„Nem elég jónak, a legjobbnak kell lenni” – interjú Boldoczki Gáborral

Kiskőrösön az édesapjától tanult először trombitálni. Rá is igaz volt, ami a tanár szülőkre általában, hogy saját gyerekükkel a leginkább számonkérők?

Úgy gondolom, hogy mindenki számára fontos és tanulságos a zenetanulás, a hangszeres játék, ugyanis ezek által olyan impulzusokhoz juthat hozzá az agyunk, amelyeket más területekről nem kaphat meg. Annak idején én is ezért kezdtem el zongorázni, majd egy évvel később trombitálni is édesapámmal, aki először adta kezembe ezt a csodálatos zeneszerszámot. Vele nemcsak harmonikus és szép közös munkára emlékszem vissza, de arra is, hogy a kapcsolatunk nem a zenei pályára volt kiélezve: egyszerűen a tanulás öröméért kezdtünk együtt dolgozni. Én is pontosan annyi tanórát kaptam, mint a többiek, és nem gyakorolt velem minden nap – elég önállóan végeztem a dolgokat, amiket megbeszéltünk.

Ön is hasonló hatással van a saját gyerekének zenei nevelésére?

Nagy öröm, hogy van egy több mint egyéves kisfiúnk, akit már egész fiatalon elkezdett érdekelni a zenehallgatás. Amikor itthon gyakorlok, mindig bejön a szobába, nyomogatja a hangszeren a billentyűket, és fülel. Ő is biztosan tanulni fog valamilyen zenei eszközön játszani, és bár a trombita iránt látszólag nagyon lelkes, még nem tudhatjuk biztosan, melyiket választja majd.

Egészen húszéves koráig nem érdekelte a hivatásszerű zenélés, a fordulópontot az első nemzetközi versenyén elért harmadik helyezés hozta el. Ez a siker döbbentette rá, hogy a zenészi pálya mégis önnek való?

Bár korábban voltak hazai versenyeredményeim is, a genfi esemény számottevő volt számomra, hiszen épp a huszadik születésnapomon vehettem át a díjat – ekkor gondoltam úgy, hogy tényleg érdemes ezt csinálni, és trombitás szeretnék lenni. Vannak olyan szakmák, ahol több különböző képességű ember egyaránt állást találhat, de a zenei pálya egyáltalán nem ilyen.

Nem elég jónak, a legjobbnak kell lenni, ha egy próbajátékon el akarjuk nyerni a zenekar tetszését, vagy szólistaként szeretnénk kiemelkedni a többiek közül.

Játékos, elegáns és intelligens – így jellemzi a játékát, aki hallja. Mikor találta meg a saját hangját, stílusát?

Ez folyamatosan változik. Az én szakmámban az az igazán szép, hogy minden zenésztől lehet tanulni: az embert folyamatosan érik impulzusok, amik formálják. Sokszor mondják, hogy a színpadon való játék a lelkünk tükörképe, ezért meg is látszik egy előadáson, ki milyen egyéniség.

Melyik díjára a legbüszkébb eddig?

Nehéz kiemelni bármelyiket is, azonban volt egy különösen sikeres évem nemzetközi díjak szempontjából, amikor öt különböző megmérettetésen vettem részt, és végül helyezettként, illetve győztesként végeztem. A legemlékezetesebb ezek közül a párizsi Maurice André Tromibitaverseny volt, hiszen egy olyan legendával találkozhattam, aki megmutatta, hogy a trombita igenis lehet szólóhangszer – a közönség pedig imádta. Elképesztő élmény volt, hogy az ember, akinek a játékát minden reggel meghallgattuk a konziban, ott van karnyújtásnyira tőlem. Komoly megmérettetés volt és természetesen igazán boldog voltam, hogy a döntő után átvehettem az első díjat.

Később már nemcsak egy légtéren osztozhatott Maurice Andréval, hanem a tiszteletét is kiérdemelte játékával. Mennyire embert próbáló egy ilyen nagy művész útját járni?

Óriási megtiszteltetés volt, amikor pár szóváltás után megölelt – mindig különleges élmény volt vele együtt lenni. A gálakoncert történetét el is mesélem, mert nagyon érdekes: maga Maurice André konferált, akiről érdemes tudni, hogy egy szólistához mérten egészséges önbizalommal rendelkezett. A színpadra lépésem előtt mondott valamit franciául, de ennek csak később tudtam meg a jelentését, akkor csak egy halk nevetést hallottam a publikum és a zsűri sorai közül. Mint kiderült, úgy konferált be, hogy „Henri Tomasi darabját Boldoczki Gábor fogja előadni – úgy, ahogy én mindig is szerettem volna.” Az, hogy egy ekkora művész a saját közönsége előtt ilyen kijelentést tesz, valódi emberi nagyságról ad tanúbizonyságot. Pedig mindig azt mondta, hogy ő a legjobb trombitás, nincs második és harmadik. Szerintem mindenkinek a saját útját kell járni, én is ehhez mérten építettem fel a repertoáromat az évek során.

A növendékeimnek is azt tanítom, hogy nem szabad senkit sem utánozni, hanem meg kell hallgatni a jó zenészek előadásait, tanulni belőlük, majd a saját gondolatokkal kiegészítve, őszintén játszani a színpadon.

A nemzetközi zenei színtéren legalább olyan ünnepelt előadó, mint itthon. Játszott már a Bécsi Szimfonikusokkal, a berlini Konzerthaus zenészeivel és a Cseh Filharmonikusokkal is – csak, hogy csak néhányat említsünk. Melyik együttműködést találta a legizgalmasabbnak?

Nehéz egyet kiemelni, hiszen minden koncert csodálatos élmény még akkor is, ha egy turnén sokszor ismételjük ugyanazt a műsort. A legérdekesebbek közé talán a Salzburgi Ünnepi Játékokat sorolnám, ahol a fesztivál történetében először én léptem trombitás szólistaként a színpadra 2004-ben.

A régizene mellett nagy szerepet játszik repertoárjában az olyan kortárs zeneszerzőkkel való együttműködés, mint Fazıl Say, Georgs Pelēcis vagy épp Krzysztof Penderecki. Tekinthetjük kultúrmisszónak, hogy egyre több trombitára írt művel gazdagítja a világot?

Igen, ez egy számomra nagyon kellemes kultúrmisszó. Szólistaként feladatomnak érzem, hogy felkeressem a kor komponistáit, és felkérjem őket, hogy nekem és a hangszerem számára alkossanak zeneműveket, amiket egyelőre én játszom el, de később a következő generációk is követni fogják a példámat. A romantikából vagy a klasszikus időszakokból nem sok fúvósra írt darab maradt ránk, ami valószínűleg a modern instrumentum hiányának tudható be. Azonban fontos, hogy keletkezzenek a trombita számára új darabok, és mindig nagy öröm, ha ezeket én mutathatom be a közönségnek.

Van, hogy egy koncerten négy különböző hangszert is megszólaltat. Hogyan válogatja össze a felhozatalt? Hány trombitája van otthon?

Nem könnyű a színpadon váltogatni őket, de minden szempontból izgalmas kihívásnak tartom – szeretem a sokszínűséget. Otthon jó pár hangszerem van, a növendékek is előszeretettel játszanak rajtuk. Érdekes, mennyivel másképp szól ugyanaz a dallam C-, piccolo, Esz-trombitán vagy szárnykürtön. Ez rengeteg zeneszerzőt inspirál, köztük Pendereckit is.

A Junior Prima díjasok listáját böngészve akaratlanul is szembetalálkoztam Bogányi Gergely nevével, aki önnel egy évben kapta meg ezt az elismerést, és zenészként elért sikerei mellett egy saját hangszert is tervezett. Tekintve, hogy milyen gyakran dolgozik együtt kortárs komponistákkal, nem kívánta még meg a közös munka egy új eszköz megalkotását? Vállalkozna erre a feladatra?

Ez egy izgalmas kérdés, bár még nem gondoltam rá. Folyamatosan dolgoznak a mesterek azon, hogy minél könnyebben megszólaltathassuk ezt a csodálatos zenei eszközt – elvégre milyen furcsa mechanika az, hogy belefújunk egy rézcsőbe, aminek a másik végén zenei hangok jönnek ki. Itt szeretném megemlíteni Juhász Zoltánt, akihez minden fontos előadásom előtt ellátogatok: miután kézbe veszi a trombitáimat, egészen másképp hangzanak.

Milyen hatással volt a karrierjére a Junior Prima Díj, amit az elsők között, 2008-ban vehetett át?

Ha valaki sokat dolgozik, gyakorol, jólesik neki a dicséret, hát még, ha ez a szakmától jön! A Junior Prima Díj zsűrijében a hazai zenei élet kiválóságai ülnek, akik nemzetközi termekben is komoly előadásokat adtak. Nagyon jó volt 2008-ban a csapat, és hatalmas megtiszteltetésnek éltem meg rögtön az első évben a díjazást, főleg, hogy milyen tehetségek között szerepelhettem.

A Junior Prima Díjnak nemcsak birtokosa, hanem zsűrije is. Milyen élmény volt az idei versenyben részt venni? Milyen volt a mezőny?

Ahogy minden évben, idén is nagyon erős volt a mezőny. A 2020-as verseny különlegessége az online zsűrizés volt. Abban a rövid időszakban, amikor beindultak a koncertek, éppen Lucerne-ben készültem egy előadásra, és egy, a díjat érintő ülésen kellett részt vennem – mindezt laptoppal az ölemben, az öltözőben kuporogva. A tagokkal együtt nagyon harmonikus volt az együttműködés, és hála istennek elmondhatom, hogy amióta a bizottságban vagyok, mindenki elégedett volt az eredménnyel.

Miben látja az ilyen, fiatalokat támogató díjak jelentőségét?

Már a jelölésnek is mindenki nagyon örül, hiszen ez azt jelenti, hogy a zsűri elé kerülhet az önéletrajza, és megismerhetik. Én elsősorban a fúvós és ütőhangszeres zenészeket képviselem a bizottságban, akikről mindig egyeztetek a szakmával is, mivel fontos, hogy az ifjú tehetségeknek már legyen némi ismertsége, eredményei, koncertjei.

Minden elindulásnál fontos a segítség, és a Junior Prima Díj ezt morálisan és anyagilag is tökéletesen megadja.

A szólókarrierje mellett a Zenemakadémia oktatója is. Hasonló zenei nyitottságra neveli a diákjait, mint amit a saját játékában megtapasztalhatunk?

Alapvetően igen. Mindig is szerettem tanítani, és különösen nagy öröm, hogy 2010 óta rendszeresen tehetem ezt a Zeneakadémia falai között, ebben a tanévben pedig már egyetemi tanárként is helyt álltam. Hatalmas élmény elmesélni a növendékeimnek az utazásaim után a koncertek, próbák tapasztalatait: az aktív játék és a tanítás nagyon jól kiegészítik egymást.

Volt már olyan diák, aki kifejezetten maga miatt választotta a hangszert, vagy kezdett járni a Zeneakadémiára?

Ilyenről nem tudok, viszont rendszeresen keresnek meg külföldi hallgatók, és érkeznek hozzám nemzetközi diákok. Így történt, hogy a New York-i Juilliardról is jelentkeztek az osztályomba.

Mennyire népszerű hangszerválasztás ma a trombita a fiatalok körében?

Mivel itthon Németországhoz, Csehországhoz és Ausztriához hasonlóan van egy fúvós kultúra, elég népszerűnek gondolom. A legtöbb kisvárosban található zenekar is, és szívesen tanulnak rajta a diákok nagyon magas szinten – köszönhetően néhány szak- és zeneiskolának. Így jó zenészek közül válogathatok a felvételinél, ami sokszor egyáltalán nem könnyű.

Milyen tervei vannak a következő évadra nézve?

Wolf Peter és Malek Miklós egyaránt komponált számomra műveket, amelyek bemutatására ezekben a percekben is keressük a lehetőséget. Ezen kívül több zeneszerzővel is kapcsolatban állok, viszont ezekről a projektekről egyelőre nem árulhatok el többet. Nemrég megjelent Versailles címmel a legújabb lemezem, amin a francia barokk és a kora klasszika témájával foglalkozom a Capella Gabetta együttessel, akik historikus hangszereken játszanak, miközben én a piccolo trombitát és a szárnykürtöt szólaltatom meg. Velük már korábban is készült közös felvételem, a Tromba Veneziana – a két korongot ugyanabban a templomban vettük fel. Ennek premierjét idén novemberre és decemberre terveztük egy tizenhárom megállós turné keretein belül, amit nagy erőkkel próbálunk újraszervezni. További örömhír, hogy 2021 decemberében eljátsszuk ezt a műsort a Zeneakadémia Nagytermében is – reméljük, hogy addigra rendeződik minden.

A Junior Prima Díj zeneművészeti kategóriájáról megjelent további cikkeink:

„Az önmagunkkal szembeni kíméletlen őszinteség nagyon fontos ezen a pályán” – interjú Fülei Balázzsal

„Nem a hangok mennyisége és az akadémikus tudás, hanem a szakralitás az igazán fontos” – interjú Binder Károllyal

Íme az ország legtehetségesebb fiataljai: ők nyertek idén Junior Prima Díjat – 3. rész

Íme az ország legtehetségesebb fiataljai: ők nyertek idén Junior Prima Díjat – 2. rész

Íme az ország legtehetségesebb fiataljai: ők nyertek idén Junior Prima Díjat – 1. rész

„A tehetség akkor válik teljessé, amikor elismerésre talál” – átadták a zeneművészeti Junior Prima Díjakat