Budapest fölött az ég – kritika Can Togay János Átmeneti ember című verseskötetéről

Akárcsak a Wim Wenders Berlin felett az ég című filmjében is elhangzó Peter Handke-versben (Dal a gyermekorról), Can Togay második kötetében is a keresetlenül gyermeki lélekállapot és a meglett, felnőttkori nézőpont egymástól elkülönböződő párhuzamosait követhetjük végig. Pontosabban addig a találkozást sejtető holtpontig, ahonnan visszatekintve az idő egyszerre tűnhet kizökkenthetetlenül egy irányba tartónak és a pillanatnyi örökkévalóságok által megbonthatónak, ahogyan Handke írja imént említett versében: „mikor a gyermek gyermek volt, / ilyeneket kérdezett folyton: / miért vagyok én én, s miért nem te? / miért vagyok én itt, és miért nem ott? / hogy kezdődött az idő, s hol ér véget a tér? / életünk ezen a földön nem csupán egy álom? / mindaz, amit látok hallok és szagolok nem / csak egy világ előtti világ csalóka képe? / tényleg létezik a gonosz, és emberek, / akikben benn lakik a gonosz? / hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok, / mielőtt lettem nem voltam / és hogy egyszer én, aki én vagyok / nem leszek már az, aki vagyok.”

A szerző címbe emelt entitása, az „átmeneti ember” kifejezetten költői képzeteket keltő szóösszetétel, amely a török szülőktől származó Can Togay – kultúrák között zsilipelő – civil létmódját is magában foglalja. „Az éjjeli kalauz örök időket ígér / mert minden visszatér, / mert minden visszatér…” – olvashatjuk első, 2004-ben megjelent Fénykutya és vonat című verseskönyvében a zakatoló alagutakban, álomhatáron megélt átmenetiség jetlagjellegének illusztrálásaként.

Az időzónaváltás-szindróma a féltudatos nyitottság potenciáljával ajándékozhatja meg az utazót, amely az úgynevezett költőiség önkéntelenül elsajátított feltételrendszerével is fedésbe kerülhet (amely persze összezavar egy-egy földrajzi átállás során): kimerültség, felületes alvás, álmatlanság, zavartság, ingerlékenység, enyhe depresszió…

Mindez ideális idegállapotot, érzékenységi fokot teremt a versíráshoz. A szerző pedig szemmel láthatólag – önkritikát sem nélkülözve – kap az alkalmon: „Ma az olasz étteremben / halat rendeltem, / szeme egykedvűen / a plafonra meredt. / – Nem akarsz részt venni / az irodalmi életben? – kérdeztem, / s minthogy nem válaszolt, / megettem” (Olasz étterem).

Kis csúsztatással az alkalmi költészet alapzatát is alkothatja ez a fajta lírai beállítottság, amelynek nagyvonalúan (például a Handke-vers angyalian gyermeteg létkérdései mentén) körülírható szándékai sokszor a talán eltúlzott költői pozíció sematikus beszédtechnikái, sablonosságra hajlamos, olykor képzavaros eszközei (rendszerint a felsorolásokkal, filmszerű vágásokkal operáló impresszionista ihletettség fordulatai) miatt perdítenek ki magukból felejthető futamokat. Ugyanakkor transzparens áttételekkel kialakított versvilág rajzolódik ki az olvasó előtt: „A főhős – fiatal, reményteljes férfi. / Vagy reménytelen? Mindenképpen / idegen, vagy éppen, hogy nem. / Sőt, túlságosan is ismeri városát.” (Jegyzetek egy regényhez) Valóban kellően feltérképezett, mélyfúrásokat is végző költői útirajzokról, széljegyzetekről van szó, összességében azonban a járt utat a járatlanért el nem hagyó, saját komfortzónájából kevésbé kilépő poétika nyomaiba ragad a lírai beszélő lába: „Az úton lévő költő sosem készülődik, sosem indul: csak viszik a tájak. És újból és újból megérkezik. És ott látogatóba megy. Élő és halott társakkal találkozik, át- meg átváltozik. És fényképek készülnek, ahol egymásra néz e világ és túlvilág, és ő velük együtt néz a lencsébe…” – Bereményi Géza sorai a kötet hátlapjáról igencsak leíróak, ezzel együtt inkább szerzőjük jótékonyan béklyózó auráját kölcsönzik a bennfoglalt szövegek által megidézett művekhez és más kísérőszövegekhez. Ide tartoznak a hangsúlyos Shakespeare- és Homérosz-rájátszásokon kívül akár maguk a Cseh–Bereményi-dalok is, amelyek érzékelhetően nyomot hagytak a néhol dalformát imitáló, esetleg novellisztikus sajátosságukat magukon viselő szövegeken – utóbbira példa az utolsó ciklus, az Antoine–Desiré-párost idéző figurákkal, Ninas Solarral és Gustavo Amadóval.

Hozzájuk hasonló, szellemképszerű (ugyanakkor megejtően életszagú) alakok tűnnek fel az emblematikusnak mondható Séta a ködben című szövegben, amelyben egy másik hetvenes évekbeli ködlovag, Jean Benoît mellett Szerb János, a mostanában újra citált különutas költő is megjelenik a szerző kortársaként, pontosabban kortalan társaként: „Egymás szavába vágva / kiabáltak velem, azt kérdezték, hogy most, hogy / túléltem őket sokkal (Szerb Jancsi harminchat volt, / Jean-Benoît harminc), mit sikerült kiderítenem? / Megérte-e nekem tovább élnem? / – Megérte? Megérte? – ezt kiáltozták / a ködben eltűnve, / és belőle előtűnve ismét csikorgó léptekkel, / és azt, hogy nézzek rájuk, ismerjem föl végre arcaink. / – Ugyanolyan az arcunk, ugyanolyan! – kiáltozták” (Séta a ködben).

Az átmeneti ember (mint olyan) természetrajzához néhány tollvonással – az említett poétikai fenntartások ellenére – mindenképpen hozzájárult a szerző, aki egyszersmind tovább is tágította identitáskereteit: a tizenkettedik olümposzitól [„Nyugdíjas Hermész: kicsit kókadt, kicsit kalandor” (Utolsó úszás)] a költőien lakozó, Heidegger-forma filozófusig [„Német táj a lelkem. / Stüszikalapban öregúr reccsenő ágak / közt erdei utakon faggatja a benne valót.” (Öregedés)] vagy akár a Tibeti halottaskönyv „köztes létet” jelentő bardójának kísérteties szférájáig. De mindenekelőtt (és végül is) a fényképeken őrzött, idősíkokon inneni ifjúságig zökkent vissza, amit a Budapesti versszakok című vers pillanatba sűrített örökké-valóságának százféle változatban jelen lévő angyala ír a múló időbe:

„És szállt vele a sötét szemű angyal, / róla semmit, ha mondunk, több mindennél. / És szólt a csalafinta melek: »hiába álltam a ház előtt az eget lesve, / hiába volt szilvaszín a nyári este, / hiába záporzott örökkön az anyag, / van, aki elmegy, van, aki marad.«”

A szerző megszólalásmódjához hű, sallangok nélküli szentimentalizmussal szólva: így nyílhat ki most, 2020-ban Budapest fölött résnyire az ég, és így indulhatunk átmeneti kabátban – itt és ott, én és te, álom és ébrenlét, születés és halál között –, még könnyed léptekkel gázolva, már horpadt vérttel szállva alá, a hídon.