasirodalmi, valamint egy populáris regiszterben elhelyezhető kötetből. Hogyan esett a választásod erre a két szövegre? Illetve ejts pár szót, kérlek, arról is, hogy miért pont ezek az idézetek kerültek a könyv élére!

Mindkét könyv inspiráló módon hatott rám, mivel nagyon érzékletesen járták körbe a téri észlelés kérdéskörét. Szilasi könyvét egy kedves ismerősöm, Darvasi Ferenc ajánlotta a figyelmembe. Nagyon jó olvasmányélményt adott számomra ez a könyv, annál is inkább, mert szociológiailag is releváns módon írta le például a hajléktalanok helyzetváltoztatásának térelméleti összefüggéseit. „Teljesen biztos vagyok benne, hogy más ember voltam Germinában, a Mascropon, a Buntzen Lake partján abban a házban, aztán Coquitlam-ben, vagy Pesten a szállodában, meg Szegeden a Nagyáruház oldalában, a vackomban, vagy a Moszkvai körúton meg a Bajai úton. Más lettem most is, amikor visszaköltöztem anyámékhoz, Germinába, a régi házba” – írja Szilasi. Ez számomra a viszonyközpontúsága miatt volt imponáló, hiszen a terek, ahogyan mi magunk is, különböző viszonyok által jönnek létre, és a Szilasi által is ábrázolt folyamatoknak a dinamikája például az én és a terek képlékenységére is irányíthatja a figyelmet. A harmadik híddal szemben China Miéville könyve inkább műfaji mű, a weird fiction példája, és egy olyan városról szól, amely duális szerkezetű (érdemes megjegyezni, hogy a sci-fi, valamint a hozzá köthető műfajok egyébként is nagyon nyitottak a városábrázolásokra, gondolok ezzel a Szárnyas fejvadász atmoszférájára és Aldous Huxley Szép új világ című munkájára is, de a sor hosszan folytatható). A város és a város között még nem volt lefordítva a könyvem megjelenésének időpontjában, szóval a vonatkozó részt saját magam ültettem át magyarra. A cselekménye egy fiktív, kettészakított kelet-közép-európai városban játszódik. A fizikai térben ugyan egy településről beszélünk, de két politikai entitás, két városállam uralja a két oldalt, és a másik ország polgárait, valamint a hozzájuk tartozó épületeket akkor sem veszik észre az emberek, ha egyébként ott vannak mellettük. Angolul erre az „unsee” kifejezést használja a szerző, a vonatkozó részt én így fordítottam: „egy olyan napon, mint a mai, nehezemre esett, a szokásosnál is jobban, hogy ügyeljek a határokra, s a hazafelé vezető úton csak azt lássam, amit látnom kell, és ne lássam azt, amit nem szabad”.

A könyv 2018-ban aztán magyarul is elérhetővé vált, Juhász Viktor fordító pedig a „láttalanít” ige használatával teszi nyilvánvalóvá azt, amiért nekem tulajdonképpen fontossá vált ez a szövegrész.

Számomra térelméletileg azzal kapcsolatban volt megvilágító, hogy úgy építjük fel saját magunk a tereinket, hogy bizonyos elemeit felhasználjuk, összegyúrjuk őket valamiféle térélménnyé, de ennek folyamatában olyan tényezők is közrejátszanak, mint például a politikai hatalom és egyéb társadalmi hatások. Egyébként Szilasi említett könyvében láttam azt a megoldást, hogy két mottója van a könyvnek, egy szigorúbb értelemben vett szépirodalmi kötetből, valamint egy Ray Bradbury-szövegből való, ami nekem azért is szimpatikus, mert az én kultúrafelfogásom sem tekinti egymást kizárónak az úgynevezett magas- és a populáris irodalmi alkotásokat.

A magyar szociografikus irodalomban a tér nagyrészt olyan közegként ábrázolódik, amelyből nem kínálkozik kitörési lehetőség, vagy ha mégis, akkor általában csak egyéni történetekről van szó, amelyek nem reprezentatív példák. Ez – és az ismereteid – alapján kijelenthető-e szerinted, hogy a szépirodalmunk tendenciózusan olyan térfelfogással dolgozik, amely elnyomó hatást tulajdonít a térnek?

Meglátásom szerint az irodalmi műfajok közül a leginkább a szociográfia van figyelemmel a térbeliség kérdéskörére. Fontos megjegyezni azonban, hogy a legsikerültebb népi szociográfiák a térbeli viszonyokat társadalmi összefüggésekbe ágyazzák. Erdei Ferenc vagy Szabó Zoltán figyelmének fókuszában tehát nemcsak az állt, hogy elnyomja-e a tér az embereket, hanem azzal is foglalkoztak, hogy milyen társadalmi folyamatok eredményeként jönnek létre azok a viszonyok, amelyek széles néprétegeket szorítanak a társadalom peremére. Azt tehát nem jelenteném ki, hogy a szociográfiák eleve adottként kezelik egy-egy tér megkülönböztető voltát. A szegények az olvasmányélményeim szerint ezekben a szövegekben azért szegények, mert bizonyos társadalmi viszonyok erre a sorsra kárhoztatják őket. Emellett osztom a kérdésben jelzett tendenciát, hogy nem ritka motívum a helyzetek reménytelenségének hangsúlyozása. Ennek megvannak a társadalomtörténeti okai, a magyar társadalom a 20. században megrázkódtatások sokaságán ment keresztül, amelyek következtében a kiszolgáltatottság egzisztenciális alaptapasztalat lett. Az ebből fakadó frusztráció kezelésre több olyan viselkedésforma alakult ki, amelyeket a társadalom devianciaként fog fel. Az irodalom nagyon fogékonynak mutatkozik mindennek a tárgyalására, és egy sajátos megismerési logikával rendelkezik, amelynek vizsgálatából többek között a szociológia is profitálhat.

Talán ebben az összefüggésben keresendő a magyarázata annak is, hogy az irodalomtudomány fogékony a térelméletekre, könnyedén és sikerrel hasznosítja őket a szövegekkel való foglalkozásban annak ellenére, hogy nem szövegelemzésre lettek kidolgozva.

Nem vagyok irodalmár, ezért kívülről figyelem ezeket a kölcsönhatásokat. Szórványos ismereteimre tudok csak támaszkodni ezt illetően, mindazonáltal én arra gondolok, hogy a szövegeknek a szerkezetük révén van egyfajta szimultaneitása és eseményjellege olyan szempontból, hogy értelmezést igényelnek, e kettős jellegük pedig közös nevező lehet a térelméletekkel, hiszen az egymásutániság által meghatározott idővel szemben a terek is szimultán jelleget öltenek, illetve egyénileg érzékeljük, értelmezzük, éljük meg őket. Továbbá a térbeli fordulatnak is vannak olyan kezdeményezői, akik arra hívják fel a figyelmet, hogy például a fenn-lenn vagy a centrum-periféria fogalompárjai olyan metaforák, amelyeket általános kultúraértelmezési kategóriákká érdemes tágítani. És a kérdés ezen aspektusára szerintem kifejezetten fogékony az irodalomtudomány, hiszen ha belegondolunk, a tudományos szövegek működésében is fontosak a térbeli metaforák, ezek megértésben betöltött szerepe pedig szintén olyan kérdéseket vethet fel, amelyekre érkezhetnek érvényes válaszok az irodalomtudomány felől. Az úgynevezett térbeli fordulatnak, amelyről korábban beszéltünk, egyébként nyelvi vonatkozásai is vannak. Részint a francia Michel Foucault-hoz köthető az a gondolat, miszerint nemcsak a materiális tereket kell vizsgálni, hanem a tudományos nyelvezetet is át kell itatni a téri gondolkodással.

A kötetedben több olyan térkoncepciót ismertetsz, amelyek a művészetek számára is termékenyek lehetnek. Ilyen például Georg Simmel felfogása, mely szerint a művészet annak a szemlélődő tevékenységnek az önállósodott formája, amivel például a tájat is érzékeljük. Hogy látod, a szociológia részéről termékenynek bizonyul-e a művészetek felé való nyitottság?

Simmel szerintem azért nagyon érdekes, mert egyfelől a térnek a szigorú értelemben vett szociológiáját nyújtja, tehát azt vizsgálja, hogy a társadalmi tevékenységek révén hogyan jönnek létre a térbeli formák, a társadalmi viszonyok hogyan képeződnek le a térben, és az így kialakult térbeli formák hogyan hatnak vissza a társadalmi cselekvésre. Másfelől Simmel a terek esztétikáját is nyújtotta, legalábbis a szó észleléselméleti értelmében. Nagyon érzékenyen foglalkozott például azzal a problémával, hogy hogyan jelennek meg számunkra az olyan alapvető térbeli képződmények, mint a híd vagy az ajtó, azaz az összekötöttség és az elválasztottság miként adódik számunkra e két térbeli alakzat révén. Az ő gondolatkísérletei arra példák, hogy milyen termékeny tud lenni az, ha a társadalomtudósok más tudományterületekről is felvesznek impulzusokat.

Ismerteted Henri Lefebvre elméletét is, miszerint minden társadalom egy sajátos tértípussal írható le. Vagyis összefüggés van a társadalmi viszonyok és a terek között, amelynek a művészeti gyakorlatokban is nyoma van. Ezzel magyarázható a szerves kapcsolat a reneszánsz városok és a korszak festészetének egyik sajátossága, a lineáris perspektíva között, amely a városok látványvilágát is meghatározta. Azok a reprezentációs logikák, amelyek kialakítják egy-egy város látványvilágát, ezek szerint leírhatók az építészet és a képzőművészet formanyelvével? Csatlakozva az előző kérdéshez: milyen szerepe lehet a művészeteknek a térbeliségről való gondolkodásunk alakításában?

Azt hiszem, igaza van Lefebvre-nek, amikor azt írja, hogy a lineáris perspektívának, amely a 15. században jött létre, nagyon nagy hatása volt a művészeteken túl is, például a városok elrendezésére. Ez megmutatkozik például abban is, hogy bizonyos pontokból úgy tűnik, mintha az ekkoriban épült városok-városrészek széles sugárútjai a végtelenben találkoznának, akár egy festményen a vonalak az enyészpont felé haladva. Az ő meglátásait igazolja az is, hogy az épületeknek van egy kitüntetett oldaluk: azok a homlokzatok, amelyek az utcára néznek. Az enyészpontba tartó vonalak mentén a homlokzatok egy sajátos városképet alakítanak ki. Ebben az időszakban tehát a térbeli gyakorlatok, vagyis az a mód, ahogyan az emberek létrehozzák a tereket, nagyjából fedésben voltak a terekről alkotott reprezentációkkal. Ez az egymásra épülés a 19. század végére kezdett megbomlani, és ma már azt látjuk a nagy metropoliszok vagy az iparvárosok látványát elemezve, hogy nem egységes kód szerint épülnek fel, inkább mindenféle eseti szempontok alapján, például a tőkecsoportosulások érdekeinek megfelelően. A városszerkezetek tehát ma már nem annyira átláthatóan strukturáltak, ami például a mai Budapestre csak megszorításokkal igaz, hiszen itt kiépült és jelenleg is működik a körútrendszer, szóval ezeknek a szerkezeteknek van némi ellenálló-képessége, de azokban a városokban, ahol folyamatosan rombolnak és építenek, ez megdőlni látszik. Emellett számottevő még az úgynevezett „suburban sprawl” jelensége, azaz a városszétfolyás, amikor az elő- és külvárosokban megindul egy hatalmas, strukturálatlan növekedés, ennek következtében pedig kiterjed, egyidejűleg fellazul a város szövete.

Mindent összevetve úgy vélem,

nagy szerepe lehet a művészeteknek a térről és a társadalomról való gondolkodás formálásában, de ennek mértéke attól is függ, hogy milyen a művészetek megítélése egy adott társadalomban.

Amíg a képzőművészet az elit fontos reprezentációs eszköze volt, mint például az itáliai városállamokban, addig a művészetek nagy hatást gyakoroltak a gondolkodásra. Viszont ha a művészetek társadalmi szerepe már nem annyira fontos, akkor nyilvánvalóan a befolyásuk is csökkenni fog. Az eddigi kijelentéseim egyébként az úgynevezett magaskultúra területére vonatkoztak, de ha szociologizáljuk a kultúra fogalmát, azaz a tömeg- vagy populáris kultúrának nevezett kulturális termékekre is értjük, akkor például észre kell vennünk, hogy ezek milyen nagy hatással vannak a terekről való gondolkodásunkra. Jó példát jelentenek erre a sokszereplős, úgynevezett MMORPG-játékok. Az ember ott ül a szobájában, miközben egy online térben van jelen másokkal együtt – materialitás és virtualitás egy hibrid térben. De meghatározó ereje van a telekommunikációs eszközöknek is, például azáltal, hogy a metrón ülve, idegenek fizikai közelségében tudunk kommunikálni olyanokkal, akik térben tőlünk meglehetősen távol vannak – ez is alapvető változásokat okoz a térfelfogásokban.

Javarészt olyan kutatókkal foglalkozol, akik tőlünk nyugatabbra születtek, és térkoncepciójukat döntően a kelet-közép-európaitól eltérő társadalmakat megfigyelve dolgozták ki. Hogyan hasznosíthatók ezek kelet-közép-európai kontextusban?

Tény, hogy a nyugati tudományok erőfölényben vannak a kelet-közép-európai régió tudományosságával szemben. Ezért is fontos a kérdés, hogy a „kívülről” jövő elméletek mennyire lehetnek univerzálisak, tekinthetők-e univerzálisan használható értelmezési keretnek, vagy pusztán egy-egy adott társadalom tapasztalati világát tükrözik-e. Ezzel kapcsolatban nekem az az álláspontom, hogy a tudomány nemzetközi vállalkozás. Az általam feldolgozott, értelmezett elméletek tulajdonképpen fogalmakat és értelmezési nézőpontokat kínálnak. Bizonyos értelemben persze diagnózisokat is, de a fogalmak és a nézőpontok alkalmazhatók azoknak a viszonyoknak az értelmezésére is, amelyekben mi élünk.