• Szakítós filmek a szerelem városában – Beszámoló a 76. Velencei Filmfesztiválról

    2019.09.05 — Szerző: Pauló-Varga Ákos

    A 76. Velencei Filmfesztivál színes kínálatában több téma is vissza-visszaköszönt. A komolyabb társadalmi ügyeket tematizáló, aktuálpolitikai felhangú alkotásokon túl a szerelem, pontosabban annak elmúlása is gyakori elem volt a mustra filmjei között.

  • Persze a szakítást vagy épp a párkapcsolatok kihűlését sokféleképpen vitték vászonra az elismert kultrendezők és a pályakezdő, fiatal tehetségek. Egy biztos: izgalmas élmény volt ennyi szakítós filmet nézni az egyik legromantikusabb környezetben megrendezett A kategóriás fesztiválon.

    Marriage Story
    Marriage Story

    Marriage Story

    Adam Driver e filmben nyújtott alakításáért sok fórumon máris Oscart rebesgetnek, ám Noah Baumbach dramedyje több kategóriában is a következő díjszezon nagy esélyesévé válhat. A Marriage Story egy válás keserédes története: Charlie Barber (őt játssza Driver) színházi rendező hosszú vajúdás után válni készül feleségétől, a színész Nicole-tól (Scarlett Johansson), aki egyébként állandó alkotótársa is. Közös gyerekük is van, a körülbelül nyolcéves Henry (Azhy Robertson), a film így hármójuk kapcsolatán keresztül mutatja meg az elválással járó megpróbáltatásokat. A cselekmény gerincét a jogi procedúra adja, az ügyvédek szerepeiben pedig olyan színészek brillíroznak, mint Laura Dern, Ray Liotta vagy Alan Alda. A Marriage Story lelke azonban Scarlett Johansson és Adam Driver. Tökéletesen működik közöttük a kémia, kiválóan érzékeltetik egy hanyatlóban lévő párkapcsolat dinamikáját, egy-egy apró gesztussal emlékeztetnek a boldog múltra, minden pillanatukat öröm nézni a vásznon. Mindkét színész óriási ívet jár be a játékidő közel két és fél órája alatt: Driver irányító típusú, határozott művészből megtört, sebzett lelkű férfivé, Johansson pedig épp fordítva, kiszolgáltatott nőből erős, független anyává érik.

    A borítékolhatóan díjnyertes alakítások mellett a Baumbachtól megszokott forgatókönyv teszi maradandó élménnyé a Marriage Storyt.

    A kiváló arányban és ízléssel adagolt humor a lehető legjobb időzítéssel oldja a könnyfakasztó drámát, így a film szélsőséges érzelmi reakciók kiváltására képes – több jelenetet nehéz kibírni sírás nélkül, hogy aztán pár perccel később egy emberként tapsoljon és röhögjön a fesztivál közönsége Laura Dern apaképekről szóló monológján. Mindezeken túl – bár Baumbach letisztult, minimalista formanyelvet alkalmaz – még egy-két mesterien megkomponált hosszú beállítás is belefért. A Marriage Story az évtized Kramer kontra Kramerje: olyan párkapcsolati dráma, egyben olyan élvezetes dramedy, amelyre sokat fognak még hivatkozni a jövőben.

     

    Only the Animals
    Only the Animals

    Only the Animals

    Időről időre előkerülnek olyan, epizodikus felépítésű filmes kísérletek, melyek látszólag teljesen különálló szálakat dolgoznak össze szép lassan, minden egyes szkeccset egy nagyobb ívű történetben elhelyezve. Dominik Moll is elkészítette a saját Bábeljét vagy Felperzselt föld jét, ám az Only the Animals minőségét tekintve is bátran említhető egy lapon Iñárritu és Villeneuve filmjeivel. A töredezett narratíva magját egy középkorú nő rejtélyes eltűnése adja, Moll pedig az eltűnt személlyel kapcsolatban álló összes szereplőnek egy-egy szkeccset szán, sokszor a korábban látottakat kétszer-háromszor megmutatva, ezáltal újraértelmezve. AzOnly the Animalsben a francia vidéki tehéngazdától (a Becstelen Brigantykból vagy a Láthatásból ismert Denis Ménochet) az ő feleségén (Laure Calamy), kvázi kollégáján (az Állva maradni nagyszerű főszereplője, Damien Bonnard) át egy elefántcsontparti online csalóig mindenkinek van valamilyen szerepe a titokzatos nő (Valeria Bruni Tedeschi) eltűnésében.

    Moll mesterien keveri a kártyákat, így a film az utolsó pillanatig tartogat váratlan, ám a háttérben végig szépen előkészített fordulatokat, miközben lényegében a társas kapcsolatok romlottságára tapint rá.

    Amellett, hogy krimi- és thrillerelemek is visszaköszönnek, a rendező éjfekete humorral gazdagítja még tovább ezt a narratív és formai szempontból is kiválóan felépített filmet, és teszi ezt úgy, hogy a végeredmény egy pillanatra sem válik követhetetlenné, túltelítetté vagy fókuszvesztetté. Az Only the Animals egy szórakoztató, megdöbbentő, katartikus erejű mozi, mely a virtuóz módon felépített történeten túl a leszakadó vidék problémáiról, a sugardaddy-jelenségről és a cyberbűnözésről is szól.

     

    My Days of Glory
    My Days of Glory

    My Days of Glory

    Egy-egy könnyed francia vígjátéknak mindig lehet örülni a jórészt vaskos témákat megjelenítő, nehezebben nézhető filmekkel teletömött fesztiválprogramban, így Antoine de Bary coming of age storyja tökéletes választásnak tűnt két veretesebb etűd között. Kár, hogy a My Days of Glory annyira fókuszvesztett darab, hogy a másfél órás játékidő felénél már különösebben nem is érdekes, ki mit és miért tesz. A rendező egyszerre akart filmet csinálni egy párkapcsolat kialakulásáról, majd felbomlásáról, a fiatal főhős egzisztenciális válságáról, miközben megpróbál szerelmeslevelet írni Párizshoz, ahol – bármennyire is nem a legdicsőbb napjainkat éljük adott esetben – azért sosem vagyunk egyedül, és a legkeserűbb élmény is minimum keserédessé válik. Mindehhez a tökéletes főszereplőt választotta ki Vincent Lacoste személyében: a huszonéves színész karizmatikus fizimiskája és tehetsége tökéletesen alkalmas arra, hogy hitelesen jelenítse meg a karakterre nehezedő összes terhet a karrierbeli nehézségektől kezdve a párkapcsolati sutaságokon át a vélt impotenciából fakadó szorongásig, miközben a fajsúlyos helyzeteket időről időre a fanyar humor hivatott oldani.

    Lacoste egyébként remekül helytáll a szerepben – a rendező azonban nem tudja egyben tartani a narratívát, így hiába a színészi igyekezet, a film sajnos elég hamar érdektelenné, vontatottá válik.

    Azért egy-két megvillanásra így is futja: a kezdő-, valamint a zárójelenet például egészen jól sikerültek, valamint néhány helyzetkomikum (például amikor a főszereplő Viagrát akar vásárolni, vagy véletlenül leönt pezsgővel egy asztaltársaságnyi tinit) visz némi színt és hangulatot ebbe a sótlan dramedy-be, amely vígjátéknak nem elég vicces, drámának nem elég mélyreható, hangulatfilmnek pedig ingerszegény.

     

    Ema
    Ema

    Ema

    Az idei versenyprogram sötét lova volt Pablo Larraín új filmje, mely egészen különleges élmény még a rendező korábbi munkáinak ismeretében is. A címszereplő (Mariana Di Girolamo) táncos egy kortárs művészeti csapatban, férje, Gastón (Gael García Bernal) pedig a társulat vezetője, koreográfus. A mesteri nyitányban – amely a két főszereplő hanyatló kapcsolatába enged betekintést egy hipnotikus erejű színházi perfomansz képeivel párhuzamosan vágva – kiderül, hogy volt egy örökbefogadott fiuk, Polo, akitől egy családi tragédia okán meg kellett válniuk, erre pedig a pár kapcsolata is ráment. Ema, miután egyedül marad, a kortárs mozgásművészettől a reggaetón felé fordul, és szexuálisan is kiteljesedik (egyszerre több szeretőt tart, férfiakat-nőket vegyesen), így mindkét körülmény miatt egyre hevesebb konfliktusba keveredik az egyébként nemzésképtelen Gastónnal.

    A szabálytalan szerkezetű, gyakran videoklipszerű betétekkel tarkított cselekmény tele van meglepő fordulatokkal: Larraín mindig azt a kártyát húzza elő, amit épp nem várnánk, a végére pedig egy rendkívül bizarr, szinte végig észrevétlenül a háttérben épített családegyesítés történik meg.

    Mariana Di Girolamo óriási felfedezés, imádja őt a kamera, karizmatikus jelenléte akkor is elvinné a hátán ezt a különleges filmet, ha amúgy Larraín mellényúlna. Az Ema elképesztő tánckoreográfiákkal, eksztatikus képekkel, valamint ütős filmzenével okoz katarzist – a chilei film jeles alakja most sem okoz csalódást egyre népesebb rajongótáborának.

     

    The End of Love
    The End of Love

    The End of Love

    Mostanság felerősödő tendencia, hogy rendezők teljes egészében az online térbe helyezik filmjeiket. A nagyszerű Keresés, a különösen emlékezetes, ám sajnos szinte sehol nem forgalmazott Profil, illetve a found footage (látszólag „talált”, dokumentumértékű videofelvételekből álló) horrorba új életet lehelő Unfriended után a Biennale College finanszírozásában Keren Ben Rafael is elkészítette a maga „online filmjét”, amely az utolsó jelenetet leszámítva kizárólag Skype-videohívásokból áll. A film Julie (Judith Chemla) és férje, Yuval (Arieh Worthalter) távkapcsolatáról mesél: a férfinak haza kell mennie Izraelbe, hogy vízumot újítson, így Julie Franciaországban marad közös gyerekükkel. Kettejük viszonyát szélsőségesen változékony hangulatú Skype-beszélgetéseken keresztül mutatja meg a rendező, a másfél órás játékidő során így tanúi lehetünk annak, ahogy a távolság és az online kapcsolattartás felőrli a látszólag kiegyensúlyozott házasságot. Rafael kiváló érzékkel tapint rá a távkapcsolat apró és egyre súlyosbodó feszültségeire, amikor a napi videobeszélgetés sokszor inkább csak fárasztó kötelesség, semmint a hiányérzet valódi enyhítése.

    Jól megkoreografált, hétköznapi jelenetek elevenednek meg, valamikor a férj, máskor a feleség közlékenyebb és nyugodtabb, ahogy pedig egyre több idő telik el, annál nagyobb a két fél épp aktuális hangulata közötti kontraszt.

    Nehéz feladat kizárólag Skype-beszélgetések formájában elmesélni egy történetet úgy, hogy az egyszerre legyen követhető, de közben a lózungokat is elkerülje, Rafael azonban sikerrel veszi ezt az akadályt, okosan használja ezt a különös filmnyelvet, mely így hatékonyan szolgálja a történet alaptéziseit. A két színész érzelmek széles skáláját vonultatja fel, a dinamikus párbeszédek és az időnként fel-felvillanó humor pedig sodró lendületet ad a filmnek.

    76. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál, 1–4. nap, Velence, 2019. augusztus 28–31.


  • További cikkek