„Nem a hangok mennyisége és az akadémikus tudás, hanem a szakralitás az igazán fontos” – interjú Binder Károllyal

Mesélj egy kicsit a gyerekkorodról, kérlek!

1956. április 2-án születtem Budapesten. 1962-től a Bajza utcai Zenetagozatos Általános Iskolába jártam, és 1974-ben érettségiztem a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. Először orvosnak készültem, de végül is a zene mellett döntöttem.

Hogyan és mikor kezdtél a zenével foglalkozni?

A muzikális neveltetésem ötéves koromban kezdődött, majd ’75-ben felvételt nyertem a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola Jazz tanszakára, ahol Gonda János keze alatt okultam, és itt is szereztem meg a diplomámat. A konzis éveim alatt a klasszikus zenei tanulmányaimat magánúton folytattam.

Ezek után a tanári pálya kezdett el érdekelni – hogyan folytatódott ennek fényében az utad?

2000-ben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Budapesti Tanárképző Intézetének kitüntetéses diplomáját szereztem meg jazz-zongora, jazz-zeneszerzés szakon, három évvel később pedig kiváló minősítésű diplomát kaptam ének-szolfézs-zeneelmélet-karvezetés területen. 2013-ban habilitáltam, 2018-ban szereztem meg a DLA-fokozatomat summa cum laude értékeléssel.

Mely tanárok inspiráltak téged a tanulmányaid során?

Először is Gonda Jánost említeném meg, de fontos szerepet játszott az életemben Vukán György művészi és tanári sokoldalúsága, elméleti tudása is. Szakcsi Lakatos Bélához ugyan sosem jártam, de nagyon sokat tanultam tőle is. Rajtuk kívül Párkai Istvánt, Németh Rudolfot, Legányné Hegyi Erzsébetet és Mérnök Jánost tudnám még kiemelni.

Mikor kezdtél el a tanítással foglalkozni?

1980-tól az Erkel Ferenc Zeneiskolában tanítottam jazz-zongorát, jazztörténetet és jazzelméletet, majd 1988-tól a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola Jazz tanszakán zongorát. 1990-óta tanítok a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékén jazz-zongorát, jazzelméletet, hangszerelést, illetve zeneszerzést. Immár húsz éve vagyok tanszékvezető, ami csodálatos és felelősségteljes időszaka az életemnek, hiszen a középszintű képzéstől jutottunk el az egyetemi szintűig, ahol már doktorálni is lehet.

Fiatalkorodban hogyan kezdtél el érdeklődni a jazz iránt?

Volt egy orsós magnóm, erre amit csak tudtam, felvettem: nagyon sokszínű és gazdag anyagot gyűjtöttem így össze. Meghatározó élmény volt számomra még a jazz előtt egy rizsföldön dolgozó kínai paraszt énekének meghallgatása.

Itt szembesültem először azzal, hogy nem a hangok mennyisége és az akadémikus tudás, hanem a szakralitás, amikor az univerzum megszólal, szinte az ég és a föld megnyílik: az az igazán fontos.

Ennek a parasztembernek a hangja mai napig bennem él, hiszen olyan hátborzongató és revelatív élmény volt, amelyhez hasonlóan később csak egy afrikai dobzene hatott rám. McCoy Tiner volt az első meghatározó zongorista az életemben, az ő játéka vitt el a műfaj irányába – egy Coltrane Quartettel készült felvételen hallottam először játszani. Hihetetlen energiát éreztem Coltrane bandájában, amit akkor még nem tudtam megfejteni, és nem voltam biztos abban, hogy mi is ez valójában: úgy álltam ott, mint egy földrengés vagy egy szökőár előtt, csak megrendülten hallgattam a játékukat.

A zenédben egy izgalmas egyveleget ismerhetünk fel, hiszen az improvizatív kortárs és a jazz elemeit ugyanúgy magán hordozza. Gyakran használsz preparált zongorát is a szokatlanabb hangzás érdekében. Mikor alakult ki az egyéni stílusod?

A preparált zongorához köthető munkásságomban több tényező játszott szerepet: az első – ami talán a legtermészetesebb –, hogy sokféle muzsikát hallgattam: Emerson Lake and Palmer, King Crimson, John Coltrane, Keith Jarrett mellett a jazz- és a klasszikus előadások szinte teljes palettáját, de ugyanúgy népdalokat is – főként a Kárpát-medencei, balkán térségből, de előfordultak egzotikusabb darabok is a kedvenceim közt. Amit csak meg lehetett szerezni minőségi zenéből, azt mind fogyasztottam. A folkdalok mindig megfogtak, és mélyen megérintettek ősi mivoltukkal, hagyományaikkal, hihetetlenül erős megtermékenyítő energiáikkal és főleg életigenlő ritmusaikkal.

A preparált zongora úgy született meg, hogy a hangszer egy ponton túl mint hangzás, hangszín kevés volt. Olyan akusztikát szerettem volna kicsalni a belőle, ami nem egy európai instrumentumra jellemző, hanem kicsit megszólal benne egy ütőhangszer vagy akár egy indiai szitár is. Próbáltam különböző tárgyakat elhelyezni a húrok közé, és így lefogni azokat különböző pontokon, hogy gazdagabb felhangtartományt kapjak: ily módon indultam el ebbe az irányba, de közben ismerkedtem John Cage és Szabados György hasonló jellegű anyagaival is. Természetesen nem őket akartam imitálni, hanem csak egyszerűen a magam útját járni. Szabados például rengeteg fémet használt az eszközéhez, ami számomra már túlságosan hideg, metalisztikus végeredményt adott – én mindig a természetesebb, humánusabb kicsengéseket szerettem. Erre a legjobb példa talán, hogy a hangszerelésnél is ezerszer szívesebben választok egy marimbát, mint egy vibrafont, mert az előbbi fából van, ami meleg és simogató érzetet kölcsönöz neki, míg az utóbbi fémes, hideg. Mindig kerestem azokat a pontokat, ahol a jazz-zenében lévő fantasztikus energiákat és ezt a fajta ritmusvilágot egy magasabb szintre lehet emelni formailag és kompozitórikusan egyaránt.

A műfajnak ami az előnye, az a hátránya is: rövid harmóniasorokra könnyebb improvizálni. Általában a standard repertoár tizenkét-tizenhat, vagy harminckettő-harminchat ütemes AABA, ABA, ABAC formai struktúrákból építkezik. A téma után a különböző hangszerek szólóznak, négyeznek, és a végén visszatér az alap. Ha a standard bonyolultabb – például van százkilencvenkettő ütem, ami hol ötnegyedes, hol kilenc meg tizenegy, és tempóváltások, különböző harmóniák tarkítják –, akkor nehezebb is rögtönözni rá, hiszen alaposabb felkészülést igényel. Az efféle muzsikának természetesen nem a dixieland- és a blueskocsmák a helyszínei, mert bár remek hangulatban születnek meg a dallamok, és a közönség is jól érzi magát a hallgatásuk közben, innen a zeneművészet fellegvárát nagyon nehéz bevenni. Szerencsére a műfaj egyre inkább kezdi meghódítani a világ nevesebb koncerttermeit artisztikus és igen komoly naprakész elméleti, illetve gyakorlati tudásával.

Talán ez az egyetlen olyan műfaj, ahol a zeneszerző, az előadóművész és az improvizatőr egy és ugyanaz az ember, ami egyébként a régi korokban és a nagy mesterek esetében nem volt ritka.

Visszakanyarodva a preparált zongorához: annak, hogy ezt kezdtem használni, volt egy prózai oka is, mégpedig az, hogy feloszlott a kvartettem, ezért sokat játszottam szólóban – hiányzott a dob, a különböző ritmus- és hangszíneffektek.

A pályád során rengeteget koncerteztél, és nem egy külföldi sztárral játszottál együtt.

2019. szeptember 1-ig csaknem ezernégyszáz előadásom volt világszerte szólistaként és különböző formációkkal egyaránt. Többek között az Amadinda Ütőegyüttessel, a 180-as Csoporttal, a Magyar Rádió Szimfonikusokkal és a Budafoki Dohnányi Zenekarral is felléptem, de részt vettem az Országos Filharmónia által szervezett sorozatokon is. Külföldi élményeim közül legemlékezetesebbek a berlini dómban, a frankfurti operaházban, a londoni Royal Festival Hallban, a hamburgi Norddeutscher Rundfunk épületében, illetve a Sibelius Akadémián adott koncertjeim.

Melyek voltak a legfontosabbak számodra ezek közül?

Több koncertem is maradandó élmény volt számomra: az első, amikor a Kontinentspiel című darabomat játszottam el, amit a Magyar Rádió Nagydíjjal tüntetett ki – ez egy kétzongorás mű, amelyet preparált hangszerre írtam, az ihletője pedig Zalán Tibor költő barátom verse volt, amely a Stravinsky álma Bartók Béláról címet viseli. A történet szerint Bartók Béla megfáradt, megtört öregemberként ül a végtelen óceán partján, és rendületlenül meri a vizet, hogy a hideg kontinensek közelebb ússzanak egymáshoz, és szeretetben olvadjanak össze kultúrájuk megtartása mellett – ennek hatására szinte filmszerűen jelentek meg előttem a gondolatok. A szerzeményemben indiai, afrikai, ázsiai zenei hangfüggönyök szólalnak meg, amelyeket az európai harmónia- és a jazz ritmusvilága köt össze. Ezt rengeteg helyen eljátszottam, például a nürnbergi Ost-West Fesztiválon, majd Hamburgban, később pedig televíziós felvétel is készült belőle.

A másik fontos állomás a Retropolis című alkotásom lemezbemutató koncertje volt a Millenáris Teátrumban 2001-ben. A harmadik a Zeneakadémián tartott szerzői estem 2018-ban, majd a berlini dómban való szereplésem – ez fantasztikus élmény volt. Aztán amikor a Dohnányi Zenekarral játszottam 2012-ben, és Borbély Misi volt a szólista. A következő kiemelkedő esemény pedig 2018-ban volt a Müpában, ahol a zongoraversenyemet mutattam be.

Felsorolni is nehéz a rengeteg díjat és elismerést, amit a pályád során kaptál: 1981-ben a Kalis nemzetközi jazz-zongoraverseny, majd 1986-ban a Magyar Rádió Jazzverseny győztese voltál. 1989 a legjobb szólistának járó kitüntetésben részesültél, majd 2003-ban az Erkel Ferenc-díjat vehetted át. 2011-ben a Ludwig Maximillian Egyetem Kitüntetését, 2013-ban a Magyar Jazz Díját, 2017-ben az Artisjus könnyűzenei alkotói életműdíjat érdemelted ki. Ráadásul számos hazai és külföldi verseny zsűrijének vagy elnöke és tagja – ezek közül az egyik legrangosabb a Junior Prima Díj. Milyen szempontokat vesznek figyelembe a zsűritagok az odaítéléskor?

A legfontosabb szempont a tehetség. Ez az elismerés nem kötődik a szociális támogatásokhoz, és nem arról szól, hogy valaki hátrányos helyzetű, hanem hogy ki mennyire ügyes kezű, mennyit dolgozik, mit tett le az asztalra – természetesen a díjazottak szinte kivétel nélkül a Zeneakadémia hallgatói közül kerülnek ki. A jazzkategóriában is ez a jellemző. Miután tanszékvezetőként már húsz éve követem nyomon diákok fejlődését – nemcsak a zongoristákat, hanem a többi hangszereseket és a zeneszerzés szakosakat is –, látom, hogy honnan hová jutottak, mennyire talentáltak. Ugyanakkor az életkor is számít: miután minden évben van Junior Prima Díj, inkább egy végzős vagy friss diplomás zenésznek adjuk az elismerést, mint egy elsősnek vagy másodikosnak, hiszen ők még tudnak fejlődni és bizonyítani is. Legtöbbször olyan fiatal tehetségek kapják, akik már itthon is és külföldön is bizonyítottak.

A Junior Prima Díj zeneművészeti kategóriájáról megjelent további cikkeink:

„Az önmagunkkal szembeni kíméletlen őszinteség nagyon fontos ezen a pályán” – interjú Fülei Balázzsal

„Nem elég jónak, a legjobbnak kell lenni” – interjú Boldoczki Gáborral

Íme az ország legtehetségesebb fiataljai: ők nyertek idén Junior Prima Díjat – 3. rész

Íme az ország legtehetségesebb fiataljai: ők nyertek idén Junior Prima Díjat – 2. rész

Íme az ország legtehetségesebb fiataljai: ők nyertek idén Junior Prima Díjat – 1. rész

„A tehetség akkor válik teljessé, amikor elismerésre talál” – átadták a zeneművészeti Junior Prima Díjakat