Az egyensúlyra nincs recept – interjú Biró Krisztiánnal és Lapis Józseffel

Hét éve kezdtem el dolgozni a köteten, így azért nem hangzik túl jól, hogy végül csak harminc verset tudtam belerakni. Mentségemre szóljon, eleve a lehetetlennel próbálkoztam: azt akartam, hogy a versek vitatkozzanak egymással, és közben önmagukban is megállják a helyüket. Ebbe csak belebukni lehet. Még mindig nem tudom, hogy mi a különbség az egyedi költői hang és a bejáratott trükk között, de az viszonylag hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a projektet egy homogén hanggal nem lehet végigvinni.

Például amikor eldöntöttem, hogy feldolgozom a saját pánikbetegségem, akkor azt tudtam, hogy egy évig nem fogok írni. Elfogadtam – költészetet akartam csinálni, nem terápiát.

Azt azonban nem számoltam bele, hogy ha megtalálom is a megfelelő módszert hozzá, legalább annyit szenvedek majd az elengedésével. Minden verssort, versötletet automatikusan a pánikra hegyeztem ki, miközben már rég nem tudtam újat mondani a témában. És igen, sokszor megakadtam, újragondoltam, mit szeretnék. Évekig húsz–huszonöt vers között mozgott az aktuális kézirat, de egy percig sem kételkedtem abban, hogy előbb-utóbb elkészülök vele. Szerencsére a Jelenkornál bíztak bennem, és azt hiszem, minden a lehető legjobban alakult. Nem késtem el sehonnan. Amikor Lapis Józseffel véglegesítettük a kéziratot, akkor éreztem először azt, hogy ebben az állapotában szeretném elengedni az Eldorádó ostromát.

Érdekes, amit a homogén hanggal kapcsolatban mondasz, mert az én olvasásom már az első versek után ugyanazt a beszélőt láttatta velem a szövegek mögött. Azért is, mert fontos tematikai eleme a kötetnek a vidék–főváros kapcsolat, de a versek nem igazán akarnak párbeszédet kezdeményezni ennek a gyakran életformaváltással járó elmozdulásnak az irodalmi ábrázoláshagyományával. Ez inkább jelzésnek tűnt nekem, hogy érdemes egységes beszélőt feltételezni a kötetben.

Örülök, ha így érzed. Azzal végig tisztában voltam, hogy ugyanazt a történetet írom. Amikor pedig elkényelmesedtem egy-egy formában, és a rutin vette át az irányítást, azért is volt nehéz kimászni a gödörből, mert úgy kellett változtatnom – vagy akár teljesen újragondolnom a versírást –, hogy közben a változások logikusan következzenek a korábbiakból. A kötet alapvetően kudarcok és újrapróbálkozások mentén halad, de attól még folyamatosan halad valami felé. És igen, bizonyos értelemben egy fejlődést szerettem volna bemutatni: fontos volt, hogy akár egy egyszerű felnövéstörténetként is értelmezhetők legyenek a versek, egységes beszélővel. Ha pedig így olvassuk, üzenete lesz annak is, hogy végül mégsem Kurityán és Budapest különbségeire van kihegyezve a történet.

Mert amúgy elég kézenfekvő lenne, a kezdőpont kellően tipikus hozzá: egy falusi srác a városba költözik, majd megkezdi a szorongást. Láttunk már ilyet. Az első ciklusban csak a végén fordul a figyelem az igazi otthon felé, így akár felmerülhetne az is megfejtésként, hogy a beszélő egyszerűen képtelen alkalmazkodni a város túlélési stratégiáihoz. A második ciklus azonban konkrétumokra épül, és nevet kapnak a helyszínek is. Többé nem „város” és „falu” van, hanem Budapest, Felsőnyárád, Kazincbarcika: amit a beszélő eddig rejtegetett, éppen az lesz egy csettintésre a legfontosabb tényező a saját identitásának megképzésében. És szerintem ez nagyon könnyen ugyanolyan hazugsággá válhat, mint a gyökerek letagadása. Mert írhatok hangzatos sorokat Kurityánról, már régóta nem az enyém, csak egy szép hely, ahova vendégségbe megyek negyedévente. És én lettem a költő Kurityánból. Szóval az volt a tervem, hogy a második ciklusban – miközben az elején valóban tematizálódik is a vidék–főváros kapcsolat – szinte észrevétlenül váltakozzanak az egyértelműen városi és az egyértelműen falusi helyszínen játszódó szövegek. És persze az sem véletlen, hogy a harmadik ciklusban az M3-ason vagyunk.

Ha a költői hangot az ember egyéni beszédhangjának és beszédmódjának analógiájaként gondoljuk el, akkor érdemes arra is ügyelni, hogy a felismerhetőség nem jelent egyformaságot. Másképp beszélünk a különböző helyzetekben, otthon, a gyerekünkkel, nagymamánkkal, a közértben, ha előadást tartunk, ha felolvasunk, ha maszkban vagyunk, ha megafon van a szánk előtt egy tüntetésen – vagy ha hallgatunk. Változik a beszédünk, ahogyan mások hatnak ránk: az is egy-egy meghatározó és kedvelhető beszédstílus. Változik, ahogy öregszünk, ahogy fiatalodunk. Más, ha utánzunk. Egy verseskötetet olvasva nem baj, ha azt érezzük, hogy a hang felismerhető, egységes, vannak megfogható és szövegről szövegre öröklődő jegyek, ettől még lehet versenként is bizonyos szempontból és mértékben különböző. Olyan, hogy egyszer-egyszer felkapjuk a fejünk: Ez honnan jött most? Még mindig ő beszél? Tudom, végtelenül szimpla az, amit most mondtam és mondok: Krisztián hangja felismerhető és karakteres, de ahogy telnek a versek, azt is érezzük, hogy az Eldorádó ostroma és a Hogyan nyugtassam meg anyámat a visszapillantón keresztül című versek megszólalása között különbség és jó néhány magunk mögött hagyott községtábla van. E különbségek szerintem szépen és pontosan színre viszik azt, hogy a beszélő nem ugyanúgy ugyanaz, és a viszonya sem ugyanúgy ugyanaz, például Budapesthez vagy Borsodhoz. A Dzsenga, a második ciklus utolsó előtti verse, azt gondolom, hogy összetett módon járja körül a kérdésben fölvetett problémát is az önazonosság és a lokalitások összefüggésében. De legyünk óvatosak, mert hogy egy másik versből idézzek, „egy trükknek nem a vége számít”.

Mint a kortárs magyar irodalom elkötelezett kritikusa, illetve a fiatalok iránt különösen nagy nyíltságról tanúbizonyságot tevő szerkesztő, mikor kiderült, hogy te fogod gondozni Krisztián kötetét, milyen előfeltevésekkel, várakozásokkal kezdtél ismerkedni a kézirattal?

Érdemes tudni, hogy a kötetszerkesztés előtt nem ismertük egymást Krisztiánnal, úgy hiszem, lapszerkesztőként sem voltam vele munkakapcsolatban. Személyesen sosem találkoztunk, bár egy megyéből származunk – de valószínűleg sosem éltünk egyszerre a megyében, mert amikor Krisztián még a Földes Gimnázium padjait koptatta Miskolcon, én Debrecenben éltem, amikor hazaköltöztünk Sárospatakra, akkor pedig már ő volt Budapesten egyetemista. (Apropó, Földes: az utóbbi időben remek kortárs költőket „termel ki” az iskola, elég csak Mezei Gáborra gondolni.) Ezt nem véletlenül említem mégsem, mert ennek ellenére mindig tágabb földimként tartottam számon Krisztiánt, akinek a munkásságát a folyóiratokban természetesen követtem. Inkább élénk érdeklődéssel, mint rajongással – azt ugyanakkor észleltem, hogy több szövege meglehetősen fontossá vált a generációja számára.

Amikor Nagy Boglárka, a Jelenkor Kiadó főszerkesztője fölkért a munkára, alaposan el kellett gondolkodnom, mégpedig azon, hogy kellően tudom-e segíteni a szerző elképzeléseit. E tekintetben voltak csak kételyeim, hiszen fölmerült a kérdés, hogy a személyes ízlés mennyire lényeges egy ilyen munkánál: nem volna-e hasznosabb, ha olyan szerkesztője lenne a kötetnek, aki nálam elkötelezettebb e poétika iránt? Nem azért, mintha a szerkesztő bármilyen szempontból a saját ízlést szeretné a szerzőre erőltetni (ez nyilvánvalóan alapvető amatőr hiba volna, föl sem merülhet), hanem hogy képes-e rezonálni a versekkel, megérti-e, hogy mit akar ez a poétika, hogyan működik, milyen a dinamikája, mik a belső erősségei-gyengéi. Ezek a kételyek az alapkézirat elolvasása után fogyatkoztak meg, és így meggyőződéssel vállalhattam el a munkát. Nem pusztán arról van szó, hogy igencsak minőségi anyaggal találkoztam (ebben látatlanban is eléggé biztos voltam), hanem arról, hogy nagyon megérintett a versek egymásutánja, és szinte azonnal megindultak a szerkesztői gondolataim is.

Ha van választás, akkor csak azzal a hittel szabad belépnem egy szerkesztői munkába, hogy megfelelő módon tudom segíteni a szerzőt és a könyvét. Semmi más nem fontos.

Ezt persze az ember egyfelől szakemberként mérlegeli, de a professzionalitás nem mindig elegendő válasz: ott van ugyanis a személyes aspektus is. És mint említettem, ez a rész terra incognita volt mindkettőnk számára – egészen az első levélváltásig, amely után minden maradék kétségem megszűnt.

Rákérdeztél a várakozásokra. Mivel tisztában voltam vele, hogy Krisztián kötetdebütációját sokan várják, amikor megnyitottam a kiadónak leadott kézirat dokumentumát, az a kérdés mozgott bennem elsősorban, hogy amit olvasok, igazolja-e a többéves várakozást. Érdemes volt-e eddig várni, illetve itt van-e már az ideje? Némi gyomorszorítással kezdtem el olvasni, de ahogy haladtam, ez a szorítás fölengedett. Egy ültő helyemben, egy szuszra olvastam végig a kéziratot, és az volt a véleményem, hogy igen: ennek eljött az ideje, és most jött el az ideje. Ez a része számomra nem volt többé kérdés, csak a finomhangolás mikéntje.

Mesélnétek a közös munkáról? Mik voltak az együttgondolkodás alapelvei? Hogyan tudtátok összhangba hozni az elképzeléseiteket?

Mielőtt rátértünk volna a versekre, József feltett néhány kérdést arról, hogy mit tervezek. Aztán nagyon hosszú leveleket írtunk egymásnak, csaknem százat – igazából egy fél évig tartó beszélgetés volt a közös munka. Egyszer sem éreztem azt, hogy kompromisszumokat kell kötnünk. Nem szedtem ki csak azért egy sort, mert a szerkesztő azt mondta. A célunk végig közös volt. Kérdeztünk, érveltünk, és magától értetődően haladtunk ugyanabba az irányba.

Én is így látom. Mielőtt bármit mondanék a kéziratról a szerzőnek, illetve elkezdenénk a tényleges hozzányúlást a szövegekhez, igyekszem megtudni, mi a szerző célja és szándéka, hogyan áll az anyaghoz, mennyire tekinti véglegesnek, vannak-e kétségei, és főként, hogy mit vár el tőlem a munka során, miben tudom segíteni szerinte legjobban. Számomra ez fogja részben kijelölni aztán a munka kereteit, irányait, arányait (nyilván nem kizárólagosan, de jelentős mértékben). Krisztián nagyon-nagyon sokat segített azzal, hogy ezeket a kérdéseket – és később is minden másikat – komolyan vette, és úgy válaszolt, hogy az egyfelől hasznos és informatív volt számomra (sokat gondolkodtam mindig azon, amiket írt), másfelől valóban elkezdhettünk beszélgetni. Innentől az együttműködés szerintem is eléggé zökkenőmentes lett. A cél közös volt, és ennek érdekében jól tudtunk dolgozni. Nem nagyon bonyolult dolog ez.

Hozzátenném, hogy én nem vagyok olyan szerkesztő, aki rátelepszik a szerzőre, vagy aki helyette akar eldönteni dolgokat. Krisztián ebben teljesen partner volt: dolgozott, ha valamiben bizonytalan volt, akkor kérdezett, de az elképzelései – minden felmerülő kétellyel együtt – markánsak voltak. Az én feladatom az, hogy ezeket megértsem, és biztosítsak hozzájuk egy külső nézőpontot: olyat, amely nem egyezik a szerzőével, de nem is teljesen idegen tőle.

Igen, talán a megértés a kulcsszó. Mert ez a zökkenőmentesség nem azt jelentette, hogy mindenben azonnal egyetértettünk, sőt, a legjobb ötletek általában akkor születtek, amikor nem adtunk egymásnak igazat. A figyelem volt állandó, az, hogy próbáltuk megérteni a másikat.

Mennyit változtak a szövegek a szerkesztés során?

Sokat.

Változtak, de sokszor nem (közvetlen) szerkesztői hatásra. Azzal még remélhetőleg nem lépem át a műhelymunka intimitásának határát, ha elmondom, mennyire izgalmas volt számomra belelátni Krisztián belső műhelyébe is, abba, ahogyan maga szerkeszti a szövegeit. Én azért hozzátenném még egyfelől azt, hogy éreztem, hogy a változások izgalmasan megőrzik, vagy akár még erősítik is a művek önazonosságát, illetve hogy bizonyos alapszövegek, sarokkövek nem változtak.

A könyv képalkotási eljárásait legszembetűnőbben a képzavarokat is eredményező logikai ugrások, összekapcsolások jellemzik. Mi döntötte el a számotokra, hogy melyik képzavar produktív, és melyik nem?

A szerkesztés első fázisában szinte csak ezeket a szöveghelyeket vettük végig. A versírás jobb híján egyensúlyozás nálam, és az egyensúlyra nincs semmiféle recept – nem mondhatom, hogy tízsoronként kell bele két váratlan. Nagyon szeretek a képzavargyanú határán mozogni, de mindig az adott vers belső szabályrendszere dönt arról, hogy ez a határ hol húzódik. Egy pánikroham leírásánál például sokkal indokoltabb zavart kelteni, mint egy kifelé figyelő versben.

Nem lesz különös, amit mondok: esete válogatja, és inkább gyepűről beszélhetünk, mint vonalszerű határról. Vannak képek, amelyek a gyepűhöz tartoznak, bizonytalan, hogy ahogy írod, termékenyek-e – én, ha ilyet detektálok határőrként, jelzem a szerzőnek, és ő majd a saját hatáskörben eljár az ügyben. Időnként kisebb módosítás is elegendő lehet, hogy jobban működjön. Egyébként, igen, ahogy Krisztián mondja: belső szabályrendszer. Ő ezt belülről, létrejöttében érti, én kívülről igyekszem megérteni, és ebben az inerciarendszerben tudunk gondolkodni, akár a képzavarosság konkrét eseteiről is.

A mai értelemben vett képzavar a klasszikus retorikákban a katakrézis alakzatához áll közel. Valamilyen határsértésről beszélünk, nem odaillőségről, elcsúszott szóhasználatról, miközben a képzavar – ahogyan például Quintilianus írja – „olyan dolgoknak ad nevet, amelyeknek nincsen”. A kortárs költészet az alakzatot tudatosan használatba veszi, körmönfont módon bánik vele. Az a kérdés tehát, hogy ezt valaki tehetséggel, valódi invencióval teszi-e, ahol a kép izgalmasan megfogható marad (mert például az elcsúszás, elmozdulás, határsértés különleges, bizsergető újszerűséget jelent, valamiféle kísérteties hatást, illetve a jelenségek másképp értését), vagy pedig teljesen kicsúszik az értő irányítás alól, és – nem szakszóval – katyvasszá válik az egész. (Persze, katyvaszból is van érdekesebb és idegesítőbb eset, szóval ez sem homogén minőség.) A logikai ugrásokat viszont nem árt ügyesen kivitelezni – ez nem ugrabugrálás. A képek belső logikáját kell figyelni: koherens-e egy adott rendszeren belül, egymásból építkeznek-e, egymásra épülnek-e az elemek, vagy az egyik annyira alássa a másik alapjait, hogy nem valamilyen katakretikus új képződmény válik belőle, hanem saját romjaiba dől. Nálam általában két esetben gyullad ki a piros lámpa. Az egyik, ha a logika sérül túlzott mértékben, a másik, ha egy kép bombasztikusabb annál, mint amekkora szavatossága van. És akkor tegyük hozzá, hogy egyik eset sem egzakt… Hogy mennyire nem, arra az olvasók és kritikusok általában rámutatnak.

Hogyan és milyen megfontolások alapján nyerte el a három ciklusba szervezett szövegek sorrendje a végleges formáját? Azért is érdekelne ez, mert ugyan látszanak a csoportosítások motivációi, de én nem éreztem számottevő poétikai elmozdulásokat a ciklusok között.

Azért mégiscsak hét év versanyaga a könyv, így természetes, hogy a költői hangkeresésem dokumentációja is. Viszonylag kézenfekvő megoldás volt tehát, hogy a versek kronológiát színleljenek, és a két hosszabb ciklus időbeli lehorgonyzással záruljon: mintha a történetben először 2015-ig jutnánk el, utána pedig 2019 szilveszteréig. Természetesen én is észrevettem, hogy amikor szorongtam, a szövegeim is kis görcsölések – József szavaival élve gyógyszeres dobozok – voltak, és ahogy teltek az évek, úgy lettem egyre biztosabb, valamint szabadabb a dolgomban. De ez nem jelenti azt, hogy a verseket a keletkezésük sorrendjében dobáltuk egymás után, a kötet utolsó háromnegyedében szerepel például a legrégebbi. Ha le szeretném egyszerűsíteni, akkor azt mondanám, hogy a három ciklus három különböző kísérlet ugyanarra. Ezek költészeti kísérletek, a látszólagos kronológia miatt pedig az első kettőről ki is jelenthetjük, hogy kudarcba fulladnak. Ugyanakkor ezekből a kudarcokból abszolút lehet építkezni.

A végén azon gondolkodtunk a legtöbbet, hogy az utolsó vers, a Hogyan nyugtassam meg anyámat… cikluson kívüli lezárás legyen, vagy egyedül álljon a harmadik ciklusban. Apróságnak tűnik, mégis másfél hetet ültünk rajta a leadás előtt. Teljesen mást üzenne ez a projekt a szimmetriával.

Minden bizonnyal a szerkezet kérdése az, ami leginkább ki van téve az olvasatok különbözőségének. Azt hiszem, hogy egy olyan struktúrára találtunk végül rá, amelyet mindketten hitelesnek tudunk érezni a maga markáns aszimmetrikusságában. Abban igazad lehet, hogy nem a poétikai elmozdulások szervezik a ciklusokat, hanem például motívumok és témák laza egymásra rétegződése, egymásba és egymásból gyűrűzése, de ez nem olyan szoros, konceptszintű összetartás és függőség, amely kikezdené a versek sajátszerűségét.

Bár a kötetből kirajzolódhat egy (vagy több) makrotörténet is, és adott esetben az egyik mű hozzá is tehet egy másik megértéséhez, de szerintem ez egy klasszikus versgyűjtemény, önálló költeményekkel.

A válaszaitokból egyértelműen látszik, hogy nagyon pozitívan éltétek meg a közös munkát. Hogyan érzitek magatokat most? Az elsőkötetes szerzők esetében a megjelenés utáni időszak stresszes is tud lenni, szerkesztőként pedig alighanem szüksége van az embernek egy kis időre ahhoz, hogy teljes odaadással tudjon belakni egy újabb versvilágot.

A szerkesztőnek sok esetben párhuzamos világokban kell élnie, hiszen nem egyedi eset, hogy több kéziraton dolgozik egyszerre. Kiadói szerkesztők esetében biztosan gyakori, de a külsősöknél, mint én, szintén nem ritka. Én ezt nem élem meg kellemetlen feladatként, sőt, valójában segít abban, hogy differenciáljam magamban a különböző jellegű szövegekhez, poétikákhoz való viszonyt – hogy hiteles, és ne sematikus módon közelítsek hozzájuk, hogy ne válhasson homogénné az ízlésem. A költői nyelv tekhnéjellegű működésmódjának megértése szempontjából sem haszontalan a párhuzamos munka. Ez persze nem azt jelenti, hogy az egyik szövegablakban az egyik, a másikban a másik kézirat van megnyitva, hanem azt, hogy etapok váltják egymást. Én egyébként olvasni is nagyon szeretek egyszerre több könyvet, egyik napról a másikra átkerülni egyiknek a világából a másikba.

Mindenesetre az Eldorádó ostromát nekem izgalmas volt megjelenés után olvasni. Feltöltött, és nem kimerített: nem a munka jutott róla eszembe, vagy az, hogy mit lehetett volna másképp csinálni – egyszerűen élveztem a könyvet, már-már idegenként, kívülről. Nem idealizálom, szó sincs róla, és nagyon kíváncsi vagyok az olvasói és kritikai visszajelzésekre, nem minden izgalom nélkül. Az űr, the void, amibe a szerző kötet után belekerül… Az borzongató téma. The horror, the horror! Talán Krisztián el tudja mondani.

Én is sajnálom magam rendesen. Egy jó tanács a pályakezdőknek: soha ne legyen könyvetek! Egyébként amióta kiengedtük a kezeink közül a kéziratot, azóta kevésbé idegeskedem a fogadtatásán – pusztán nagyon kíváncsi vagyok. Azt hiszem, beleadtam, amit tudtam, most már az a dolgom, hogy írjak valami jobbat. Próbálok erre koncentrálni, és csak remélni tudom, hogy a kötet utáni alkotói válságot már átvészeltem az Eldorádó ostroma írása közben.