Fragmentált önarckép – Interjú Boros Mátyás képzőművésszel

Ki vagy mi ez a tömeg? Ráadásul a hiányzást zárójelbe tetted – mit jelent ez, talán nem is hiányzik annyira?

A tömeg fogalma az, ami összefogja a kiállításon látható három, egyébként elég különböző munkát. Többféleképpen értelmezhető ez a hívószó. Az emberek által alkotott tömeggel foglalkozik az első installáció, ami a tárlatra belépve fogadja a nézőt, a másik két kiállított munkánál azonban súlyként jelenik meg a tömeg, egyrészt szimbolikusan, másrészt fizikailag is. És hát kell egy kis rugalmasság is az értelmezéshez, mert például ebben a legelső installációban azért nemcsak az emberi tömeg a téma (amiben a járvány alatt kevés részünk volt), hanem a lebegés révén a fizikai tömeg is kézzelfoghatóan megjelenik.

A kiállítás közvetlenül reagál a karanténban töltött elmúlt évekre. Mi az, ami miatt számodra ez egy feldolgozásra alkalmas témává vált?

Voltak ugyan erős személyes impulzusaim, élményeim, de nem feltétlenül a drámai részére szerettem volna fókuszálni ezeknek az eseményeknek (hiszen voltak nagyon erős drámák), hanem sokkal inkább a közös tapasztalatra. Most volt egy olyan komplex, közös élménye az egész emberiségnek – nemcsak az országnak vagy csak Budapestnek, hanem gyakorlatilag mindenkinek –, amit nagyon-nagyon hasonlóan éltünk meg mindannyian. Ez az időszak egy olyan kollektív tapasztalattá vált, amelyre régóta nem volt példa.

Társadalom és egyén viszonya, az emberi kultúránk ellentmondásai – ez egy fontos motívum, minden munkádban ezeken a nagy kérdéseken belül igyekszel rámutatni valamire. A karantén alaptapasztalata volt az emberi kapcsolatok radikális beszűkülése, a szükségletek lecsupaszítása, a hangsúlyok áthelyeződése. Hogyan értelmezhető ez a bizonyos hiányzó tömeg ezeknek a tapasztalatoknak a szemszögéből?

Nagyon sokféle asszociáció el tud indulni, és ezt szeretem is. Ebben az első installációban talán a legegyszerűbb értelmezés volt nekem a fontos: a tömeg az emberi közeg, amiben mozgunk, időnként kényelmetlenül érezzük magunkat benne, esetleg szorongunk, rálépnek a lábunkra, mi lépünk rá valaki lábára, akarva-akaratlan egymásnak megyünk, hozzáérünk más emberekhez. A sok kellemetlenség ellenére egy idő után mégis elkezdett hiányozni ez a tömeg – és amikor végre újra el lehetett menni, mondjuk, egy koncertre, vagy találkozni több emberrel, akkor ez tudott újra élmény lenni. Ha jobban megnézzük, akkor látszik, hogy a figurák ebben az installációban nem érnek egymáshoz, tehát megvan köztük ez a furcsa távolságtartás.

Pont mint a kötelező másfél méter?

Nem, nem követtem ezt a social distance-szabványt, de az a fajta közeledéshiány, amit kérdezel, abszolút ott van benne. Nincs a figuráknak arca, nincs karakterük, ezért behelyettesíthetőek, és innentől kezdve bárki szabadon asszociálhat rajtuk keresztül bárkire. Fontos, hogy a munkának két fő nézete van. Amikor a látogató belép a terembe, első pillantásra masszaszerű érzetet kelt az installáció. Aztán végigmegy ezen a tömegen, és ahogy a végére érve visszanéz, rájön, hogy ezek a damilon függesztett foltok antropomorf elemek. Nem szabályos emberalakok, de a ruhaszabások egyértelműen utalnak az emberi testre.

Mesélnél kicsit részletesebben erről az installációról: miről szól, hogyan áll össze?

Furcsa, majdnem amorf formákat látunk elsőre, de ahogy elkezdünk mozogni az installáció előtt, ezek a foltok, papírkivágások összeállnak ruhadarabokká – emberek nélkül ugyan, de teljes mértékben emberi alakokat formáznak, mivel a tudatunk kipótolja a hiányosságokat. Ahogy mozgunk, ahogy különböző magasságokból és szögekből megfigyeljük a munkát, mindig újabb elemek állnak össze, majd esnek szét a szemünk előtt. Ha lehet ilyet mondani, akkor elvárás is a nézőtől, hogy picit aktívabban nézze ezt a kiállítást – ne egyetlen pontból próbálja meg összeállítani a látványt és az érzeteket, hanem mozogjon nyugodtan a térben.

Az alapot tényleg valós ruhák képezik: azok, amiket én a Covid előtti időszakban hordtam – tehát

mondhatjuk azt, hogy ezek az én levedlett bőreim abból az előző világból,

amikor még mindaz nem történt meg, amin mi mint emberiség azóta keresztülmentünk. A ruhadarabokat monotípiaeljárással nyomtattam le erre a speciális papírra, amit aztán meghajtottam. A ruhák különböző anyagai eltérő mértékben veszik fel a festéket – magasnyomófestéket használtam, amit fametszethez, linóleummetszethez szoktak –, ezért vannak hangsúlyosabb és kevésbé hangsúlyos vagy részletgazdag darabok. A felületek apró részletei: gombok, szakadások, varrások nyomai csak akkor válnak láthatóvá, ha igazán közel megyünk hozzájuk. Ennek a papírnak van egy pergamenszerű hangulata, amivel kicsit olyan hatást kelt, mintha valamiféle kipreparált lények között mozognánk mi, élő emberek. Ráadásul menet közben jöttem rá, hogy ez az egész valójában egy danse macabre-, azaz haláltáncmotívum lett. Az foglalkoztatott, hogy egy tömegjelenetet csináljak, ami többféleképpen értelmezhető, és nem szándékosan, de összekapcsolódott a mi 21. századi élethelyzetünk a középkori, pont a pestisjárványok hatására létrejött szimbólummal.

Van még egy rétege a munkának, ez már tényleg abszolút személyes: ha úgy nézem, akkor ez tulajdonképpen egy fragmentált önarckép. Különböző pózokban vannak ezek a figurák, többféle mozdulatot és különféle mozgásfázisokat is láthatunk – ezeket az egykori önmagaimat mind egyfajta kapszulaként őrzi az installáció. A direktnyomás miatt még a ruhák sérüléseit, kopásait is megörökíti, ezek pedig már a személyiségemet közvetítik.

Térjünk ki kicsit a papírral való viszonyodra, hiszen te meg a papír egy már-már elválaszthatatlan kettősnek, szinte mágikus viszonyulásnak tűnik. A teljesség igénye nélkül sorolom: építettél labirintust papírból, raktál ki belőle zikkuratot vagy bábeli tornyot, készítettél papírobjekteket, használtál már és töröltél ki részben régi könyvlapokat, nem beszélve a számos két és három dimenzió felé kinyíló grafikádról. Mi köt ennyire szorosan ehhez az anyaghoz? Mi ez az egész veled és a papírral?

Hát, szerintem szerelem. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy „mondd csak, te a papírt ilyen távol-keleti módon használod?”. Nem, én ezt az anyagot teljesen kelet-európai módon használom! Eredetileg grafikus vagyok, és van egy olyan elemi vonzódásom a papírhoz mint anyaghoz, amit nem nagyon akarok elengedni – hiszen tényleg rengeteg módja van annak, ahogy használhatom, és igyekszem is nagyon szabadon kezelni. Például ennél a munkánál is: ha egyfelől nézem, akkor ez egy grafika, egy kép; ha másfelől, akkor viszont a szobrászat irányába mutat. Ezt nem én mondtam egyébként, hanem egy szobrász kollégám, és nagyon megtisztelő volt ezt olyan valakitől hallani, aki térben és térrel dolgozik.

A papírban rengeteg lehetőség van – sokféle papírt is használok újrahasznosított, iparihulladék-anyagoktól a legjobb minőségű papírokig. A grafika progresszív, kísérletező területén mozgok, és főleg ha installációval dolgozom, igyekszem úgy megválasztani az anyagot, hogy az erősítse a munka tartalmát. A papír nekem mindig nagyon jó segítségnek, jó társnak bizonyult eddig, és valószínűleg így is marad.

Ahogy nézem ezt az installációt, egészen nagyszerűen rezonál itt is az anyag a témára. Nem hiszem, hogy bármilyen más alapanyaggal el tudtad volna érni ezt a fajta lebegő, mozgó érzetet. Ahogy elhaladunk az elemek, a mi mozgásunk hatására megmozdulnak a felfüggesztett papírdarabok – visszanézve saját magunk hiányát látjuk, hiszen a mi testünk következménye ez a mozgás. Más anyaggal ezt a hosszan tartó utórezgést nem igazán lehetett volna elérni.

Fémmel se, textillel se – ezek mind máshogy működnek. A papír egyszerre tud nagyon légies lenni (egyébként rettentő nehéz is lehet, ha nagy mennyiségben használod), ugyanakkor végtelenül puritán anyag.

Szeretem a papír egyszerűségét, tisztaságát ebben a túlságosan technokrata világban.

Egy nem igazán idevaló, egyébként kihalófélben lévő matéria – hiszen valószínűleg el fogjuk veszíteni egy idő után, és akkor tényleg nem tudom, hogy velem mi lesz.

Milyen további munkákat láthatunk a kiállításon?

Sorban haladva a következő munkát képtárgynak nevezném. Itt van egy ready-made-alap, egy valós tárgy – egy bevásárlókocsi –, amihez társítom ismét csak a papírt. Az installáció monokróm, minden elemét feketére festettem. Ezzel a gesztussal közös nevezőre hoztam a valós tárgyat és az alkotást, beemelve a hétköznapi tárgyat a képzőművészetbe – vagy mondhatjuk azt is, hogy a papírinstallációt közelítem a valósághoz. Az ember mint szimbólum jelenik meg, egy antropomorf jellel, a bevásárlókocsival, amit nem kell magyarázni szerintem, hiszen ez a fogyasztás alapszimbóluma. A néző mozgása kelti életre ezt az installációt is: ahogy valaki mozog a térben, úgy tud gondolatban belehelyezni dobozokat a bevásárlókocsiba – ami végül mindig üres marad. A lebegő elrendezés felidézi a virtuális vásárlást (elég a „kosárba rak” funkcióra gondolnunk) – tehát egyszerre van jelen a valós és a virtuális világ.

Itt a halmozásról van szó: megint csak egy, a Covid idején megtapasztalt jelenségről, amikor első reakcióként az emberiség egyszerre kezdett el mindent felhalmozni. A tömeg fogalma más értelemben kap most jelentést – a velünk élő tárgyak súlyával foglalkozik ez a munka, és azzal, hogy vajon tényleg kellenek-e nekünk a dolgok, amikkel körbevesszük magunkat, kipárnázzuk az életünket. Ez a speciális élethelyzet rámutatott arra, hogy valójában a felére sincs szükségünk. A kiélezett szituációban leszűkítettük az igényeinket – és ez adott egyfajta felszabadulást is.

A térben lebegve és a falon kartondobozok részletei vannak. Az installációban csakis olyan dobozokat használtam fel, amiket én rendeltem a lezárások idején, így ez az időszak teljes mértékben áthatja ezt a munkát is. A dobozok nem akarnak mások lenni, mint amik, csak a színük változik. Az egységes fekete hatására mégis majdhogynem egy absztrakt műnek tűnik az egész. Ha nem lenne a bevásárlókocsi és egy-két olyan elem, ami a csomagolástechnikából adódóan picit szabálytalan, akkor konstruktivista munkának látszana, pedig ez egy figurális mű az utolsó részletéig.

Mesélj, kérlek, a falon látható grafikákról is!

Ezt a bizonyos harmadik műcsoportot tudnám párba állítani az előző installációval, bár ezt elsőre azért elég nehéz dekódolni. A grafikák finom vietnami rizspapírra készültek. Indiánportrék, amit elsőre nehéz lenne kitalálni, de valós emberek, egykor élt indiánok portréi kollódiumos fotókról, dagerrotípiákról. Szándékosan kivettem az arcokat az eredeti képekről, hogy könnyen behelyettesíthetők legyenek. Konkrétan nem jelenik meg sehol az ember a kiállításon, de minden rettentően antropomorf, ahogy az indiánfigurák is. Miután digitálisan dolgoztam a portrékkal, megrajzoltam őket. Tehát ezek nagyon finom ceruzarajzok rizspapíron, viszont a végén ipari festékkel lefújtam és összehajtottam a papírokat, azaz megtörtem és ezáltal eltorzítottam őket.

A festék ugyanaz a festék, amit a kartondobozos installációnál használtam, tehát ez a fajta fogyasztói világ azért ráteszi a nyomát ezekre a képekre is. Az indiánság mint valami idealizált lét van jelen a mi fejünkben, vagy legalábbis az enyémben biztosan: olyan ember, aki a természettel egységben, törzsben él, segítő közösségben, szabadon. Ez nyilvánvalóan nem fedi a valóságot, hiszen az észak-amerikai indiánok élete sosem volt ilyen romantikus, de

engem maga „az indián” mint szimbólum érdekelt.

A ’60-as, ’70-es években a Bakonyba elvonuló Cseh Tamás-féle indiáncsapatok gondolata is felidéződhet itt – a világból, társadalomból való kivonulásnak egyfajta gesztusa, amikor az ember megpróbál valahogy függetlenedni a rendszertől. Már torzulnak ezek a viszonyulások a természethez, a szabadsághoz és az önrendelkezéshez, de azért van egy romantikus kép a fejünkben, és elkezdünk a balkonon paradicsomot termeszteni, otthon kenyeret sütni meg kovászt nevelni – amiket az őseink még pontosan tudtak, de mi már csak valami furcsa, ügyetlen formában tudjuk művelni ezeket, mert a kivitelezés módja más a 21. századi embernél, akinek már ki van kellően párnázva az élete. Eltávolodtunk ezektől a dolgoktól, kevés bennünk az indián.

Szeretted gyerekként az indiánjátékokat?

Persze, a könyveket, filmeket nagyon szerettem. Emlékszem, volt a sok közül egy kedvenc kis fröccsöntött indián-játékfigurám – még egy kitalált, saját nevet is kapott. Maga a fogalom sokat jelent a számomra, sok mindent kifejez.

Zárásként a saját benyomásod érdekelne, a tervek után itt a térben is felépülve látva a saját munkáidat. Hogyan érzed most itt a tömeg súlyát? Könnyebb lett?

Ezek a munkák egy olyan fázis lenyomatai, amikor az ember önvizsgálatot tart, darabokra szedi, aztán újra összerakja magát – ebből, azt hiszem, én összességében jól jöttem ki. A megnyitószövegben Illés Anikó fogalmazta meg ezt szépen: hogy lehet fragmentáltnak lenni, lehet darabokban lenni néha, és ezt meg is lehet mutatni.