A 76. Velencei Filmfesztivál színes kínálatában több téma is vissza-visszaköszönt. A komolyabb társadalmi ügyeket tematizáló, aktuálpolitikai felhangú alkotásokon túl a szerelem, pontosabban annak elmúlása is gyakori elem volt a mustra filmjei között.
Persze a szakítást vagy épp a párkapcsolatok kihűlését sokféleképpen vitték vászonra az elismert kultrendezők és a pályakezdő, fiatal tehetségek. Egy biztos: izgalmas élmény volt ennyi szakítós filmet nézni az egyik legromantikusabb környezetben megrendezett A kategóriás fesztiválon.
Adam Driver e filmben nyújtott alakításáért sok fórumon máris Oscart rebesgetnek, ám Noah Baumbach dramedyje több kategóriában is a következő díjszezon nagy esélyesévé válhat. A Marriage Story egy válás keserédes története: Charlie Barber (őt játssza Driver) színházi rendező hosszú vajúdás után válni készül feleségétől, a színész Nicole-tól (Scarlett Johansson), aki egyébként állandó alkotótársa is. Közös gyerekük is van, a körülbelül nyolcéves Henry (Azhy Robertson), a film így hármójuk kapcsolatán keresztül mutatja meg az elválással járó megpróbáltatásokat. A cselekmény gerincét a jogi procedúra adja, az ügyvédek szerepeiben pedig olyan színészek brillíroznak, mint Laura Dern, Ray Liotta vagy Alan Alda. A Marriage Story lelke azonban Scarlett Johansson és Adam Driver. Tökéletesen működik közöttük a kémia, kiválóan érzékeltetik egy hanyatlóban lévő párkapcsolat dinamikáját, egy-egy apró gesztussal emlékeztetnek a boldog múltra, minden pillanatukat öröm nézni a vásznon. Mindkét színész óriási ívet jár be a játékidő közel két és fél órája alatt: Driver irányító típusú, határozott művészből megtört, sebzett lelkű férfivé, Johansson pedig épp fordítva, kiszolgáltatott nőből erős, független anyává érik.
A borítékolhatóan díjnyertes alakítások mellett a Baumbachtól megszokott forgatókönyv teszi maradandó élménnyé a Marriage Storyt.
A kiváló arányban és ízléssel adagolt humor a lehető legjobb időzítéssel oldja a könnyfakasztó drámát, így a film szélsőséges érzelmi reakciók kiváltására képes – több jelenetet nehéz kibírni sírás nélkül, hogy aztán pár perccel később egy emberként tapsoljon és röhögjön a fesztivál közönsége Laura Dern apaképekről szóló monológján. Mindezeken túl – bár Baumbach letisztult, minimalista formanyelvet alkalmaz – még egy-két mesterien megkomponált hosszú beállítás is belefért. A Marriage Story az évtized Kramer kontra Kramerje: olyan párkapcsolati dráma, egyben olyan élvezetes dramedy, amelyre sokat fognak még hivatkozni a jövőben.
Időről időre előkerülnek olyan, epizodikus felépítésű filmes kísérletek, melyek látszólag teljesen különálló szálakat dolgoznak össze szép lassan, minden egyes szkeccset egy nagyobb ívű történetben elhelyezve. Dominik Moll is elkészítette a saját Bábeljét vagy Felperzselt föld jét, ám az Only the Animals minőségét tekintve is bátran említhető egy lapon Iñárritu és Villeneuve filmjeivel. A töredezett narratíva magját egy középkorú nő rejtélyes eltűnése adja, Moll pedig az eltűnt személlyel kapcsolatban álló összes szereplőnek egy-egy szkeccset szán, sokszor a korábban látottakat kétszer-háromszor megmutatva, ezáltal újraértelmezve. AzOnly the Animalsben a francia vidéki tehéngazdától (a Becstelen Brigantykból vagy a Láthatásból ismert Denis Ménochet) az ő feleségén (Laure Calamy), kvázi kollégáján (az Állva maradni nagyszerű főszereplője, Damien Bonnard) át egy elefántcsontparti online csalóig mindenkinek van valamilyen szerepe a titokzatos nő (Valeria Bruni Tedeschi) eltűnésében.
Moll mesterien keveri a kártyákat, így a film az utolsó pillanatig tartogat váratlan, ám a háttérben végig szépen előkészített fordulatokat, miközben lényegében a társas kapcsolatok romlottságára tapint rá.
Amellett, hogy krimi- és thrillerelemek is visszaköszönnek, a rendező éjfekete humorral gazdagítja még tovább ezt a narratív és formai szempontból is kiválóan felépített filmet, és teszi ezt úgy, hogy a végeredmény egy pillanatra sem válik követhetetlenné, túltelítetté vagy fókuszvesztetté. Az Only the Animals egy szórakoztató, megdöbbentő, katartikus erejű mozi, mely a virtuóz módon felépített történeten túl a leszakadó vidék problémáiról, a sugardaddy-jelenségről és a cyberbűnözésről is szól.
Egy-egy könnyed francia vígjátéknak mindig lehet örülni a jórészt vaskos témákat megjelenítő, nehezebben nézhető filmekkel teletömött fesztiválprogramban, így Antoine de Bary coming of age storyja tökéletes választásnak tűnt két veretesebb etűd között. Kár, hogy a My Days of Glory annyira fókuszvesztett darab, hogy a másfél órás játékidő felénél már különösebben nem is érdekes, ki mit és miért tesz. A rendező egyszerre akart filmet csinálni egy párkapcsolat kialakulásáról, majd felbomlásáról, a fiatal főhős egzisztenciális válságáról, miközben megpróbál szerelmeslevelet írni Párizshoz, ahol – bármennyire is nem a legdicsőbb napjainkat éljük adott esetben – azért sosem vagyunk egyedül, és a legkeserűbb élmény is minimum keserédessé válik. Mindehhez a tökéletes főszereplőt választotta ki Vincent Lacoste személyében: a huszonéves színész karizmatikus fizimiskája és tehetsége tökéletesen alkalmas arra, hogy hitelesen jelenítse meg a karakterre nehezedő összes terhet a karrierbeli nehézségektől kezdve a párkapcsolati sutaságokon át a vélt impotenciából fakadó szorongásig, miközben a fajsúlyos helyzeteket időről időre a fanyar humor hivatott oldani.
Lacoste egyébként remekül helytáll a szerepben – a rendező azonban nem tudja egyben tartani a narratívát, így hiába a színészi igyekezet, a film sajnos elég hamar érdektelenné, vontatottá válik.
Azért egy-két megvillanásra így is futja: a kezdő-, valamint a zárójelenet például egészen jól sikerültek, valamint néhány helyzetkomikum (például amikor a főszereplő Viagrát akar vásárolni, vagy véletlenül leönt pezsgővel egy asztaltársaságnyi tinit) visz némi színt és hangulatot ebbe a sótlan dramedy-be, amely vígjátéknak nem elég vicces, drámának nem elég mélyreható, hangulatfilmnek pedig ingerszegény.
Az idei versenyprogram sötét lova volt Pablo Larraín új filmje, mely egészen különleges élmény még a rendező korábbi munkáinak ismeretében is. A címszereplő (Mariana Di Girolamo) táncos egy kortárs művészeti csapatban, férje, Gastón (Gael García Bernal) pedig a társulat vezetője, koreográfus. A mesteri nyitányban – amely a két főszereplő hanyatló kapcsolatába enged betekintést egy hipnotikus erejű színházi perfomansz képeivel párhuzamosan vágva – kiderül, hogy volt egy örökbefogadott fiuk, Polo, akitől egy családi tragédia okán meg kellett válniuk, erre pedig a pár kapcsolata is ráment. Ema, miután egyedül marad, a kortárs mozgásművészettől a reggaetón felé fordul, és szexuálisan is kiteljesedik (egyszerre több szeretőt tart, férfiakat-nőket vegyesen), így mindkét körülmény miatt egyre hevesebb konfliktusba keveredik az egyébként nemzésképtelen Gastónnal.
A szabálytalan szerkezetű, gyakran videoklipszerű betétekkel tarkított cselekmény tele van meglepő fordulatokkal: Larraín mindig azt a kártyát húzza elő, amit épp nem várnánk, a végére pedig egy rendkívül bizarr, szinte végig észrevétlenül a háttérben épített családegyesítés történik meg.
Mariana Di Girolamo óriási felfedezés, imádja őt a kamera, karizmatikus jelenléte akkor is elvinné a hátán ezt a különleges filmet, ha amúgy Larraín mellényúlna. Az Ema elképesztő tánckoreográfiákkal, eksztatikus képekkel, valamint ütős filmzenével okoz katarzist – a chilei film jeles alakja most sem okoz csalódást egyre népesebb rajongótáborának.
Mostanság felerősödő tendencia, hogy rendezők teljes egészében az online térbe helyezik filmjeiket. A nagyszerű Keresés, a különösen emlékezetes, ám sajnos szinte sehol nem forgalmazott Profil, illetve a found footage (látszólag „talált”, dokumentumértékű videofelvételekből álló) horrorba új életet lehelő Unfriended után a Biennale College finanszírozásában Keren Ben Rafael is elkészítette a maga „online filmjét”, amely az utolsó jelenetet leszámítva kizárólag Skype-videohívásokból áll. A film Julie (Judith Chemla) és férje, Yuval (Arieh Worthalter) távkapcsolatáról mesél: a férfinak haza kell mennie Izraelbe, hogy vízumot újítson, így Julie Franciaországban marad közös gyerekükkel. Kettejük viszonyát szélsőségesen változékony hangulatú Skype-beszélgetéseken keresztül mutatja meg a rendező, a másfél órás játékidő során így tanúi lehetünk annak, ahogy a távolság és az online kapcsolattartás felőrli a látszólag kiegyensúlyozott házasságot. Rafael kiváló érzékkel tapint rá a távkapcsolat apró és egyre súlyosbodó feszültségeire, amikor a napi videobeszélgetés sokszor inkább csak fárasztó kötelesség, semmint a hiányérzet valódi enyhítése.
Jól megkoreografált, hétköznapi jelenetek elevenednek meg, valamikor a férj, máskor a feleség közlékenyebb és nyugodtabb, ahogy pedig egyre több idő telik el, annál nagyobb a két fél épp aktuális hangulata közötti kontraszt.
Nehéz feladat kizárólag Skype-beszélgetések formájában elmesélni egy történetet úgy, hogy az egyszerre legyen követhető, de közben a lózungokat is elkerülje, Rafael azonban sikerrel veszi ezt az akadályt, okosan használja ezt a különös filmnyelvet, mely így hatékonyan szolgálja a történet alaptéziseit. A két színész érzelmek széles skáláját vonultatja fel, a dinamikus párbeszédek és az időnként fel-felvillanó humor pedig sodró lendületet ad a filmnek.
76. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál, 1–4. nap, Velence, 2019. augusztus 28–31.