Filmek, amik meggyötörték az idegeinket: 10 emlékezetes botrányfilm – 2. rész

Lars von Trier: Antikrisztus (2009)

Lars von Trier napjaink talán egyik legismertebb botrányfilmese, aki nemcsak rendezéseivel, de nyilatkozataival is rendre nagy port kavar. Gazdag életművének egyik legemlékezetesebb és legnehezebben emészthető alkotása az Antikrisztus, amely egy gyermekét elvesztő házaspár (Charlotte Gainsbourg és Willem Dafoe) szenvedéstörténetét mutatja be. A pszichoanalitikus férj az erdei faházukban próbálja kezelni lelkileg labilis feleségét, az Édennek hívott helyen azonban szó szerint elszabadul a pokol.

A dán rendező kétszemélyes művészhorrorja megcsonkított nemi szervvel, fúróval átszúrt lábbal, beszélő, saját húsát cincáló rókával, kullancsoktól hemzsegő kézzel és nyomasztó álomképekkel sokkolja a nézőt, miközben a férfi és a női természetről mesél.

Az Antikrisztus olykor giccsbe hajlóan szép, már-már teátrális, máskor brutálisan naturalista, de az biztos, hogy nagyon nehéz elfelejteni. Ahogy sok más filmjében, Lars von Trier ezúttal is sokszorosan átüti a nézők ingerküszöbét, ám ismét tetten érhető a rá jellemző karakteres rendezői látásmód, így a sokkoló jeleneteket nem érezzük öncélúnak. Még akkor sem, ha a beszélő róka képe a mai napig kísért minket.

Gaspar Noé: Hirtelen az üresség (2009)

Gaspar Noé a listánk első részében már taglalt Visszafordíthatatlan óta is hasonlóan nehezen emészthető filmekkel rukkol elő. A Hirtelen az üresség egy majdnem háromórás kábítószeres trip, amiben főszereplőnk kilép a saját testéből, és az ő szellemének szemein keresztül figyeljük barátai és testvére életét, valamint ismerjük meg családjának múltját.

Elsőre kellemesnek hangzik szellemként lebegni az éjszakai Tokióban, de mivel Gaspar Noé a rendező, az élmény sokszor inkább nyomasztó és zavarba ejtő, de semmiképp sem hétköznapi.

A Hirtelen az üresség egy audiovizuális szőnyegbombázás: a folyton mozgó kamera, a vibráló kép, az ezer színben villódzó jelenetek és a nyugtalanító zörejek erős, sajátos, de nehezen befogadható atmoszférát teremtenek. Az erőszak nem, az erotika azonban megint túlcsordul Gaspar Noé filmjében, és egy abortuszt is láthatunk nem mindennapi szemszögből. A Hirtelen az üresség egy merész rendező merész kísérletezése, ami próbára teszi a nézőt.

Fabrice Du Welz: Pokoljárás (2004)

Fabrice Du Welz alkotása nem nevezhető népszerű közönségfilmnek, amit hetente lead valamelyik tévécsatorna, a „beteg” horrorok rajongóinak körében azonban valószínűleg alapdarabnak számít. A Pokoljárás nem túl véres, nem is igazán rémisztő, inkább bizarr történetének és hangvételének köszönhetően vált emlékezetessé. A rendező a fogva tartós horrorok alaphelyzetéből indul, de ügyesen kikerüli azok közhelyeit. A fiatal zenész, Marc Stevens (Laurent Lucas) kocsija lerobban a semmi közepén, és egy furcsa figurába botlik, aki elvezeti a közeli faluba. A főhős Bartel (Jackie Berroyer) fogadójában tölti az éjszakát, aki egykori feleségét látja a férfiban, ezért nem engedi távozni, és mint kiderül, nem ő a falu legkülönösebb lakosa. A Pokoljárás keresztre feszítéssel, disznókkal való fajtalankodással és egy halom teljesen őrült karakterrel borzolja a kedélyeket, valamint a filmtörténelem egyik legbizarrabb táncolós jelenetét is itt láthatjuk.

Michael Haneke: Benny videója (1992)

Michael Haneke – aki szintén szerepelt a listánk első részében is – a filmjeiben előszeretettel tesz próbára jómódú családokat, akiknek vagy külső támadókkal (Furcsa játék, Rejtély), vagy belső konfliktusokkal, illetve egymással (A hetedik kontinens, A zongoratanárnő, Happy End) kell szembenézniük. Utóbbi történik az osztrák rendező 1992-es drámájában is. A Benny videója magának való kamaszfőszereplője (a Furcsa játékban is játszó Arno Frisch) filmfüggő, aki mindent videóra vesz. Még azt is megörökíti, amikor a szobájában disznóölő pisztollyal lelő egy lányt. Miután a fiú szülei is megnézik a felvételt, felmerül a kérdés: hogyan tovább? A Benny videója lassú sodrású, szenvtelen, rideg lélektani dráma, amelyben a stáblista legördülése után semmiféle megkönnyebbülést nem kapunk. Ahogy azt már megszokhattuk, Hanekénél nincs happy end.

Oliver Stone: Született gyilkosok (1994)

Oliver Stone erőszakfilmje egyszerre brutális és szórakoztató média- és társadalomkritika, amelyben két sorozatgyilkos, Mickey ( Woody Harrelson ) és Mallory Knox (Juliette Lewis) ünnepelt hőssé válik az Egyesült Államokban. A Született gyilkosok tocsog az erőszakban, sőt, szinte ünnepli azt. A történet összes szereplőjét kivétel nélkül csak szánni tudjuk, ám velük együtt a társadalmat is.

A film egy popkulturális utaláshalmaz: vizuális eszköztára olyan széles és színes, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

Alánevetős szappanoperák, kábítószeres víziók, álmok, rajzfilmbetétek, természeti képek váltakoznak sokszor teljesen véletlenszerűen, így mi is úgy érezzük magunkat, mint a drog- és erőszakmámorban fürdő főszereplők. A Született gyilkosok egy fájdalmas görbe tükör, ami telibe találta a korszellemet, és kultuszfilmmé vált.