Női testben hordozott minták – Interjú Biczók Anna táncos-koreográfussal

A május 4-én és 5-én látható Delicate leírását olvasva úgy tűnt, hogy rettentő szerteágazó témával foglalkozol. Egy osztrák, egy orosz és egy magyar táncos szerepel az előadásban, akik saját élményanyagot dolgoznak fel a táncon keresztül. Ebből nekem úgy tűnt, hogy egyszerre vizsgálod felmenőink életének lenyomatait a testben, a női testet és annak kulturális beágyazottságát. Honnan jött ez a téma?

A kezdeti koncepcióban táncosokat kérdeztem arról, hogy a testük minőségeinek (azaz jellegzetes ismertetőjegyeinknek, például hajszín, izomtónus stb.) eredetét, illetve saját személyes működésüket hogyan tudják felfejteni családi és kulturális kontextusukon keresztül. Nem gondolkodtam kifejezetten külföldi táncosokban. Félig orosz vagyok, két kultúrában, két különböző érzelmi kommunikációban nőttem fel, ami maga után von egyfajta diverzitást. Ha csak magyarokkal beszélek, az egy másfajta párbeszéd ahhoz képest, ami nekem gyerekkorom óta adott. A közös munkához olyan embereket kerestem, akikkel van bennünk valami közös, vagy hasonlóan tudunk kapcsolódni ehhez a témához. Alapvetően a testhez mint a munkájuk nagyon fontos alapanyagához való viszonyukról kérdeztem őket, és igen, ebben egyszerre érdekelt, hogy rálássak a nőiséggel kapcsolatos megéléseikre és a kulturális hátterük okozta kondicionáltságukra.

Tehát nem a koncepció miatt van a kulturális sokszínűség, hanem az egymásra hangoltság hozott össze titeket?

Igen. De aztán végül ez is témája lett az előadásnak, hiszen pont két olyan ország szülöttéről van szó, amelyek nagyon erős hatással voltak Magyarországra. Ausztria közvetlen szomszédunk a Nyugathoz, Oroszországgal pedig nem kell magyarázzam, milyen komplex a viszony, többek közt szomszédi kapcsolatunk is volt a Szovjetunió idején. Gyakorlatilag ez két alapvető birodalmi hatás, amely meghatározta kis országunk világát az elmúlt évszázadokban. De ez csak egy mellékszál. Ugyanilyen fontos volt az is, hogy az általunk tapasztalt „női” testből kiindulva dolgozzunk. Ez ágazott le aztán a női szerepek és a kulturális beágyazottság felé.

A női testet milyen minőségében érted? Elég sok aspektusa van, amivel foglalkozni érdemes.

A biológiai női testtel és annak ciklikusságával, működési folyamataival pár éve tudatosabban foglalkozom.

A társadalom időkezeléséhez képest ugyanis a testnek más a ritmusa.

A termelésre és gazdasági növekedésre berendezkedett struktúra folyamatos produktivitást, fejlődést vár el tőlünk, ami sokszor kizsákmányolásba torkollik. Beszélgettünk a próbafolyamat első, felkészítő szakaszában arról, hogy ha a testi igényeinkre figyelünk, akkor mi volna az ideális létforma, és ez hogyan volna fenntartható.

Ez a téma az oka annak, hogy nemcsak a táncosok, de a produkció minden stábtagja is nő? Tudatos válogatás eredménye ez?

Az előadás egy felkészítőfolyamattal indult, ahol interjúkat készítettem a külföldi táncosokkal (Karin Pauer és Sasha Portyannikova), Mákó Rozival, aki élőben zenél az előadásban, és Fülöp Laci kollégámmal arról, hogyan hat rájuk családi közegük, milyen női minták voltak számukra meghatározók, hogyan érzik magukat determinálva a család vagy a saját kulturális közegük által. Aztán rájöttem, hogy bizonyos dolgokat nem tudok, vagy nem úgy kell a Lacitól megkérdeznem, mint a többiektől, viszont ezek pont fontos témák voltak. Azok felé az irányok felé terelődött az érdeklődésem, amik a nők esetében nagyon fontosak, és végül az előadásnak is központi elemei lettek. Az, hogy milyen női minták formálják az identitást, másként hangsúlyos a különböző nemi orientáltságú emberek számára. Végül úgy döntöttem, hogy most kivételesen úgy választok, hogy a csapat teljesen nőkből álljon ebben a produkcióban.

Egy ideig úgy terveztem, hogy én is szerepelek az előadásban, de a próbák kezdete után hamar éreztem, hogy nem szeretném egyszerre ellátni a táncosi és a koreográfusi szerepet. Ekkor néztem meg Juhász Adél egy szólóját (László Károlyné), ami tematikailag nagyon rárímelt a témáimra. Azonnal tudtam, hogy köztünk a helye.

Lacival vagy más férfiakkal folytatott beszélgetéseidből mi derült ki az örökölt sorsok tekintetében? A nők mást visznek tovább, máshogy kezelik a traumákat?

Erős a társadalmi nyomás, hogy a férfiak ne beszéljenek az érzelmeikről, sérülékenységükről, nehézségeikről – ezzel nehéz szembe menni. Persze ez nem jelenti azt, hogy bárki nemi alapon kevésbé intenzíven élné meg az érzelmi behatásokat, egyszerűen csak ha valaki a hagyományos férfiképnek próbál megfelelni, akkor jobb, ha nem mutatja ki az érzelmeit. Máshol is, de Magyarországon különösen erős ez a minta.

A nőkkel szemben támasztott elvárások is hatással voltak az előadásra?

Azáltal igen, hogy (és ezzel tudom, hogy nem vagyok egyedül)

hajlamos vagyok arra, hogy egy férfiak uralta társadalomtól elsajátított, egyértelműségre törekvő nézőpontot előtérbe helyezzek azzal szemben, ami egyébként természetesebb volna nekem.

Például – akár alkotásban – rajtakapom magam, hogy valami szikár, okos, kevésbé ösztönös, inkább konceptuális dolgot fogalmazok meg az intuitívakkal szemben. Hiszen van egy tanult előképem, hogy ezeket az elsősorban hagyományosan nőinek nevezett minőségeket kevésbé veszi komolyan a világ. Ennél az előadásnál most kimondottan törekedtem arra, hogy a saját ritmusom és érzékenységem szerint haladjak.

A női testből fakadó témákat hogyan kapcsoltad össze azzal, hogy a felmenőink élményeit görgetjük magunkban tovább?

Már az előző előadásomban, az Egy lehetséges jövő előzményei című szólómban is foglalkoztatott, hogy hogyan tudom felfejteni és megmutatni azokat a tartalmakat, amiket a test – adott esetben a saját testem – magában hordoz. Az érzelmi reakcióink vagy a megküzdési stratégiáink valamilyen módon szüleink, nagyszüleink, dédszüleink élményeinek a lecsapódásai is, bennünk vannak ezek az emberek és világaik. Ebben a szólóban ezekből az élményanyagokból is fűztem össze egy szövegekkel körberajzolt táncot.

Azóta is munkál bennem ez a téma, de eggyel kijjebb akartam lépni, megtudni, hogy mások mit tapasztalnak. Ehhez jól jött, hogy más kultúrák felé is kitekinthettem.

Mit értesz pontosan az alatt, hogy továbbvisszük a felmenőink sorsát? Óriási szakirodalma van a témának – te mit emeltél ki belőle magadnak?

Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvét sokan ismerik, de ezen túl például Peter A. Levine és Ann Frederick A tigris felébresztése című munkája is fontos felismerésekre juttatott. Utóbbiban a szerzők az állatok traumáiból, megküzdési mechanizmusaiból kiindulva ajánlanak gyakorlatokat az emberi traumafeldolgozásra. Az állatok ugyanis, ha stresszhatás éri őket, először lefagynak, aztán a testük elkezdi kiremegni magából a megrázkódtatást. A szerzők által kidolgozott módszer arra épül, hogy hogyan lehet előidézni ezt a remegést, ami segíthet abban, hogy a testet elhagyja a felgyülemlett, anatómiai szinten belerekedt feszültség.

Talán az volt a legfontosabb összességében, hogy

nem a semmiből jövünk. Emberi testekből származunk, amiket ha trauma ér, arra sejtszinten reagálnak.

Ezt genetikailag továbbvisszük és továbbörökítjük – tehát nemcsak lelki, hanem testi hatásuk is van, amit ugyanúgy magunkban hordozunk, mint a fizikai jellemzőinket. Sokszor például ha valaki úgy érzi, bizonyos dolgokkal nem tud megküzdeni az életében, és elmegy terápiára, kiderül, hogy valójában nem a saját életéből ered a probléma, amivel küzd, hanem a felmenőiét viszi tovább. Joachim Bauer A testünk nem felejt című könyvében kimondottan neurobiológiailag vizsgálja a témát, és tudományosan támasztja alá az állításait.

Említetted, hogy az alkotómunka egy felkészítő fázissal indult, amikor saját és felmenőitek történeteit osztottátok meg egymással. Kiderült valami eltérés vagy akár hasonlóság a különböző kultúrák között? Volt ennek egyáltalán szerepe?

Az egyik próbánkon második világháborús történetekkel dolgoztunk. Itt leginkább az derült ki, hogy emberi szinteken nincs különbség közöttünk. Ha valamelyik kollégám beszélt a nagymamájáról, az a karakterjegyei alapján bármelyikünk felmenője lehetett volna. Persze benne van, hogy másként kommunikáljuk az örömünket, fájdalmunkat, vagy épp más a humorunk, de a megélés és annak a természete ugyanaz. A nemzetiségi megjelöléssel csupán csak felcímkézzük azt, hogy honnan jövünk, de a borzalmak mindenhol feldolgozhatatlanok, kommunikálhatatlanok.

Ezek a történetek szöveggel miért nem kerültek bele az előadásba? Ha jól tudom, csak mozgással dolgoztok.

Ennek több oka is van. A korábban említett szólómban használtam ugyan a nyelvet, de az az előadás eleve belőlem indult ki, és a saját sztorimhoz megtaláltam a megfelelő szavakat. A táncosok szájába viszont nem akartam szöveget adni, hiszen a saját történeteiken volt a hangsúly, de azoknak ebben a próbafolyamatban nem találtam a formáját a saját nyelvemen. Az egy másik előadás lenne – és még lehet is.

De ez csak az egyik része. A másik az, hogy a próbafolyamatunk első napjaiban támadta meg Oroszország Ukrajnát, és minden szót, minden történetet, amivel dolgoztunk ebben a kontextusban, túl direktnek és túl aktuálisnak éreztem. Ezek a szavak teljesen átírnák az előadást, elvennék a hangsúlyt a többi aspektusáról, és mindent a jelennek erre a vetületére vonatkoztatna a néző. Nem szerettem volna ennyire direkten reflektálni az aktuális történésekre.

Ahogy már elhangzott, az egyik táncos orosz, te félig orosz vagy, az előadás pedig örökölt sorsokra reflektál. Az, hogy az alkotás közben kitört a háború, hogyan formálta át a produkciót, ha átformálta?

Nagyon közeli és mély az érintettségünk, mivel a táncosunknak Ukrajnában és Oroszországban is élnek rokonai, illetve nekem is vannak kötődéseim. Erősen jelen van ez a téma a mindennapjainkban, de amint említettem – talán részben a mély érintettség miatt is –, direkten nem kommunikáljuk. Talán úgy mondanám, hogy a háború közvetlenül nem írta át az előadást, inkább kiélezetté tette az érzékenységünket bizonyos témákra.

Ha nem verbálisan, akkor hogyan fogtátok meg ezeket a kérdéseket? Mi volt a munkamódszer?

Mindenki hozott példákat olyan nőkre, akik hatással voltak az identitásukra, majd ezekbe a karakterekbe helyezkedtek bele. Ne úgy képzeld el, hogy lemásoltuk a mozgásukat, inkább arról van szó, hogy az ő „minőségüket” mutatjuk meg a táncosok testén, mozgásain keresztül. Például ha valakinek gyakran vannak érzelmi kirohanásai, akkor ennek az intenzitását, az érzelmi túltöltöttséget érzékeltetjük a színpadon. Nagyszülőkkel is dolgoztunk így. A táncosok felidézték róluk az emlékeiket, azt, ahogyan mozognak, beszélnek. Ebből aztán kialakult egy mozgás, amit később eltávolítottunk a konkrét személytől mint előképtől, és a végeredmény valamivel egyetemesebb és absztraktabb lett. Nem az a lényeg, hogy ki a konkrét figura a mozgás mögött, hanem az az állapot, amit magába sűrít.

Ezek a témák, amelyekről itt mind beszélek, kiindulópontot adtak az előadáshoz, de mégsem gondolom, hogy szorosan véve „ezekről szólna”.

Nem direkten kommunikálom a test kérdéseit vagy a traumák öröklődését, hanem belőlük kiindulva jelenik meg egy mozgásanyag, amit más szinten olvasunk, és amire nincsenek direkt nyelvi fordításaink.

Én úgy szoktam fogalmazni, hogy amit mondok, abból ered az előadás, de nem „azt mondja”.

Hanem mit mond?

Én egy kontextust ajánlok ahhoz, hogy az ember hogyan figyelje a mozgásokat és a táncosokat, és ha szüksége van rá az értelmezéshez, tudjon miből meríteni. De abban bízom, hogy ha elveszem a szöveget, akkor is működik, ami a színpadon történik, csak az más érzetszinten hat az emberre. Hogy ez mi, azt majd a nézőktől fogom megkérdezni.