Brutalitás és életigenlés

A friss Esterházy Művészeti Díjas képzőművésszel színes inspirációról, németes könnyedségről és konzoljátékokról beszélgettünk.



Először is engedd meg, hogy a Kortárs Online nevében gratuláljak az Esterházy Díjadhoz! Milyen érzés volt olyan elismert művészek mellett szerepelni, mint Kaszás Tamás és Tibor Zsolt?

Nagyon nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy ilyen fiatalon, a diploma előtt megkaphattam ezt a rangos díjat, és valaki felfigyelt a munkámra ott, ahol a jelölt művészek nagy többsége már jó pár éve alkotó, sikeres művész.



Te kit választottál volna a zsűri helyében?

Már a pályázók létszámából adódóan is nagyon nehéz huszonegy különböző embernél meghúzni a vonalat, ezért azt hiszem, mindenki, aki ezen a kiállításon szerepelt, más-más szempontok miatt, de megérdemelte volna a díjat.

Mivel töltötted az ünneplés estéjét?

Két üveg pezsgővel.



Hogyan kerültél művészeti pályára?

Mindig szerettem rajzolni, és nagyon foglalkoztatott ez a világ, de amikor jelentkeztem az egyetemre, még nem tudtam, hogy mi is lesz pontosan annak a lényege, amit ott megtanulhatok.

Harmadévben éreztem valamilyen fordulatot, ott kezdett el kikristályosodni, hogy mi érdekel, és hogyan szeretném azt megvalósítani. Abban az évben már túlnyomórészt a saját munkánkkal foglalkozhatunk az egyetemen, ugyanis képgrafikán ketté van osztva az öt év: az első kettőben a technikai alapokon van a hangsúly, majd harmadévtől, amit egy mesterváltás is megelőz, már több szabad teret kapnak a hallgatók. Én az első két évben Eszik Alajosnál kezdtem, vele is nagyon jó volt a kapcsolatom, harmadévtől pedig Lengyel Andráshoz kerültem.

Harmadévtől folyton litóztam, amikor csak lehetett, nyomtattam, és a gyors munkafolyamat miatt szerintem nagyon hamar, sok különböző tapasztalatot tudtam leszűrni magamban. Ekkortól éreztem azt, hogy sokkal nagyobb biztonsággal tudom definiálni magamat, és itt kezdtem megfogalmazni azokat az elveket, amik mentén jelenleg is felépítem a munkámat.



Most fejezed be az egyetemet. Ki a mestered? Milyen a viszonya a művészetedhez?

A mostani mesterem Lengyel András. Úgy érzem, nagyon jó a viszonyunk. A diplomamunkám készítésénél is szabad kezet adott nekem, ennek az eredménye többek között az, hogy kerámiával diplomázhatok. Nagyon hálás vagyok neki, mert mindig támogatott a munkámban.

Mi lesz a diplomamunkád?

Ez jelenleg nem teljesen kiforrott, mert apró változtatások még lehetnek, de azt már tudom, hogy a médium mázazott kerámia lesz, a munkák létrehozásakor inkább egy szoborinstallációt tervezek, ami két-három nagyobb csoportból áll össze, és körüljárhatóságával egy munkaként is értelmezhető.

Más oldalról közelítem meg a szobrokat, sokkal inkább kiterültebb és nagyobb térbeli struktúrákat terveztem. Több különböző karakterű kompozícióban gondolkodom, és úgy érzem, ez a munkám közelebb fog állni a festészethez, mint a korábbiak bármikor.

Hol állítod ezt elő? A kerámiák elkészítéséhez komoly felszerelésre van szükség.

Jelenleg az Epreskertben, a gipszöntő műhelyben és a Kisképző kerámiaműhelyében is dolgozom, hogy biztosan elkészüljön a munka, mivel nagy darabszámban gondolkodom, és hosszas folyamat mindegyik kiégetése. Igazából a kemence a legfontosabb, és persze a hely.



Hogyan kezdted el párosítani a festményeket a kerámiákkal?

Több elképzelésem is volt arról, hogyan tudnék térbeli munkákat készíteni. Először a színes plexi érdekelt, de végül nem jutottam vele sokra, mert túlzottan ragaszkodtam ahhoz a képi rendszerhez, amit felépítettem az addigi munkáim során, viszont az anyag adottságai ezt nem engedték meg. Azt akartam, hogy az korábbi képeimen már meglévő formavilág legyen a kiindulópont. Ezt követően a németországi Erasmus-utamon minden ilyen irányú törekvéssel felhagytam, és csak azt csináltam, amihez kedvem volt.

A munkamódszeremről általánosan elmondható, hogy az intuitív, rögtön ítélő hozzáállás jellemző rám. Általában egy közvetlen benyomás vagy érzet az, ami kimozdít a statikus állapotból, és ez viszi tovább a munkámat – ebben az esetben ez az új médium volt az.

Mikor a müncheni Akadémián elkészítettem az első szobrokat, azt vettem észre, hogy akaratlanul is visszajönnek azok a formák, amiket eddig a grafikákon, illetve festményeken használtam. Ezután folyamatos egymásra hatás következett – ezt úgy értem, hogy az objekteken megjelennek a képeken használt motívumok, és a szobrokon rögzített alakzatok hatással vannak a képeim alakulására.

Ily módon minden munkám szorosan kapcsolódik a festészethez, a színhez és a gesztushoz, bármilyen technikával készült is. Ennek az oda-vissza hatásnak köszönhetően mindent más szemszögből újramérlegelek, de a végső kifutás – a médiumtól függetlenül – mindig a szín és a forma körül marad.

Úgy érzem, hogy ezt az egész alakulási folyamatot inkább csak megélem és utólag értelmezem ahelyett, hogy előre kitalálnám és megtervezném. Emiatt válik számomra is érdekessé minden alkotás. Az egyes darabok elkészítése közben a hozzáállásom miatt társíthatóak a grafikai, a festészeti és a kerámiamunkáim.



Mi az inspirációd? A díjátadón elmondtad, hogy az emberek többnyire tengeri növényeknek nézik a műveidet, pedig azok belső szervek.

Alapvetően nagyon élvezem azt a kettősséget, amit a munkáim és a személyiségem mutatnak. Hogyha bármilyen tudatosságról beszélhetek, akkor az talán ez az összefüggés lenne. Szerettem volna kiélezni a hatást erre a furcsa érzésre, kontrasztra, amit a munkáim mutatnak. Szeretem, hogy az objektjeim nagyon erőteljes és brutális formákkal rendelkeznek, csillogó, vibráló, hívogató színeik ellenére. Grafikai, festészeti munkáimból kiemeltem a jellemző gesztusokat (tekergő zsigerekre utaló ecsetvonások, erősen elhatárolt geometrikus formák), színátmeneteket, színharmóniákat. Azokat felhasználva készítem el a szobraimat is. Tehát ezektől a zsigeri motívumoktól nem volt nehéz eljutni a bezárt tüdő-, illetve gyomorszerű formákig.

Ellentmondásokkal teli érzések fognak el még engem is, amikor rájuk nézek. Egyszerre látom őket életigenlő, csilingelő hangon szólónak és rothadó haláltól bűzlőnek – úgy gondolom, a nézők is hasonlóképpen érezhetnek. Ez a hatás nagyon érdekes számomra. Kíváncsivá tesz a mezsgye, ami ezt a két dolgot választja el. Nagyon vékony, mégis azt hiszem, hogy pont ezen szeretnék táncolni mindem munkámmal.

Sokféle gondolat megfogalmazódhat az emberekben a szobraimmal kapcsolatban. Az eddigi legérdekesebb asszociáció, amit mondtak, az volt, hogy „olyan, mint az anyósom”.



Korábban geometrikus irányba is mozdultál. Ez hogyan fordult át a jelenleg rád nagyon jellemző, organikus formákba?

A geometrikus munkáimat, úgy érzem, nem felváltotta a mostani képi rendszerem, hanem kiegészítette. Mindig megjelenik és fontos szerepet játszik a tér, illetve az elemek egymáshoz viszonyított téri jellege. A képeken a téri viszonyokat reprezentáló formák (deformált négyszögek, rombuszok) tudatosan szerepelnek.

A szobrokon megjelenő kristályformák ezt a fajta határozottságot, racionalitást hivatottak képviselni. Az erélyes, pontos részek összeolvadnak az olvadó-lebegő-érzéki-amorf formákkal.



Milyen más művészek, korok, olvasmányok, zenék, filmlélmények vagy bármi más hatnak a művészi produkciódra?

Legnagyobb kedvencem egy kortárs író, Chuck Palahniuk Kísértettek című novelláskötete, abból is a Zsigerek című rész, amely a műben szereplő Szent Béltelen történetét írja le. Ennek a könyvnek a hangulatát tökéletesen a magaménak tudom érezni, folyton a valós és a teljesen képtelen között billeg. Ez az az érzet, amiben hasonlóságot találtam saját munkáimmal. Az állandó kétségekkel együtt megjelenő masszív és rendíthetetlen gondolatok kavalkádja.

Nagy hatással volt rám a Günther Uecker munkáit bemutató, Képpé formált anyag címet viselő kiállítás és a St. Gallen-i kalandok, nemrég pedig a Brandhorst Múzeumban láttam egy nagyon jó kiállítást, ahol Cy Twombly és Franz West munkáit állították párhuzamba – ez utóbbin a szobrok különösen megfogtak.

Ezeken kívül még igazán erőteljes hatással vannak rám a botanikus kertek, pálmaházak és a természettudományi múzeumok. A kedvencem a bécsi Természettudományi Múzeum és a müncheni Kristály Múzeum.



Kedvesed, Ezer Ákos szintén fiatal festő. Az ő munkássága befolyásolja a tiédet? Hatással vagytok egymásra? A színkezelésetekben például van némi közös.

Mindenképpen nagy hatással vagyunk egymásra, legyen szó kritikáról vagy motivációról. Rengeteget beszélgetünk – bármit csinálunk, később hosszasan megvitatjuk. Az alapvető hasonlóság szerintem a munkához való hozzáállásunkban látszódik, ehhez képest a hasonló színek vagy a festék kezelése már csak a hozadéka ennek.

Mivel szereted tölteni az idődet, amikor nem dolgozol?

Hogyha igazán ki szeretnék kapcsolni, és semmire nem akarok gondolni, akkor be kell valljam, konzoljátékokkal játszom, de szeretem a Zs-kategóriás horrorfilmeket is.

Németországban is tanultál. Milyenek az ottani tapasztalataid Magyarországhoz képest?

Úgy érzem, hogy az egyetlen, de feltűnő különbség a hozzáállásban mérhető. A könnyedség, ami betölti a német emberek napjait, szerintem fantasztikus. Az Akadémián azt éreztem, hogy bármibe kezdek, az megvalósítható. Mindent megoldanak, gyorsan, okosan, praktikusan. Lehet, hogy ez nem hangzik túl soknak, de a munkámban nekem nagyon sokat segített, hogy ezzel a mentalitással találkoztam nap mint nap.

Nagyon hálás vagyok a kinti műhelyvezetőknek, mert szavak nélkül bátorítottak, csak a hozzáállásukkal. A kerámiaműhely vezetője egyik reggel egy volt mester könyvét adta nekem, hogy lapozgassam, mert úgy érezte, kimozdítaná a munkámat abból az állapotból, amiben voltam, hogy szabadabb és frissebb legyen. Ez sikerült – lassú folyamat volt, de úgy érzem, megértettem valamit abból a nagyon szabad hozzáállásból, amit az ottani Akadémián képviselnek. Azt gondolom, hogy emiatt is merek olyan formákat készíteni kerámiából, amik teljesen lehetetlennek látszanak.

Mik a további terveid?

Természetesen szeretnék minél többet dolgozni, és ennek a hosszú távú financiális részét is megteremteni, ezért folyamatosan figyelem a további pályázatokat, és megragadok minden lehetőséget. Emellett megszerettem azt a könnyedséget, amit a német művészeknél láttam, ahogyan a munkához állnak, és nem utolsó sorban azt a környezetet, ami körülveszi őket, ezért nagyon szeretnék visszamenni Münchenbe tanulni, de ha nem oda sikerül, az sem baj. Úgy érzem, hogy jó ötlet és nagy könnyebbség, hogyha az ember több helyen is a művészeti intézményi rendszeren belül próbál meg előrelépni.

Hogyan képzeled el magad tíz év múlva?

Ennyire előre nem tudok tervezni, de egy valami biztos: kutyával, legalább eggyel.