A valóság lehetetlensége és a mozi klasszikus varázsa – A 71. Berlinale legjobb filmjei

Van valami leírhatatlanul letargikus abban, amikor egy filmfesztivált online rendeznek meg – pontosan azért, mert ilyenkor nyugodtan törölhetnénk a fesztivál szót az esemény nevéből. Ezeknek a rendezvényeknek alapesetben éppen az az erősségük, hogy közösségi élményt nyújtanak, és lehetőséget biztosítanak arra, hogy a közönség és a filmes szakma együtt nézze meg a gondosan kiválogatott műveket, és hogy egyfajta párbeszéd alakuljon ki a résztvevők között a fesztivál idejére. Ezzel mindenki jól jár: a befogadó a saját értelmezését tudja ütköztetni másokéval és a filmkészítők szándékával, az alkotók pedig azonnali visszajelzést kapnak a munkájukkal kapcsolatban mind a közönség, mind a szakma részéről – utóbbi ráadásul a saját ítéletén túl a publikum rezonációit is alapul tudja venni.

A Berlini Filmfesztivál kifejezetten híres arról, hogy milyen szoros kapcsolatot ápol a közönségével.

Más A listás mustrákkal összehasonlítva Berlinben a közönség mindig jelen volt, és nem csak passzív megfigyelőként: valamilyen egészen különleges módon ők adták a fesztivál lelkét. Ezt a szervezők is tudják, nem véletlenül ragaszkodnak ahhoz, hogy a Berlinale a közönség számára is elérhető legyen. Erre ugyanakkor a jelenlegi, koronavírus által uralt helyzetben nem volt lehetőség, így született meg az az ötlet, hogy március elején a szakma számára rendeznek egy online fesztivált, aztán majd júniusban nyilvános vetítésekkel, a közönséggel együtt ünneplik a mozit és a filmművészetet. Hogy ez megvalósulhat-e, az egyelőre kérdéses, pláne, hogy közben mind Cannes, mind Karlovy Vary késő nyárra csúsztatta a saját szemléjét.

A Berlinale csapata mindent megtett azért, hogy ez az online verzió a lehető legélvezhetőbb legyen, de ez a lényegen nem változtatott: a szív és a lélek láthatatlan maradt az egyesek és nullák komplikált hálójában.

Kicsit olyan volt az egész, mint egy kellemetlen üzleti találkozó, ahol az eladó nagyon szeretné értékesíteni a portékáját, a rendkívül hezitáns vevő részére ugyanakkor semmilyen kapaszkodót nem áll rendelkezésre a döntése meghozatalához. Talán ez is árnyékot vetett a fesztivál programjának összképére.

Ugyan akadtak kimondottan lebilincselő filmek a válogatásban, mégis, egészében tekintve merőben soványnak és erőtlennek hatott az összeállítás. Még úgy is, hogy a program erős karcsúsítása jót tett a normál esetben terebélyes szelekciónak. Az is érezhető, hogy Carlo Chatrian, aki a tavalyi év óta felel a Berlinale művészeti vezetéséért, bátran hagyta hátra a kommerszebb, sztároktól hemzsegő kirakatárut annak érdekében, hogy az új utakat kereső, fiatal hangoknak teret biztosítson. Összességében tehát a Berlini Filmfesztivál továbbra is a tavaly kijelölt, üdvözlendő úton szeretne továbbhaladni, csak a pandémia miatt feje tetejére állt világban ez az ösvény csúnyán elkátyúsodott.

Nekünk, magyaroknak mindezek ellenére is különleges marad a 2021-es Berlinale, ugyanis a fesztivál hetvenegy éves története során először fordult elő, hogy két magyar film is versenyben volt az Arany Medvéért:

kitérünk majd Nagy Dénes Természetes fény című háborús mozijára és Fliegauf Bence Rengeteg – mindenhol látlak jára is. Ráadásul a fődíjat odaítélő nemzetközi zsűri idén az elmúlt évek nyertes filmjeinek rendezőiből állt össze, így a 2017-ben győzedelmeskedő Enyedi Ildikó is a csapat tagja volt.

Következzen tehát a tíz legkiemelkedőbb film a 71. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválról.

10. Nagy Dénes: Természetes fény

Díj: A legjobb rendezőnek járó Ezüst Medve

Nagy Dénes első egész estés mozifilmje a morális dilemmák sokaságával átszőtt háború sűrű mocsarába kalauzolja nézőjét. A történet középpontjában Semetka István áll, aki 1943-ban a megszállt szovjet területekre vezényelt egyik magyar osztag tagja. Feladatuk a környéken tevékenykedő partizáncsoportok felkutatása és likvidálása. Egy támadás során az osztag parancsnoka meghal, és Semetkára hárul a csapat további irányítása.

Nagy Dénes megérdemelten nyerte el a legjobb rendezőnek járó díjat:

a Závada Pál azonos című regényén alapuló forgatókönyvet ügyesen ülteti át a filmvászonra, az amatőrökből verbuválódott szereplőket pedig kiválóan vezeti. A film remekül fényképezett, a címbéli természetes fény itt külön jelentéssel telítődik. Nagy felvet több morális kérdést is, ezeknek megválaszolását azonban javarészt a nézőre hagyja, ami szintén jó taktika, főképp, mert önmagában véve a film elég egyhangú, ami nagyjából a negyvenedik perc után a figyelem erőteljes lankadásához vezet. Bár a háttérben egészen élénken bontakozik ki a második világháborús Kelet-Európa lehetetlen helyzete, a Természetes fény nem tud újat mondani a háború természetéről, és filmes megközelítésében is inkább a bevált konvenciókra támaszkodik az egyébként izgalmas lélektani kérdések felvetésekor. Ezzel együtt is a Természetes fény egy erős kezű, tudatos alkotó meggyőző bemutatkozása.

9. Dasha Nekrasova: The Scary of Sixty-First

(Nem nyert díjat.)

Dasha Nekrasova bemutatkozó mozija talán a legőrültebb film volt az idei Berlinale felhozatalában, és bár akadnak hibái szép számmal, mégsem lehetett lehagyni erről a listáról. Az alaptörténet szerint két New York-i barátnő, Addie és Noelle beletenyerel a tutiba, amikor ráakadnak egy szuper lakásra. A kecó nemcsak tágas, de még jó környéken is van, és megfizethető áron kínálják. Ebből az idilli helyzetből csúszik fokozatosan a sztori a totális megzakkanás irányába. Rothadó, penészes kajákkal teli hűtő, véres matrac, furcsa zárakkal felszerelt ajtók adnak egyre nyugtalanabb hangulatot a filmnek. A semmiből felbukkan egy nő (a rendező alakításában), aki elárulja a lányoknak, hogy az első blikkre nyerőnek tűnő lakás Jeffrey Epstein egyik titkos ingatlana volt, ahol a fiatalkorú lányokat ejtette csapdába. Innentől pedig nincs megállás a tébolyban: Noelle teljesen rákattan a legkülönfélébb összeesküvés-elméletekre Epstein halálával kapcsolatban, míg Addie egyre furcsábban kezd viselkedni, és hamar egyértelművé válik, hogy Epstein egyik tizánhárom éves áldozata megszállta a fiatal nőt.

Nekrasova láthatóan élvezi, hogy egyre vadabb és vadabb vizekre evez filmjével, és egyáltalán nem jön zavarba az olyan sokkoló jelenetektől sem, ahol egy tizenhárom éves szellem által megszállt nő szexel a pasijával, vagy ahol ugyanez a nő András herceg újságokból kivágott fotóival maszturbál.

A film a giallo, a Polanski-féle pszichológiai horror (ami a témát tekintve különösen abszurd) és Kubrick lélektani thrillerjeinek műfaji elemeihez nyúl, ami kiváló döntés, hiszen az Epstein-féle emészthetetlen borzalmakat ez az egyveleg tudja egyedül legitim módon közvetíteni. Nekrasova rendezői érdeme, hogy a nagy elődök hatásai sem nyomják el saját hangját. Ugyan a The Scary of Sixty-First sok helyen elég együgyű és ügyetlen, Nekrasova mégis magával ragadóan int be az Epstein-ügyet használva annak az elitnek, amely látszólag érinthetetlen, és úgy érzi, minden és mindenki felett áll. Őrült, de tűpontos társadalomkritika.

8. Maria Schrader: I’m Your Man

Díj: A legjobb főszereplőnek járó Ezüst Medve Maren Eggert alakításáért

Az I’m Your Man az a típusú film, ami képes úgy szórakoztatni, hogy közben stabil lábakon álló állításokat fogalmaz meg a hétköznapjainkról. Valójában ez a sci-fi-romkom-hibrid csak picit különbözik az átlagos Sandra Bullock –Jennifer Lopez–Kate Hudson által fémjelzett hollywoodi bugyutaságoktól: szellemes, önkritikus, és tud nevetni a saját közhelyein. Ennyi pedig pont elég ahhoz, hogy tényleg üdítő filmélménnyé váljon. A történet Alma, egy múzeumi kutató körül bonyolódik, aki annak érdekében, hogy támogatáshoz jusson a következő tanulmányához, belemegy egy furcsa kísérletbe: három hétig egy humanoid robottal kell élnie, aki úgy van programozva, hogy az ő tökéletes partnere legyen. A szuper Netflixes minisorozatért, A másik útért frissen Emmy-díjat nyert Maria Schrader kiváló érzékkel lehel új életet a csontig lerágott műfajba, és remek ritmusérzékkel adagolja a fanyar poénokat. Maren Eggert, aki a legjobb főszereplőnek járó díjat nyerte az idei Berlinálén, minden jelenetében brillírozik, de Dan Stevens is lenyűgöző az ijesztően tökéletes robotpasi szerepében. Ez pedig talán a legfontosabb, hiszen ebben a műfajban a ritmuson túl a színészeken áll vagy bukik az egész mozi.

Schrader szerencsére biztos kézzel, fókuszáltan vezeti sziporkázó főszereplőit.

A film legnagyobb érdeme mégis az, hogy képes a jelenünket meghatározó félelmek és vágyak szülte feszültségekről finom érzékenységgel és humorral beszélni.

7. Fliegauf Bence: Rengeteg – Mindenhol látlak

Díj: A legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medve Kizlinger Lilla alakításáért

Fliegauf Bence 2003-ban a Berlinalén mutatta be első egész estés játékfilmjét, a Rengeteget, tizennyolc évvel később pedig ugyanitt debütál a folytatás. Ahogyan az előd esetében, a narratíva itt is történettöredékekből épül fel, azonban a rendező mostanra tökélyre fejlesztette dramaturgiai technikáját. A hét különféle történetszilánk hibátlanul működik önmagában, de igazán érdekessé egymás vetületében válnak.

Fliegauf – ahogy alkotásai többségében – most is kifejezetten mélyre ás a lélek és az emberi kapcsolatok bonyolult labirintusában.

A filmben a beszélgetés, az egymás előtti megnyílás kerül a középpontba, ugyanakkor a rendezőnek sikerül távol tartania magát a túlpszichologizálástól, ami a végeredmény intimitását erősíti. A karakterek minden mozzanatukban tökéletesek, mindegyik elejtett szó, hangsúly tisztán szólal meg. A legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvével kitüntetett Kizlinger Lilla sem kivétel ez alól, de valójában egy Ensemble-díj is lehetett volna ez. A film fakó színei és tompa, lusta fényei nemcsak egyedi textúrát adnak, de segítik a lélektani elmélyülést is, valamint remekül támogatják a speciális történetvezetési technikát. Külön izgalmas, ahogy a Rengeteg a láthatatlant vizsgálja egy vizuális médium keretein belül, az ebből eredő feszültség pedig – bármilyen furcsán is hangzik – mágnesként vonzza a nézőt a történethez. A hiány mint dramaturgiai elem szintén feszültséggel ruházza fel a filmet, és egyben a befogadót is aktivizálja. Fliegauf legalább annyira számít ránk, a közönségre, mint a színészeire. És pontosan ettől lesz a Rengeteg – Mindenhol látlak egy kimondottan izgalmas mozi.

6. Peter Hoar: It’s a Sin

(A Berlinale Series szekcióban nem osztanak díjakat.)

Tavaly a Berlinale megnyitotta a kapuit a sorozatok előtt, ezzel is reagálva a megváltozott mozgóképfogyasztási szokásokra, illetve jó érzékkel felismerve, hogy az epizodikus filmkészítésben egyre jobb és izgalmasabb alkotások születnek. Ebben az új szekcióban mutatták be a Russell T. Davies által megálmodott és Peter Hoar által rendezett It’s a Sint is (magyarul a kicsit kelekótya Ez bűn címet viseli), ami egy ötrészes minisorozat.

A történet három fiatal meleg srácra fókuszál, akik mind a ’80-as évek elején költöznek Londonba, hogy felfedezzék önmagukat, kijárják saját útjukat, és hogy végre szabadon megélhessék szexualitásukat.

Azonban a HIV-vírus megjelenésével hamar új kihívásokkal kell szembenézniük. A sorozat egészen 1991-ig követi a szereplőket, egy teljes évtizedet felölelve az életükből, miközben érzékletes képet fest az AIDS-krízisről: a politika halogatása, a többségi társadalom félrenézése, a stigma, az előítéletek és az információhiány mind kifejezően van jelen. Akármennyi is a különbség a mostani egészségügyi krízissel összehasonlítva, az It’s a Sin garantáltan új regisztereket mozgat majd meg nézőiben. A sorozat remekül ábrázolja a ’80-as évek jellegzetes világát, a díszlet és jelmeztervezők munkája hibátlan. A színészekre sem lehet panasz, a főszerepben a Years & Years zenekar frontembere, Olly Alexander nyújt kiemelkedő alakítást. A zene, a kameramunka, a fényelés és a vibráló, élénk színek is tökéletesen működnek. Az egyetlen hiba, ami felróható a sorozatnak, talán az, hogy nem tud kitekinteni abból a mikroközegből, amiben játszódik, így pedig nem képes az AIDS-krízis globális voltára és a mai napig tartó pusztítására reflektálni. Óriási erénye azonban, hogy jó érzékkel adagolja a szívszorító, könnyfacsaró jeleneteket: nem viszi őket túlzásba, nem válik egy pillanatra sem vásári látványossággá a betegek szenvedése, a hangsúlyt sokkal inkább a boldog, élettel teli pillanatokra helyezi, és direkt módon meg is fogalmazza, hogy a cél az értelmetlenül, szörnyű körülmények között elhunytak életének az ünneplése. Ez pedig mindenképpen új színt ad az AIDS mozgóképes reprezentációjának palettájához.

A sorozat elérhető az HBO GO kínálatában.

5. Milica Tomović: Celts

(A Panorama szekcióban, ahol ez a film versenyez, még nem osztottak díjakat.)

Milica Tomović debütfilmje 1993 Belgrádjába repíti a nézőt. Jugoszlávia éppen darabjaira hullik, a fegyveres konfliktusok mindinkább éleződnek, ez pedig a hétköznapokban is érezteti hatását. Marijana kisebbik lánya szülinapi zsúrját szeretné megtartani, de vaj helyett margarinnal kell sütni, szórakoztatásnak pedig csak a szomszéd háromlábú kutyáját sikerül megnyerni. Ahogy leszáll az este, és megérkeznek a vendégek, két párhuzamos buli bontakozik ki: a gyerekeké és a felnőtteké.

Tomović egy generációkon átívelő és a különböző nemzedékeket egy fedél alá hozó filmben feszeget politikai, történelmi és identitásbeli kérdéseket.

A film ügyesen lavíroz a különböző korosztályok között, azonban túl sok karakterrel operál. A kevesebb itt mindenképp több volna, már csak azért is, mert mindegyik személyes sors kifejezetten izgalmas, jó volna mélyebben elmerülni bennük. A Celts ennek ellenére is hús-vér karaktereket mutat be, akikkel könnyű azonosulni, és akik végig fenntartják a néző érdeklődését. A szellemes, sziporkázó dialógusok külön színt visznek a történetbe. A rengeteg közeli segít még inkább kapcsolatot teremteni a karakterek és a nézők között, de támogatja a film intim hangvételét is. Tomović semmit sem szeretne elkendőzni, de ez szintén a mű előnyére válik – még a nyílt pornográf jelenetek is szervesen illeszkednek a film szövetébe anélkül, hogy sokkolnának, ez pedig nem kis teljesítmény. Természetessége és humora nagyban segíti a ritmikával még kicsit botladozó fiatal rendezőt, aki finom érzékenységgel mutatja be, hogyan öröklődnek traumák egyik generációról a másikra, és hogyan ismétli a történelem önmagát.

4. Alonso Ruizpalacios: A Cop Movie

Díj: Ezüst Medve a kiemelkedő művészeti hozzájárulásért Yibrán Asuad vágónak

Az A Cop Movie nem adja magát könnyen. Olyan, mint egy sűrű bozótos, amiből nem egyszerű kikecmeregni. Érdemes azonban végigküzdeni magunkat rajta, a kép ugyanis csak a legvégén áll össze igazán, akkor viszont igazán katartikus élményt tartogat. Valójában Ruizpalacios az első pillanattól fogva egyértelművé teszi, hogy egy picit a bolondját járatja velünk – a kérdés csak az, hogy mikor és mi az, amit komolyan kell vennünk, és mi tükrözi tényleg a valóságot. Ez a film nem más, mint egy mozgóképes kísérlet arra, hogy megértsük a rendőrség intézményét, és annak kulcsfontosságú, egyben vitatott pozicíóját Mexikóban.

A rendező, aki több bűnügyi témájú mozin és sorozaton is dolgozott korábban, tökéletes érzékkel alkalmazza a zsarufilmek zsánerelemeit, és még annál is ügyesebben fordítja ki őket önmagukból.

Fikció és valóság határa végig elmosódik, ahogy pedig egyre beljebb hatolunk az A Cop Movie világába, önkéntelenül is felmerül a kérdés: a hétköznapjainkban hol húzódnak ezek a határok? Ruizpalacios a rendőri munkát mint szerepjátékot mutatja be, ami izgalmas és eddig moziban nem igazán látott vetületeket hoz a felszínre. A film egészének gondolatmenete roppant lebilincselő, de a meghökkentőbbnél meghökkentőbb képsorok és a folyamatos csavarok jó tempóban történő adagolása teszi az alkotást az idei Berlinale egyik legjobb filmjévé: egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató, miközben a mozgókép szerepéről és a mozi szabályrendszeréről is sarkalatos gondolatokat fogalmaz meg. Igazi 21. századi film, ami vizuálisan, érzelmileg és elmében is stimulál.

3. Hong Sang-soo: Introduction

Díj: Ezüst Medve a legjobb forgatókönyvért

Ez az éppen csak több mint egy órás film az idei szelekció egyik különleges darabja. Hong Sang-soo dél-koreai rendező már negyedik alkalommal versenyzett az Arany Medvéért, legutóbb tavaly, amikor a legjobb rendezőnek járó díjjal térhetett haza a német fővárosból. Ha valaki látott már több filmet tőle, akkor könnyen bajban lehet azzal, hogy megkülönböztesse őket. Bizonyos szempontból ez a mű is ugyanúgy épül fel, mint a dél-koreai mester korábbi munkái (fiatalok elmélkednek, beszélgetnek a tengerpart közelében), az Introduction azonban koncentráltabban és pontosabban tálalja tézisét, mint elődei.

A fekete-fehér képkockákon keresztül kibontakozó történetet nem mindig könnyű követni, mivel a rendező nem feltétlenül bajlódik a karakterek közötti kapcsolatrendszer alapos felvázolásával.

Mégis, az érzelmek precíz közvetítésével egy egészen személyes elmélkedésre hív, ahol család, identitás, szerelem, önkifejezés, társas létezés és természetesen a művészet témáit járja körül. Sok minden nem történik, a fiatal, önmagukat definiálni próbáló főszereplők viszont annál többet beszélnek. A remekül megírt dialógusoknak és lírai filozofálásoknak köszönhetően a film végig érdekfeszítő marad, a kamera lágy mozgása pedig szép lassan bevonzza a nézőt ebbe a szokatlan világba. Hong Sang-soo gondolatai nem mindig a legeredetibbek, és nem is a legprovokatívabbak, a maguk nemes egyszerűségében viszont fantasztikusak, és mindenképpen reflektálnak korunk kérdéseire. Az Introduction nem egy jól körülhatárolható film, de meglepően őszinte, és ha hajlandóak vagyunk a párbeszédek és az ízléses fekete-fehér képsorok mögé nézni, akkor váratlan mélységekbe merülhetünk.

2. Alexandre Koberidze: What Do We See When We Look at the Sky?

(Nem nyert díjat.)

Alexandre Koberidze filmje nem egy tipikus Berlinale-darab: nem feszeget égető társadalmi kérdéseket, nem akarja újra feltalálni a mozgóképet, nem politizál nyíltan, és még csak explicit szex sincs benne. Sokszor egészen giccses, néhol a sziruposság határát súrolja, mégis nehéz nem beleszeretni. A történet egy gyógyszerész lány és egy focista fiú mesés szerelme körül bonyolódik – a mesés itt kulcsfontosságú szó, ugyanis a film végig a fabulák elemeivel dolgozik.

Az omnipotens narrátortól kezdve a csodákon át a mindent legyőző, igaz szerelemig kapunk mindent, ami egy igazi tündérmeséhez kell.

A varázslatos elemek pedig nemcsak a szereplőket érintik, hanem a nézőket is. Miután a gyógyszerész lány és a focista fiú első látásra egymásba szeretnek, megegyeznek, hogy másnap ismét találkoznak a fehér híd lábánál. Csakhogy a lányon átok ül, így miután felébred álmából, más testben fog ébredni, így a fiú majd nem ismeri meg. A lány átváltozásához a film a mi segítségünket is kéri: egyenesen felszólít bennünket, hogy csukjuk be a szemünket, számoljunk háromig, és láss csodát, mire kinyitjuk a pislogót, a lány valóban más testben ébred. Leírva talán röhejesnek hangzik, de a filmet nézve tökéletesen működik. Nemcsak erre a kiemelt trükkjére, de a mű egészére igaz, hogy Koberidze a mozgókép iránti gyermeki rajongást tudja megbirizgálni, és képes visszavinni minket oda, amikor először láttunk filmet nagyvásznon moziban. Pontosan ebben rejlik a nagysága: a mozi lenyűgöző varázsát aktivizálja. Képi világában egyértelmű referenciapont az unásig citált Amélie csodálatos élete, de a What Do We See When We Look at the Sky? rokonságot mutat a Liza, a rókatündérrel is, bájos humorával és gyermeki lelkületével azonban túlszárnyalja mindkettőt. Még azoknak is ajánljuk, aki általában az ilyen típusú filmektől rosszul van, mert nagyon lehet szeretni. Egészen megdöbbentő, hogy a jelenlegi valóságban mennyire ki tud éhezni az ember egy ennyire klasszikusan szép mesére. Vajon a pandémia után is működik ez a varázslat?

1. Radu Jude: Bad Luck Banging or Loony Porn

Díj: A legjobb filmnek járó Arany Medve

A Bad Luck Banging or Loony Porn mindent elmond arról a pillanatról, amiben éppen élünk, méghozzá bravúros módon. Rendezője, Radu Jude a kortárs román film egyik legmeghatározóbb alakja, rövidfilmjei bejárták az egész világot, és minden fontos díjat besöpörtek. Névjegyévé vált, hogy művei képesek a jelen társadalmi és politikai folyamatait kíméletlenül bemutatni és elemezni. Ez a legújabb alkotása kapcsán sincs másképp, ami az idei Berlinale fődíját, az Arany Medvét zsebelte be – nem véletlenül, hiszen a mezőny túlnyomó többségét látva messze kimagaslik mind filmnyelvét, mind aktualitását tekintve. A listán szereplő alkotások közül a Bad Luck Banging or Loony Porn az egyetlen, amely közvetlenül reflektál a jelenlegi pandémiára, méghozzá olyan húsba vágó módon, hogy már csak ezért megéri megnézni.

Radu Jude tökéletesen érti, és hibátlanul viszi vászonra a folyton növekvő frusztrációt, a mindent átható bizonytalanságot, a lappangó félelmet, a remény és reménytelenség konstans limbóját, a fokozódó elidegenülés szorítását.

Kifejezetten ritka, hogy egy film ennyire pontosan ábrázolja a jelent, méghozzá úgy, hogy sehol sem ferdít a valósággal kapcsolatban a mozi varázslatáért cserébe. A három fejezetben kibontakozó Bad Luck Banging or Loony Porn katalizátorát egy gimnáziumi tanárnő, Emi házi szexvideója adja. Az első fejezetben a főszereplő bandukol az egyik koronavírus-hullám által sújtott Bukarest utcáin, és feszülten igyekszik elintézni, hogy a felvételt tüntessék el az internetről, ugyanis emiatt épp ki akarják rúgni az állásából. Jude roppant ijesztő képet fest a hatóságok teljes tehetetlenségéről (illetve érdektelenségéről és cinizmusáról), az emberekbe kódolt morális törvényekről (amelyeknek ma már semmi jelentőségük nincs), a nőkkel szembeni lenézésről és mikroagresszióról, valamint a szex tabusításáról. A második fejezet talán a legizgalmasabb vállalkozás: Jude itt egy enciklopédia szócikkein keresztül beszél kelet-európai és román történelemről; női szexualitásról, annak elnyomásáról, valamint férfiaknak való kiárusításáról; illetve magáról a moziról és a filmművészetről. Ez a rész valójában a kontextualizáló kapocs az első és a harmadik, befejező fejezet között, ami egy teljesen abszurd és groteszk szülői értekezletet mutat be, ahol Emi szexvideóját tárgyalják a jelenlévők. Ebben a felvonásban eltávolodik a film az első etap realizmusától, és színházi eszközökkel fokozza a mindent uraló abszurditást. Valójában az egész jelenet olyan, mint egy Facebook-poszt alatti kommentszekció: kurvázástól a zsidózáson át a legvadabb összeesküvés elméletekig minden elhangzik a szülői közösség részéről.

Az elhatalmasodó őrület megágyaz valamelyest a film záróakkordjának is, de erre felkészülni nem lehet.

A utolsó percek hihetetlen gyomrost visznek be, ami egyszerre döbbenetesen nevetséges, és legalább ugyanannyira fájdalmas. Már csak az a kérdés, hogy a nevetéstől vagy éppen a fájdalomtól potyognak a könnyeink.