Ahol felelevenedik a játék és az ünnep szelleme – interjú Bogádi Alizzal

A társulat célja elsősorban éltetni a magyar néphagyományt, másodsorban megismertetni a világ népeinek meséit, mítoszait – mindezt a színház nyelvén. Mire utal a név?

Az Ünnepkör Szín egy vándortársulat – nem kötődik intézményhez, semmiféle kifejezett eszméhez vagy politikához. Független. Ahogy említetted, feladatunk a magyar népi hagyományok átörökítése. Az elnevezés abból az egyszerű és csodálatos tényből fakad, hogy van egy ünnepkörünk. Ez a közép-kelet-európai keresztény társadalom sajátja, melynek ősrégiek a gyökerei. E köré épülnek a jeles napok, és mivel a társulat célja ezeknek az éltetése a zene, a dalok, az irodalom, a mesék eszközeivel, magától értetődő, hogyan kapcsolódunk a névhez. Ugyan elsődleges szándékunk a saját néphagyományunk kincseinek megosztása, másodlagos célként pedig a más népek történeteinek, mítoszainak, legendáinak ismertetésére tekintünk.

Hiszen ahogy egyre mélyebbre ásunk ebben a témában, újabb kapuk nyílnak meg előttünk, és látjuk, hogy a népünk hagyományai összefüggenek más népek folklórjával.

Ezt szeretnénk mi reprezentálni a magunk színes módján.

Oszlopos tagok és vendégművészek ugyanúgy részei a társulatnak. Jelenleg kikkel dolgozol együtt?

Tamás Éva, Villuth András a kezdetektől, 2016-tól támogat, akárcsak Jankó Mátyás, míg a vendégségbe érkező művészek száma nagyon változó – ebben a tekintetben is mozgásban vagyunk, és ez kifejezetten motiváló, hiszen az alkotó emberek egymást inspirálva mindig új és új dolgokat képesek létrehozni. Várnagy Kinga, Balogh János, Ákli Krisztián, Komlóczi Zoltán, Fenyvesi Mihály és Eklics Dániel voltak eddigi a partnereim. Jelenleg Villuth Andrással egy gyerekeknek szóló darabon dolgozunk. A Mikulás naptárja című, kétszereplős előadás díszletét Jankó Mátyás tervezi, a szarvasbábot a Bóbita Bábszínház műhelyének vezetője, Bódiné Kövecses Anna készíti. Az eseménydús fél óra középpontjában egy, a kicsik által kiszínezésre váró naptár áll. Ezzel szeretnénk felerősíteni a várakozást a gyermekekben a közelgő ünnep iránt. Amikor a néphagyományokat juttatjuk el a közönség felé, nem ritkán ilyen és ehhez hasonló eszközökhöz nyúlunk. A mesét 2021-ben visszük a nézők elé, de a műhelymunka nem állhat meg – nevezhetnénk ezt előkészületnek is. Emellett ősszel udvari koncerteket szerveztünk. Többnyire tehát vidéken játszunk, ahol bár sokszor kis lélekszámú közönségünk van, végre lehetőségünk adódik arra, hogy a periférián élő embereket is megszólítsuk, jellemzően baranyai és somogyi falvak közösségeit.

Azt feltételezhetnénk, hogy a vidéki falvakban nem kell ismertetni a néphagyományokat. Jó feltevés?

Jó megközelítés, de ne legyenek illúziónk! Az a kultúra, amit visszaáramoltatunk és igyekszünk felmutatni, ezeken a helyeken született és csiszolódott kétezer vagy még több éven át, viszont az a fajta identitás, ami ezeket élteti, mára teljesen átalakult. Ennek legfőbb oka, hogy a II. világháborút követően egy tudatos szétrombolási kísérlet mutatkozott a hagyományokkal kapcsolatban. Ezért szomorú tény, hogy a kistelepüléseken élő gyerekekkel ugyanúgy az elejéről kell ismertetni az ünnepkör fogalmát, mint a városiakkal. Persze azt is meg kell hagyni, hogy a falvakban és községekben sokkal jobban megbecsülik, hogy érkezünk, elővesszük a hangszert, és játszani kezdünk, mert itt egyszerűen kiéhezettebbek a kultúrára, ebből fakadóan nyitottabbak is. Illetve nem lenne helyes azt állítani, hogy ekkor csupán kerek szemekkel találkozunk, mert itt a tanítók, oktatók valahol jobban megtartják a közösséget, és ez visszatükröződik az előadások témájának fogadtatásán is. Ilyen értelemben vidéken könnyebb lebontani a falakat, amelyek a néphagyományok szeretete és tisztelete előtt állnak.

Csodálom a lelkesedésedet, ahogy a hagyományainkról mesélsz. Miért ilyen fontos számodra a néprajzzal vegyes színház?

A hagyományok áldásos hatását számtalanszor tapasztaltam az életem folyamán. Ahogy mindenki, én is kisgyermekként, az énekórán találkoztam először a népszokásokkal, és azonnal beleszerettem ebbe a világba. Később hegedülni és brácsázni tanultam, majd különböző zenekarokkal utazni kezdtem, néptáncosokkal, népzenészekkel találkoztam, és egyre elkötelezettebb lettem. Olyan mélységekig ismertem fel a dallamokban rejlő szépséget, hogy innét már nem volt megállás. Ebben a szellemben találkoztam a színház világával, ami a második szerelem volt. Óriási erővel hatott rám, hogy diákként játszhattam a Pécsi Nemzeti Színházban. Később más társulatokkal is dolgoztam, több zenekarral turnéztam Európa-szerte, de a Bóbita Bábszínháznak is tagja voltam. Ezek az emlékek pedig megmaradtak, és megtartottak. Mára pedig kimondhatom, eleget láttam ahhoz, hogy kikristályosodjon előttem, hogy mit szeretnék továbbadni az előadóművészeti tapasztalataimból. Ilyen volt az Ünnepkör Szín létrehozása, de ilyen a készülő gyerekverseskötetem kiadása is, amely a társulat égisze alatt szerveződik, bevonva más alkotókat, vizuális művészeket. Ennél a projektnél is megmutatkozik a kreativitás inspiráló ereje, ugyanis például a Jankó Mátyással történt beszélgetés egyik eredménye lett, hogy felismertem: egy olyan speciális technikát szeretnék alkalmazni, amivel korábban még nem találkoztak a gyerekek, és ez a nyomdászati dimenzióban fog megjelenni.

Fontos, hogy az alkotó ember örökké mozgásban legyen?

Ez alkati kérdés.

Ahogy látom a körülöttem működő zenészeket, színészeket, művészeket, azokat, akik kultúrával foglalkoznak – de akár mondhatom a pedagógusokat is –, arra jöttem rá, hogy csak egy dolgot nem szabad abbahagyni: az önfejlesztést.

Ez a lélekre, a szellemre és a fizikumra egyaránt vonatkozik. Ismerek örökös tagokat a színháznál, akik kitartanak hivatásuk mellett, évtizedek óta ugyanannál az intézménynél vannak, mégis megélik önmagukat, mert figyelnek arra, hogy meglegyen a kilégzés és a töltődés is – vagyis foglalkoznak magukkal, a lelkükkel, a szellemükkel, és keresik a külső kapcsolatokat. Ugyanakkor itt vannak a hozzám hasonló emberek, akik folyamatosan úton vannak, és mindig egyszerre több dologba érdekeltek. A kiégés veszélye gyakran ott kopogtat az ajtón mindkét esetben, ezért fontos időt szánni az önfejlesztésre.

Foglalkozni a szellemmel és lélekkel: ennek éppúgy része a csend, a pihenés, mint a dolgok súlyának elengedése – mondjuk, egy jóízű nevetés a nézőtéren. Toruko című előadásotokban, ha valami, a humor dominál. De van benne egy relaxációs rész is, amikor megkéritek a nézőket, hogy csukják be a szemüket előadás közben.

Valóban, a Toruko, avagy Hullámos Hagyomány felnőtteknek szól, 2017-ben mutattuk be, de még mindig nincs kész, még mindig forrong. A középpontjában a költészeti nyelv áll Halmai Tamás verseit alapul véve – hiszen a költészet egy releváns nyelv, élhetünk vele, igenis megközelíthető és használható. Ami pedig a relaxációt illeti, így szerettük volna felhívni a közönség figyelmét arra: bátran megtehetik, hogy tíz percre leülnek gondolkozni, zenét hallgatni, vagy csak hagyják, hogy „úszkáljanak az aranyhalak” megfáradt lelki szemeik előtt. Tehát az előadás segít a lazításban. De a humorról se feledkezzünk meg: most is egy olyan felnőtteknek szóló előadáson dolgozunk, amely a középkori vásári komédiák módján építkezik. A Pajkos órácska Mátyás-meséket, Janus Pannonius-verseket dolgoz fel, emellett megjelenít egy ókori görög mitológiai szálat, Zeusz és Danaé történetét, amelytől nem áll messze az erotika – persze ha Zeuszra gondolunk, akkor ezen nem szabad meglepődnünk. Ez is igazolhatja, hogy az Ünnepkör Szín szeretne örömet adni a közönségnek, és bizonyos tekintetben nekünk magunknak is, mert ahogy telik az idő, kezdünk rájönni, hogy ez nélkülözhetetlen a minőségi élethez. Sőt magához a túléléshez is.