Csetregényt a fiataloknak – Interjú Bódi Péterrel

A kötet – mint számos másik a közelmúltban – a tervezett megjelenéshez képest sokkal később került nyomdába. Ajándék vagy nyomás a plusz idő?

A Hype kiadása a járvány miatt másfél évet csúszott. Ezt nem volt könnyű átélni. Hosszú ideig a regénnyel keltem-feküdtem, és a megjelenés előtti hónapokban nemegyszer elbizonytalanodtam, hogy mi lesz, ha valami közbejön. A kötet egyébként nem változott sokat a várakozás alatt, korábban viszont annál többet. A kézirat amúgy már három éve elkészült.

Minden írói aggály érthető, valódi kísérleti regény született.

Utálok felolvasni, de egyszer elvállaltam egy alkalmat. Mikor megérkeztünk, a terem tele volt tinédzserekkel és huszonévesekkel, akik egy, a korosztályukat foglalkoztató könyv miatt érkeztek. Kezdetben őszinte kíváncsiságot láttam a szemekben, de a szépírók megjelenésével, a műsorunk kezdetén elmentek. Ezt az estét nem tudom kiverni a fejemből. Amikor meghallom, hogy a „mai fiatalok nem olvasnak”, azonnal bevillan ez az emlék, ahogyan az is eszembe jut, hogy nem a közönséggel van a baj, hanem a szerzőkkel, akik nem tudják, mit kellene írni a fiatal korosztályok számára.

Nem állítom, hogy én járom a jó utat, de próbálkoznunk, kísérleteznünk kell, és nem magunkat vagy egymást ismételnünk.

Csetregényeged mai, szokatlansággal vegyes otthonos nyelve azonnal beszippant. Számoltál ezzel?

Ez volt a szándékom. Jó olvasói élményt szeretnék adni, nem szenvedést, legalább a célközönség számára.

Mit szólt hozzá a kiadó? Hiszen ezzel a kötettel – mondhatjuk – kockáztatott.

Először elutasítottak. Toldi Veronika leült velem, elmondta, miért nem működik a szöveg, amely ekkor még tele volt hibákkal, ráadásul mémekkel és fotókkal is, amiket az olaszországi Erasmus-szemeszterem során készítettem. Mindenben igaza volt. A beszélgetés után fél évig rá sem néztem a kéziratra, az Engedetleneken dolgoztam, majd újra elővettem, kivettem a képeket, a szerkezetet megváltoztattam, ismét nekiálltam az elejéről, és átírtam kábé a kétharmadát. Később Tóth-Czifra Júliával dolgoztam a szövegen, ekkor kerültek be például az emojik. Most már logikus, de korábban sokat agyaltam-agyaltunk azon, mit kell kihagyni, és mit kell átemelni a csetnyelvezetből. Írás közben olyan irodalmi stílusban próbáltam alkotni, ami ugyanakkor csetnyelvként is hiteles. Ott álltam húsz percet egy-egy szó fölött, és azon gondolkodtam, hogy öt-tíz év múlva érthető lesz-e egyáltalán a szöveg. Lényegesen komolyabb kihívás volt ez, mintha „hagyományos” irodalmi művet írtam volna. Ott egy adott szabályrendszer szerint alkotunk, itt nekem kellett megalkotni a szabályokat. Annyira elmerültem ebben a szövegkörnyezetben, hogy egy darabig teljesen elfelejtettem helyesen írni. A kötet készítése közben előfordult, hogy hivatalos levelekben netszlenget használtam, és többszöri átolvasással sem vettem észre a hibát.

Louis-Ferdinand Céline amúgy irodalmi példaképem, nagy újító volt a maga korában. Ő is a köznyelv új rétegeit emelte be az irodalomba – az ilyesmit mindig szerettem. A műveit a Kalligram jelentette meg itthon, és én anno azzal kerestem meg Mészáros Sándort, hogy Céline hazai kiadójánál szeretnék megjelenni.

Ezek a rövidítések egyre természetesebbek a mindennapi szóhasználatban. Félő, hogy végképp elfelejtjük a szofisztikált emberközi kommunikációt.

Ez szerintem nem rossz dolog, csak egy változás. Új értékek alakulnak ki, miközben a nyelv változik. Gutenberg óta nem láttunk olyan paradigmaváltást az írott szöveg és a vizuális kultúra viszonyában, mint az internet elterjedése óta. A mai tinédzserek kifejezetten képekben gondolkodnak, információtöredékeket fogyasztanak, legalábbis a mi nézőpontunkból nézve így tűnik. Ezért sokan lenézik őket, mondván, milyen felszínesek és a többi, holott rengeteg értéket teremtenek. Ezeket persze még nem látjuk át. Jó példa erre a TikTok, ahol sok videót nézek, de nem élvezeti, hanem tanulási célzattal. Tizenhárom-tizennégy éves felhasználók profi kisfilmet gyártanak. Míg mi ezt hosszú ideig tanultuk az egyetemen, ők autodidaktaként tökéletesen snittelnek, beállítják a megfelelő fényeket, és még a plánokat is jól pozicionáljak. Vajon idővel milyen más területekről tudunk majd hasonló tapasztalatokat mondani? Nekem lenne tippem.

Ezt mire alapozod?

Fiatalok számára szervezett táborokon, közösségi eseményeken, tréningeken és képzéseken dolgozom. Sokat vagyok tinédzserekkel és kora huszonévesekkel, így látom, hogyan gondolkodnak. És még én is csak harminc vagyok. Szerintem a fiatalokkal szembeni előítéletek irreálisak, és a legtöbb szépíró hiteltelenül ábrázolja őket – már az én koromban is, mert az idősebbektől lopunk. Azon aggódunk, hogy mi lesz a mai kamaszokkal, miközben ők lehagynak minket. Nyilvánvaló, hogy egyes szokások csorbulnak, de nem kéne félni: az új képességek idővel kompenzálják ezeket. Sokkal fontosabb kérdés, hogy a középkorú és idős döntéshozók téves megítélésből fakadó rossz irányok milyen nehézségeket okoznak majd az új generációk jövőjében.

Tehát félthetjük a fiatalokat, amikor Dosztojevszkij nyelvével egyensúlyozó kortárs novellák kerülnek a szakmai toplisták élére?

Inkább magunkat, hogy nem olvasnak majd minket. Szerintem elvárhatnánk az íróktól, hogy alkalmazkodjanak a változó kultúrához. Nekem ez például kifejezett szándékom.

Van is egy furcsa perverzióm: ha valami mások szerint nem illik a papírra, akkor az nekem általában tetszik ott.

Amikor valaki például azt mondja, hogy ezeknek a szavaknak, kifejezéseknek nem kéne irodalmi szövegbe kerülniük, nekem az első gondolatom az, hogy hogyan lehetne mégis kontextusba helyezni őket. Sokan mondták nekem azt is, hogy csetes szerkezetben nem lehet regényt írni, szóval tudtam, hogy jó úton járok. Persze nem szeretném alábecsülni a hagyománykövetést sem, kell az is. Megférünk egymás mellett, legalábbis szerintem.

Mi a helyzet a csetregényekkel?

Alig van belőlük, helyette sokkal több e-mail-regényt ismerünk, de azok általában hagyományos irodalmi nyelvezettel lettek megírva. Csetregényből egy példát érdemes megemlíteni: Viktor Pelevintől A rettegés sisakját. Ez egy jó szöveg, de mitológiai alapokra van helyezve, tehát csak elvétve használ csetnyelvezetet, és nem a mai fiatalokról ír.

Kapcsolati félelmek, létkérdések, erkölcsök – sok megdöbbentő leírással találkozunk a könyvedben, többek közt a szerhasználatról is.

A legmeredekebb sztorik általában mind igaziak, azokat nem tudnám kitalálni. Szabályosan gyűjtöm ezeket a történeteket. Ugyanakkor kellő óvatossággal viszonyulok a könyvben taglalt témákhoz. Sokat járok például bulikba, de nem mértéktelenül, hanem ésszerű kontrollal. A karaktereimre ez már nem igaz.

Ilyen bulikból következett több szélsőséges eset: nemi erőszak, verekedés, drogkísérlet... A Hype- ot nevezhetnénk kábítószerregénynek is.

Sokat írok ilyesmiről, mert téves a kábítószer-kultúrával való viszonyunk. Olyan ez, mint a nyelv esetében: van egy irodalmi nyelvezet, és van egy, amit az utcán használunk. Azaz megvan a módja a drogok ábrázolásának, emellett van egy valós kábítószerkultúránk is. A torzított kép gátolja a tisztánlátást, ezért törekszem hitelességre. És még egy előny a kábítószerekről való írással kapcsolatban: úgy tudunk általa realista szöveget alkotni, hogy közben bármi megtörténhet, bárhova kicsavarodhat a valóság, márpedig én leginkább a realista próza hagyományait igyekszem követni, legalábbis egyelőre. Ez az eszköztár megadja a lehetőséget arra, hogy természetes módon írjak irreális helyzetekről. Hiszen a pszichedelikus művészet nem azt jelenti, hogy valaki bedrogozva néz vagy csinál valamit, hanem azt, hogy egy megváltozott valóságot és tudatállapotot látunk és láttatunk.

A regény nagyon közel áll a második kötetedhez, mintegy folytatásként is értelmezhetjük. Sorozatra készülsz?

A Hype a Hipster univerzumában játszódik, de szorosan nem kapcsolódnak egymáshoz, és már megírtam a következő regényemet, ami szintén ebben a közegben bontakozik ki, csak jóval később. Volt időm az elmúlt másfél évben.