Az utolsó ködlovag – Esszé Bólya Péterről

Ha a hetvenes-nyolcvanas éveknek volt ködlovagja (a Thurzó Gábor szerkesztette esszégyűjtemény eredeti címe, A tegnapok ködlovagjai értelmében), akkor bizonyára Bólya Péter volt az. Nem véletlen, hogy Cholnoky Viktorral, Szini Gyulával és pláne Krúdy Gyulával hozták sokan kapcsolatba, noha az alkoholtól eltekintve leginkább csak a Krúdy-párhuzam jogos. Egyrészt mert maga Bólya is őt nevezte a legnagyobb magyar prózaírónak, akitől tanult. Másrészt írásaiban is nyomon követhető az a törekvés, hogy legalább a stílus szintjén valamiképp beépítse saját életművébe Krúdy hatásait. Az ilyen kísérletek egyébként rendre kudarcot vallanak, nem véletlen, hogy Márai ironikus pastiche regényén (stílusparódiáján) kívül nem is született igazán értékelhető mű, legfeljebb csak szomorú Krúdy-utánzatok. Bólya hosszas küzdelem után mégis képes volt úgy utalni műveiben a nagy elődre, hogy egy önálló prózanyelvet alakított ki, amely magában hordozza a krúdys sajátságokat is.

De egy kicsit előreszaladtam, Bólya Péter történetének ez már inkább a vége vagy legalábbis a vég kezdete. Mert másként indult ez a pálya, más ígéretekkel és lehetőségekkel kecsegtetett, mint amit aztán valóra válni láttunk, és aminek a vége az lett, hogy ezt a kitűnő novellistát nemhogy halála után, de bizonyos mértékig már az életében elfelejtették. Bár az internet ennek egy picit ellene tart: ha valaki csak egy kicsit is veszi a fáradságot, észreveheti, hogy időről időre megjelenik valaki, aki felhívja a figyelmet az íróra (például Pollágh Péter 2013-ban épp a KO „lapjain” közölte, hogy az író „rehabilitációja kötelező”, Sopotnik Zoltán pedig a Műút különkiadásában 2016-ban írt Bólyáról), létezik egy szűkebb körben ismeretes Bólya Péter-díj, és kialakult valamiféle legendája is bizonyos olvasók között, ahol még az is felmerült, hogy Szegeden, ahol Bólya az orvosi egyetem hallgatója volt egy ideig, úgynevezett Trenk-túrát szervezzenek. (Bólya diplomát már a SOTE-n szerzett, később körzeti és üzemorvosként is praktizált. Trenk László A veréb századik lépése című, kisregénynek becézett hosszabb elbeszélés egyik hőse, aki állandó részegségeiről volt nevezetes, egyébként mintegy tükörképeként a főszereplőnek, Berecz Lászlónak, aki meg tükörképe Bólya Péternek, és itt abba is hagytam.)

A Trenk-túra célja az lett volna, hogy igyuk át magunkat Szeged egyik végéből a másikba.

Kicsit hasonlított az elképzelés a debreceni Tar-túrához, csakhogy ez utóbbi meg is valósult. Csaknem két évtizeddel ezelőtt az elsőn magam is ott voltam, és sikerült ép bőrrel megúsznom ezt a reggeltől estig tartó kocsmalátogatást, miközben Tar Sándor írásaiból olvastunk fel. Gondoljunk azért bele, hogy egy írót és hősét évtizedekkel később is legendák szövik körül, fiatal (szakmabeli) emberek fordulnak írásai felé, miközben a szélesebb olvasóközönségnek, de úgy vélem, bölcsészek hadának sincs fogalma arról, hogy valójában ki is volt ő.

Bólya Péter a „Péterek nemzedékéhez” tartozott, már amennyiben helyeseljük Gáll Istvánnak (szintén, ám talán nem ok nélkül süllyesztőbe került írónak) a megállapítását egy olyan „társaságról”, amely egészen különböző korú és törekvésű írókat vett egy kalap alá: Lengyel Pétert (aki vagy öt évvel idősebb Bólyánál), Dobai Pétert (aki teljesen egykorú vele, szintén 1944-ben született), Nádas Pétert (két évvel idősebb, mint Bólya), Hajnóczy Pétert (aki szintén két évvel idősebb) és Esterházy Pétert (aki viszont hat évvel fiatalabb). Talán ez is volt a szerencsétlensége, mert a későbbiek folyamán Bólya rendre kimaradt ennek az „együttesnek” a névsorolvasásából (egyébként Dobai is), pedig korai novellisztikája alapján ide kell értenünk, hiszen (Esterházyt kivéve) valamiképp mindannyiukra illik a leírás: „Bombázás alatt született, ideggyenge és széthulló családból, lassan és vonakodva nőtt fel, sokat tanult és sokat ivott, sok mindenbe belefogott és mindent abbahagyott… De ezek már a következmények” (Bólya Péter: Dementisz háza).

A kimaradásnak azonban összetettebb okai vannak: a korabeli kritika (benne kezdőként magam is) kétségkívül nem érzékelte kellő mélységgel Bólya tehetségét, ami a pályakezdés első két novelláskötetében (Az eltűnt szoba, 1975; A felelős, 1979) egyértelmű volt. Sőt különös módon az első kötet sokszínűbb, több prózapoétikai eszközt mozgató, izgalmasabb, mint a rákövetkező. A borókaerdő című rövidprózában ennek nem kevés iróniával dúsított lenyomatával szembesülhetünk: „[H]ogyan lehetne ebből az elcsépelt ötletből egy homályos, lelki vérhányással átszőtt elbeszélést írni? Így talán újnak hat. Talán így újnak hat. Így újnak hat talán. Talán újnak hat így. Talán, talán, talán egyszer birtokomban lesz az a csodálatos nyelv, amelyiknek még csak a tőmondatait és egyszerűbb igéit ismerem.”

Nyilván furcsa egy műalkotás hősének mondatait azonosítani az író szavaival, de Bólya szövegeinek döntő többsége nem egyszerűen önéletrajzi ihletésű, hanem sokszor (és ez nem mindig válik előnyükre) mintha valóságos önvallomásokkal találkozhatnánk. Valójában tökéletesen lehetne rekapitulálni az életrajzát csak a szépprózai műveiből. De írói törekvéseire is hasonlóképpen reflektál, mint az olvasható volt az iménti idézetből is. Radikálisan nem hozott újat az elbeszélés formai világába, ám a narrációs hangvételben, a megszólalás módjában, technikájában nagyon is fölismerhető és megkülönböztető jegyei vannak. Talán az is rosszat tett neki, hogy egyszerre jelent meg az első könyve Hajnóczy A fűtő című első kötetével, és Hajnóczy beszédmódjának, a függőbeszédben megnyilvánuló távolságtartó narrációnak nagyobb újdonságereje volt, mint Bólya ironizáló, de mégiscsak hagyományosabb formai és narratív megoldásainak.

A helyzetet még rosszabbá tette a nyolcvanas években előre törő posztmodern elbeszélés, ami sok minden más mellett bizonyos értelemben a történetközpontúságról való lemondást eredményezte. Hiszen Bólya legjobb írásaiban a történetmondás mestere volt, és ki is tartott mellette. Mindehhez társult, talán következményként is, hogy Bólya maga is az irodalmi élet perifériáján mászkált. Nemcsak utálkozott az „ítészektől”, a „kékharisnyáktól” és minden írói körtől (bár a József Attila Körnek alapító tagja volt), de tudatosan távol is tartotta őket magától – ebben is nagy mesterére hasonlítva, hiszen Krúdy se vett részt semmi ilyesfélében.

Furcsa, de Bólya íróként az irodalmon kívül állt, kívülről szemlélt mindent, miközben – én legalábbis úgy gondolom – valójában rettenetesen vágyott a figyelemre, a sikerre, az elismerésre, ahogy azt különböző alteregói „áriáiban” számtalanszor megénekelte.

Minél nagyobb vagy hosszabb formához nyúlt, annál biztosabban jött elő szövegeiben ez a probléma, és olykor nem is annyira iróniával átitatva, inkább mint öngyilkos segélykérés: „Jómódú család, értelmiségi indíttatás, hibátlan szexuális élet, sikerélmények. Erős, jóvágású férfi, olyasféle alkat, mint te, azt hinné az ember, hogy egy kiegyensúlyozott sikerlovag, pedig csak egy ázott veréb, tökéletes bizonytalanság, szorongás, emberkerülés, képtelen mindenfajta önálló cselekvésre. Hihetetlen. És titokzatos” (A felelős). Az idézet arra is rávilágít, hogy Bólya milyen pontosan látta egy, a hatvanas évek második felében felnövő nemzedék sodródó életét és kilátástalanságát (ebben azért voltak társai), ugyanakkor ennél fontosabb, ahogy rávilágít egy személyiség végső soron felfejthetetlen mélységeire, ráadásul anélkül, hogy különösebb pszichologizáló narratív „köretet” adna mindehhez.

Legelső nyomtatásban megjelent novellája, a Guluka hagyatéka az egyik legjobb Bólya-novella, a Kortárs 1969. novemberi számában látott napvilágot. Talán ezért is volt hűséges a folyóirathoz. Itt jelentek meg először A veréb századik lépése, A védőirat és a Szüret első novellisztikus változatai, majd a későbbi, hosszabb verziójuk, amelyeket 1983-ban egy kötetbe gyűjtve is kiadtak, laza életrajzi trilógiát nyújtva ezáltal Bólya nemzedékéről. Nagyon olvasmányos, nem rossz szövegek ezek, de megmutatkoznak bennük a Bólya egész működésére tekintve meghatározó problémák. A nemzedéki életérzés, a történetnélküliség, a felnőni nem akarás vagy nem tudás, a szocialista életrend (szándékosan nem államrendet írtam) mélységes ellentmondásai és elviselhetetlensége egyszerre jelenik meg a trilógiában, de mai távlatból olvasva őket amolyan felszínt karcolgató írásoknak látszanak. Formailag sem mondható, hogy nagyobb átfogásra, szélesebb spektrumban való tájékozódásra törekedne bennük a szerző, ráadásul az szinte első pillanattól kezdve érzékelhető, hogy Bólya tehetsége nem terjed ki a regényírásra, amely egészen más készségeket (és persze életmódot is) igényel, mint a novella. Ha már valamiféle nagyobb formában igyekszik gondolkodni, akkor az egyes novellák mellett a novellafüzér az, ami tehetségét pompásan tükrözi. A Somos-történetek vagy kicsit később a Pelbárt-novellák között sok önállóan is kiváló írás található, egybeolvasásuk olykor többletjelentéssel is fölruházza őket. Ráadásul ezekben a ciklusokban valóban szabadon, kötöttségek nélkül mesél Bólya, még úgy is, hogy a „mesék” sokszor igen baljós atmoszférát teremtenek a humor és az irónia ellenére is.

Talán tragédia az is, hogy az 1983-as, utolsó önálló (tehát nem válogatott vagy újraszerkesztett) novellagyűjteménye (Mindenhez közel) után újra és újra a nagyobb forma, a regény/kisregény irányában próbálkozik, kevés sikerrel. Ne feledjük, hogy az idő, a korszak is ellenében dolgozik, nagyjából a nyolcvanas évek első felétől indul az a kiadók által is erőltetett szemlélet, hogy az igazi prózaíró lehetőleg minél vaskosabb regényeket ír, és a novella már-már kihalófélben lévő állatfaj, melynek gondozója másodrangú szerző. Bólya nagyobb lélegzetű írásaiban sem képes (szerencsére) megtagadni önmagát: minden hosszabb szövege valójában egymás után sorakozó novellákból épül fel (sokszor tudatosan beépítve korábban önállóan megjelent írásokat a nagyobb szerkezetekbe), és mindig csak ezek jók, nem az egész. Példaként említem a szimbolikus értelemmel bíró címet: Rajz krétával, mely a sokkal későbbi Szüret című nagyobb elbeszélés része lett. Szimbolikus azért, mert jelzi, hogy Bólya ezekhez a skiccszerű, durván, de érzékletesen felvitt erős krétavonásokhoz a rövidprózában fantasztikusan értett. Mondatalakítása ennek a rajztechnikának a néha lenyűgöző erejű lecsapódása: a kortárs prózában a mai napig felismerhetők a gyakran névszói állítmányú (tehát az igei mozgalmasság helyett az állandóságra, a változtathatatlanságra utaló) tőmondatai vagy alig-alig bővített mondatai, amelyeket csak igen ritkán és nyomós okokból követ összetett, pláne barokkos, többszörösen összetett mondat, de az is mellérendelt grammatikai részekből áll. Ez a sajátság nyilvánvalóan a metaforikus szemléletből ered (ami hagyományosan éppen nem a próza sajátja) – például ilyen mondatrészekre, foszlányokra gondolok: „zsúfolt lakás a pupilla” (A spanyolfal). Az ezt követő mellérendelt mondatok sorozata egy egész élet és kapcsolat tragikumát írja le torokszorító erővel. A sűrítés, a mindössze néhány képbe való tömörítés, valamint az elhallgatás, az elliptikus szerkesztés mind-mind nagy erénye Bólya prózájának. Azt is hozzátehetném, hogy költőiségük mellett igen sokszor filmszerűen ábrázolnak beszédszituációkat, életképeket, de életérzéseket is: „Nem volt ott más, csak néhány pislogó lámpa, egy-két halott vagon meg egy csap, amiből csorgott a víz” (A vihar szeme); „a hinták még tegnap óta lengtek, s egy ott felejtett labda pattogva táncolt a füzek alatt” (C-dúr, fisz-moll); „odakint az este, alszik a strand, készül a holnapra, fűzfa inog, ott felejtett labda pattog, susog a sötét Balaton, csendesen álltam az ablaknál” (Nyáridő). A két utóbbi idézet arra is példa, hogyan vándorolnak apró szövegfoszlányok – és persze igen gyakran hosszabb szövegrészek is – az egyik Bólya-műből a másikba. Aminek vannak előnyei is, ugyanis ha nincs a Szüretben (a Szüret és a Rajz krétával című novella) vagy A veréb századik lépésében (A túlsó part című novella), A védőiratban (Halászat című novella) ilyen „betét”, akkor nagyon sokat vesztene mindhárom mű. Mindez újfent Bólya kisformákban való nagy tehetségét dicséri, ami legterjedelmesebb, legigényesebb vállalkozásában is pontosan érzékelhető: a C-dúr, fisz-moll című regénye néha csak fél oldalnyi, máskor több oldalra rúgó novellákból, élet- és személyiség-krétarajzokból áll. (Ez egyébként a leginkább regényszerű Bólya-mű, méghozzá a szónak nem a klasszikus értelmében, hiszen lényegében majdnem végig egyetlen helyszínen, a Tulipán presszóban játszódik, nincs racionálisan összefoglalható története, vagy legalábbis nagyon rövidek, és még sorolhatnám a különös tulajdonságait, melyek egy furcsa, mégis megragadó, „haláltáncszerű”, valóságot és álmokat, víziókat egymásba játszató szövegszervezést eredményeznek.) Akinek esetleg „beugrik” ennyiből is Krúdy Boldogult úrfikoromban című csodálatos regénye, az nem téved. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy Bólyát inspirálta ez a Krúdy-szöveg, és épp e művében sikerült mégis teljesen elszakadnia a mester durva hatásaitól, megteremtve egy olyan prózanyelvet, mely önálló és mégis emlékeztet.

A C-dúr, fisz-moll párban a Nyáridővel jelent meg 1986-ban (ami lényegében egy rövidebb kisregényváltozata az előbb említettnek, tehát jól látható, ahogy egyes motívumok vándorolnak ide-oda a két műben és persze az egész életműben). Egyébként mindkettő 1984-ben született, akkor, amikor a Külhon (1986) című regény is, mely szerintem Bólya pályáján kudarcnak minősül, de ez most nem fontos. A „páros” szöveg viszont majdnem jól sikerült, talán csak a végig kitartó koncentráció hiányzott hozzá, hogy Bólya legjobb művei között lehessen emlegetni: mindkét írás elfárad, mintha szerzőjük már nem bízna bennük, és csak a gyors lezárásra törekszik, ellaposítva a korábbi nagyra törést. Talán ez a legfájdalmasabb a Bólya-életműben: egy idő után már nincs kitartás, erőt meghaladó törekvés.

És van valahol egy pillanat, amikor Bólya talán feladja, irodalommal, mindennel együtt hagyja elmúlni ezt az egészet.

Már 1980-ban elkezdte írni az Orvosi üzenetek című rovatot az Új Tükörben, és egészen 1986-ig folytatta (később irodalmi szempontból végképp obskurus újságokban is megteszi ezt). Két könyvet is összeállított a tapasztalataiból, de én azt tanácsolom, hogy az eredeti közléseket olvassa mindenki, ha módja van rá: őrületes bejegyzések, sorsok, életek, vergődő személyiségek bukkannak föl a hetente-kéthetente megjelenő összeállításokban, melyekben akármit mondott is a szerző/doktor úr (volt, aki meg is gyanúsította azzal, hogy tulajdonképpen maga találja ki ezeket a sztorikat), és bármi is az igazság, Bólya novellaírói keze nyoma nagyon is látszik: „Nagyon sokat iszik, uram. Napi fél liter cseresznye és 1-2 liter bor az adagja! […] Azt írja, hogy »lemozogja« az italt, hiszen fizikai munkát végez. Nos, napi fél liter pálinkát nem lehet lemozogni, még a havas Himaláján sem” (Új Tükör, 1980. márc. 16., 11. sz.). Nyilván profitált is íróként ebből a munkából (visszaköszönnek írásaiban egyes figurák, élethelyzetek), de azért ennek célja mégiscsak a pénzkeresés volt. Azonban egészen biztos vagyok benne, hogy valójában nem tett ez jót neki. Nem véletlen az sem, hogy a későbbiekben szívesen élt azzal a fondorlatos eszközzel, hogy korábban megjelent novelláit egyszerűen átnevezte, és más címmel újra közreadta. Így született meg utolsó novellagyűjteménye (Szökési kísérlet, 1989) a Zrínyi Kiadónál, melyben egybefoglalta a – na, milyen tematikájú? – katonasággal kapcsolatos műveit, ahol többek közt a Guluka hagyatéka (első publikált szövege!) című novellából A hagyaték – In memoriam 1956 lett, A védőirat című nagyobb elbeszélése átváltozott az Ember és hatalom című írásra. És itt inkább abbahagynám, mert nem szép momentumai ezek egy valaha nagy tehetségű író pályájának, viszont egy személyes történetet mégiscsak meg kell osztanom az olvasóval.

Valamikor 1992-ben, amikor én voltam a kéthetente megjelenő Magyar Napló főszerkesztője, kaptunk Bólya Pétertől egy novellát Revival (I) címmel. Nem emlékszem, hogy én kaptam-e személyesen, vagy Németh Gábor, a prózarovat akkori vezetője, és ha én kaptam is, bizonyára olvasatlanul átadtam Gábornak. Nagyon jó szöveg volt, rövid, Bólya minden erényét megcsillogtatta, örültünk neki, amikor megjelent a Magyar Napló 1992. június 26-i számában. Aztán valaki, talán az Élet és Irodalom szerkesztőségéből, jóindulatúan figyelmeztetett, hogy vigyázzunk, mert Bólya újabban a régen megjelent szövegeit küldözgeti mindenhova. Az újraközlés minden szerkesztő rémálma, utánanéztem (és ez jellemző az egész Bólya-recepcióra), nem ismertem föl elsőre az 1975-ös debütkötetének, Az eltűnt szobának a nyitódarabját, a Négy lovast, amit egy nyomorult szerkesztő természetesen bármikor, bárhol azonnal antológiába… csak ne másodjára. Arra se emlékszem, hogy végül Németh Gábor vagy én tisztáztuk, hogy kedves Péter, ez nem így működik. Talán mégis én voltam, mert én kaptam dedikálva az utolsó igazi könyvét, a Szökési kísérletet: „Dérczy Péternek szeretettel Bólya Péter 1992. júl. 2.” Amihez még hozzátartozik, hogy több mint húsz évvel korábban a szánalmas Hungária Kávéházban nagyon összebalhéztunk, mert sajnos Bólya a kötekedő részegek közé tartozott. De amikor ott akartam hagyni a „píben”, visszaráncigált annak a kávéháznak az ajtajából, ahova soha nem tettem volna be a lábam, véletlenül kerültem oda, nem is értettem, Bólya mit keres ott, szóval visszaráncigált, hogy ne haragudjak. A dedikálás talán erre is reflektált ennyi idő után. De ami ennél sokkal érdekesebb, sőt inkább szívszorítóbb, hogy azzal indokolta e fura újraközlést, hogy úgy gondolta, miként a régi nagy dzsesszzenészek az életük végén egy utolsó nagy koncerten újra eljátsszák legnagyobb, legszebb számaikat, hát ő is csak ezt próbálta. Aztán alig egy évvel később, 1993. szeptember 14-én meghalt, a vezető napilapok nem adtak hírt erről, az Élet és Irodalomban szeptember 24-én búcsúzott tőle Hernádi Miklós. Azóta néma csend, néha-néha egy felkiáltás.

Egész habitusában és legjobb műveiben is azt láthatjuk, hogy ő maga, mint hősei, képtelen a megnyugvásra.

Többen ezt a korszak elsősorban amerikai beatirodalmával, Jack Kerouac Útonjával hozták összefüggésbe, de Bólya útkereső és nyughatatlan hősei szerintem sokkal inkább a közép-európai tradíciókhoz kapcsolódnak. És talán az is világos, hogy ez az életmű akkor teljesedhetett volna ki, ha a nemzedéki életérzésből Bólyának sikerül kikeverednie, és Krúdy mintájára ezt a nyughatatlanságot, otthonra nem találást, (legyenek nagy szavak is:) létbevetettséget egy mitikus univerzummá tudta volna tenni. Talán a C-dúr, fisz-moll közelített ehhez, de akkor már nem volt elég erő a folytatásra. Rossz, erőtlen regény (Külhon, 1986), 13 forintos regények/krimik és erotikus hosszúbeszélyek következtek, melyeken persze teljes biztonsággal igazolható, hogy valódi író írta őket, de hát…

Szóval azt a rejtélyt kellene megoldanunk, hogy egy késő délután induló derűs és békés sörözgetés a Városkapuban (Bólya egyik törzshelye, ma már nem létezik) hogyan tűnik át egy kora esti borozgatásba, fröccsözgetésbe, ami aztán szinte észrevétlenül egy eszeveszett éjszakai vedeléssé válik, ami másnap délutánig tart. Hihetetlen. És titokzatos.

Cikksorozatunk további részei:

A világ női vagányáról – Gondolatok Szécsi Margit költészetéről

Másféle valóságok nyelve – Esszé Bakucz Józsefről

Az ének megmarad – Interjú Zimonyi Zoltánnal Ratkó Józsefről és a Hetek antológiájáról

Miért ő – A „szabálytalan” Galgóczi Erzsébetről

A legismertebb ismeretlen regény – Bódi Péter esszéje a Kazohiniáról

Kádár Erzsébet – Földes Györgyi esszéje

„Hullámzó lelkű tengerember”: Gyurkovics Tibor, a szeretet komédiása

Harminc év után – esszé Csengey Dénes monodrámáiról

Gerelyes Endre, az „intelligens vadember”

Kultusz, autonómia, ismétlés – előtanulmány a Sirály értelmezéséhez

Három vázlat Császár Istvánról – Reményi József Tamás esszéje

Rondó Lengyel Péterhez – Visy Beatrix esszéje

Az utolsó pesti lovag – esszé Lovik Károlyról

Legenda a hallgatásból – esszé Mózes Attiláról

Sánta Ferenc alázata és szolgálata

Karinthy Ferenc, a játékos

Kardos G. György, a hiány