Babits lírikusa dióba zárva érzi magát, és fájdalommal állapítja meg: „nincsen rajtam kívül semmi”. Berta Ádám Magamat rajzolom középre című regénye is a centrumba helyezett ego problémáját járja körül, és bőven akad fájdalom a rendrakás igényével egymás mellé dobált sztorikban, emlékekben.
A regény narrátora, Talp gyerekkori és felnőttkori emlékeit igyekszik rendszerezni, fő kérdése pedig, hogy megértse a szüleihez fűződő kapcsolatát. Az elbeszélői helyzet szerint 2010-ben, hét évvel apja halála után Talp kísérletet tesz apjához való viszonyának átgondolására: asztalhoz ül, és ír, elsősorban önmagának. Kincsként őrzött emléktárgyait nézegetve nemcsak gyerekkorát idézi fel, hanem szórakoztató anekdotákat is, például egy dél-amerikai börtönkalandot, egy USA-t átszelő távolsági buszos utazást, egy látogatást egy olasz barátnál és vérbeli olasz mammájánál. Ezek a kalandok globális énkereséssé tágítják Talp – gyerekkori nevén Gergelyke – lakótelepen induló történetét. Gergelyke gyerekkorában még csak az apa utazott külföldre, ösztöndíjjal, illetve egy hosszabb időszakig az egész család – Talp felnőttként már maga utazza be a kontinenseket, többnyire céltalanul, esetleges megállókkal.
Az emlékeit feljegyző Talp egyszerre keresi az apját, és menekül tőle. Erre a helyzetkeresésre reflektál a mű címe is, amely egészen konkrét helyzetbe ágyazva is megjelenik a regény lapjain. Gergelyke a szülei gyermekelhelyezési peréhez szükséges pszichológiai vizsgálaton családját rajzolja, ám kényesen ügyel arra, hogy sem rajzának kompozíciója, sem a rajzhoz fűzött magyarázata ne árulja el a pszichológusoknak, melyik szülőjét, melyik nagyszülőjét szereti jobban. Pontosan középre, mindenkitől egyenlő távolságra helyezi magát a papíron. A címadó jelenet, amelyre a már felnőtt Talp emlékszik vissza, ki is jelöli a vallomásosan, egyes szám első személyben írt regény számos fontos témáját – a traumatikus gyerekkort, az intézményekhez való viszonyt, a szorongást –, amelyekről még szót fogunk ejteni.
A jelenet és a cím azonban nemcsak a nyilvánvaló pszichológiai vonatkozás miatt fontos, hanem azért is, mert a lehető legplasztikusabban fogalmazzák meg a mű alapélményét, a dióba zártságot: azt, hogy rendszerezési igény ide vagy oda, ez a könyv nem jut tovább az elbeszélő személyénél.
Mindig ide fogunk visszatérni, mindig innen fogunk elindulni, hiszen minden mikrotörténet bár elméletben az apát kutatná, az elbeszélő életéről és az ő frappáns nyelvi eszköztáráról szól. Nem egy kört rajzolunk, hanem sokat, egymás után, lendületből, koncentrikusan, Gergelykével és Talppal a közepén. A Magamat rajzolom középre fő kérdése tehát az lesz, hogy az elbeszélő-főhős, akinek gyerekkorába és felnőttkorának némely fejezetébe bepillantást nyerhetünk, eléggé érdekes és egyedi-e ahhoz, hogy újra és újra ugyanazokat a motívumokat akarjuk olvasni, megtalálni.
A regény a hős életének több időszakát mutatja be, ezek között folyamatosan és kiszámíthatatlanul váltogat, nemcsak fejezetről fejezetre, hanem bekezdésről bekezdésre, sőt olykor bekezdésen belül is. A kisgyerekkori emlékek a mű legkidolgozottabb részei. Gergelyke viszonya az apjával mindvégig ambivalens: fél a férfitól, akit nem ért, csak ismer. A családi konfliktusokat és olykor durva veszekedéseket, megrázó tettlegességet az olvasó is a gyerek szemével látja, egyszerre naivan és döbbenten. A gyerekkori emlékek közé ékelődnek a felnőtt Talp élményei és gondolatai 2003-ból és 2010-ből. Mivel ezek a szálak nincsenek mindig évszámmal ellátva, nem minden felnőttkori mozzanat helyezhető el egyértelműen az időben: az időbeli viszonyítási pontok elvesztése a főszereplő meghatározó életélménye, és egyúttal az egyik legmarkánsabb olvasói tapasztalat is.
A sodródás a regény alapélménye,
ám az ebből fakadó tragikumot oldani igyekszik Talp olykor nyegle, máskor ironikus nyelve, mely a traumatikus emlékeket is ugyanazzal a lendülettel meséli el, mint felnőttkori utazásait. Az általános iskolás Gergelyke az érthetetlenül viselkedő szülőknek megfelelni akaró gyerekek szorongásával és készségességével igyekszik túlélni a hétköznapokat, miközben a laza elbeszélő – a 2010-ben író Talp hangja – minden momentumot megragad, hogy sztorit kerekítsen az otthoni, iskolai vagy nyaraláshoz köthető élményekből. Talp számára a verbalitás, a beszéd, a nyelvvel való játék szórakoztató, a mondatokból és az átkötések nélkül egymás mellé került részekből sugárzik a lazaság. A szülők megnevezése – apját faterasznak, anyját muterosznak hívja – egy frappáns nyelvi fricska, amellyel Talp saját családi drámáitól igyekszik távolságot tartani: az ókori görög nagy horderejű családi tragédiák helyett itt apró lépésekben adagolt verbális erőszakkal találkozunk.
Berta Ádám kedvelt történetmesélési módszere, az apró részletek egymás mellé illesztése és az időbeli folytonosság hiánya szerkezeti hasonlóságot mutat a traumatikus élmények töredezettségével, ezért kiválóan alkalmazható traumanarratívák elmesélésére. A traumatikus emlék középpontjában egy elnyomott, elfelejtett, megfoghatatlan mozzanat áll, amelyet az ember kényszeresen próbál újra és újra felidézni, de egyszerűen nem fér hozzá. A sok kört futó, repetitív, mindenféle végkifejlet illúzióját maga mögött hagyó elbeszéléstechnika alkalmas ennek a töredékes tapasztalatnak a visszaadására. A történteket csak lassan rakjuk össze, hiszen szinte cseppenként adagolja őket a mozaikokból álló narratíva. A tét nélküli anekdotázás és a diszfunkcionális család traumája körkörösen kapcsolódik egymásba. A sztoriknak és frappánsságoknak köszönhetően a Magamat rajzolom középre nem válik nyomasztóvá, a szöveg a könnyedség és a komolyság határán szeretne egyensúlyozni, ami sikerül is neki.
Az elbeszélő számára a múlt előhívása bármikor lehetséges, és a jelen egy mozzanata is bármikor beszűrődhet egy Gergelykére fókuszáló bekezdésbe. A múlt és a jelen közötti kapcsolat esetleges, a sok ide-oda csúszkálás, időváltás és asszociáció pedig nem vezet sehová, nem jutunk konklúzióra. Az emlékek és az ok-okozati kapcsolatok egyaránt bizonytalanok, ahogy erre egy apró mozzanat, egy félrehallás is felhívja a figyelmünket: „Nemória – mindig azt hittem, n-nel kezdődik ez a szó, jó a nemóriád, mondták a felnőttek ezerszer, amikor fel tudtam idézni valamit. Azután életemben először megláttam m-mel leírva? Felhívták a figyelmemet, hogy nem n-nel van? Valószínűbb, hogy én hívtam fel más figyelmét arra ,hogy ez nem m-mel van, hanem n-nel. És akkor kiderült. Sokáig furcsa, idegenszerű volt, alig tudtam átszokni a helyes formára.”
A legtöbb emléknek, stresszes apával reggelente buszhoz menésnek, rokonlátogatásoknak, nyaralásnak azonban nem elérhető a helyes/hiteles formája.
A regény maga is felfogható a helyes/hiteles, itt: autentikus, megélt emlékek és tapasztalatok utáni kereső munkának, amelyben a narratív rendetlenség a keresés intenzitásából fakad.
Gergelyke nem kooperatív az Igazságügyi Gyermekszakértő Intézet pszichológiai vizsgálatán, és nem akar családtagjaihoz való viszonyáról semmit elárulni. Fél felfedni valós helyét a családban, a regény pedig ugyanazt a kérdést járja körbe (és körbe és körbe és körbe), amelyet Gergelyke a pszichológustól kapott. Kitapogatja, hogy milyen is az a viszonyrendszer, amelyet Gergelyke/Talp családjának hívhatunk, Gergelykével/Talppal a közepén. A körkörös narrációs technika egy idő után fárasztó, bár a regény hathatósan ülteti el az ember fejében a gondolatot, hogy az élet olyan, mint a szövegben elmesélt viccek: banális, és a csattanók is rosszak. A mű rövid terjedelme ellenére is sok kört fut, számos motívumot igyekszik magáévá tenni. Talán túl sokat is. Az asszociációs háló egy idő után elfárad, olvasóként pedig tudjuk, hogy ha az egyik idősíkban feltűnik egy bármilyen hétköznapi tárgy, az egy másik idősíkban is előkerül, és sajnos a két előfordulás túl közel lesz majd egymáshoz.
Érdekes egybeesés, hogy 2021 őszén nemcsak Berta Ádámnak jelent meg válásról szóló regénye, hanem Kalapos Éva Veronikának is. Az Ezek voltak az apák ugyancsak egy háromtagú család széthullásának története, ahol ugyancsak a már felnőtté vált gyerek (aki itt lány) kénytelen szembenézni olyan emlékekkel, amelyeket elnyomott magában. Kalapos az apa szólamát a múltba helyezi, így közvetlenül és fájdalmasan megjeleníti a válóper okozta sebeket és stresszt, a felnőtt nőt pedig intenzív érzelmi stresszel járó megpróbáltatásnak teszi ki. A két regény eltérő hangulattal, eltérő eszközökkel, eltérő célokkal meséli ezeknek a családoknak a történetét, de közös bennük a dilemma, amely abból adódik, hogy főszereplőik egyszerre szeretnének szembenézni és bárhova máshova nézni.
A Magamat rajzolom középre többféle modalitás között egyensúlyoz sikeresen, bár az ismétlődések olykor túl direktek. Berta Ádám a széthullófélben levő nukleáris család erőviszonyait érzékenyen és olykor megrázóan térképezi fel, a nyelvi humort pedig egyaránt használja (az elsősorban) az apa által okozott sebek fájdalmas kitapogatására és gyógyítására is.
Berta Ádám: Magamat rajzolom középre
Cser Kiadó, 2021