Fiatalság, elitkritika és szamárság: beszámoló a 75. Cannes-i Filmfesztiválról

Elsőbálozóként is azonnal megérti az ember, miért rajonganak ennyien a világ egyik legnevesebb filmfesztiváljáért, Cannes-ban ugyanis tényleg minden a hetedik művészetről szól. A város házainak falait Chaplin-plakátok, Jacques Tati műveiből származó illusztrációk vagy emblematikus mozgóképeket megidéző installációk borítják, és szinte mindig lehet találni valakit a mustra forgatagában, aki ismeretlenül is boldogan ad tanácsot, mit érdemes megnézni az émelyítően gazdag kínálatból. Így aztán tartalmas eszmecserék alakulnak ki már a sorban állások közben, amelyek sokszor politikai vagy épp az egyes nyelvek hangzásának milyenségéről szóló okfejtésekbe torkollnak. Ezen a fesztiválon már a francia gyártócégek logóit is megtapsolják a vetítések kezdetén, a terembe bevonuló alkotókat pedig elképesztő szeretet és ováció fogadja akkor is, ha épp az egyik mellékszekció premierjéről van szó.

A cannes-i közönség emellett kíméletlenül őszinte: a kevésbé sikerült műveket gyakran kíséri füttykoncert, néha pedig akár tömeges kivonulás is.

A gördülékeny szervezés és a semmihez sem fogható hangulat mellett azért a Thierry Frémaux elnökölte fesztivál idén kissé belezavarodott abba, hogyan is kellene kezelni az orosz–ukrán háborúval járó etikai kérdéseket. Már a mustra előtt kitiltották a nem disszidens orosz újságírókat, a versenyprogramba mégis beválogatták a híresen ellenzéki Kirill Szerebrennyikov legújabb filmjét, amelyet a Kinoprime gyártott, egy orosz oligarcha, a legtöbb híresztelés szerint Putyin-szimpatizáns korábbi Chelsea-tulaj, Roman Abramovics cége. A rendező aztán a premier előtti sajtótájékoztatón is megvédte Abramovicsot, méltatva a Kinoprime-nak az autonóm és kritikus orosz szerzői filmért tett, egyébként vitathatatlan erőfeszítéseit. A megkérdőjelezhető szervezői döntések és a kommunikációs malőrök végül valószínűleg épp az egyébként kiváló filmet gáncsolták el a zsűrinél, így Szerebrennyikovnak továbbra is várnia kell első, egyre inkább megérdemelt cannes-i díjára.

Csajkovszkij felesége

Rendező: Kirill Szerebrennyikov

A versenyprogram első premierjeként bemutatott Csajkovszkij felesége remekül sikerült. Sorozatban ez a harmadik Szerebrennyikov-mű, melyet a legfontosabb szekcióban vetítettek, azonban a rendező – korábbi házi őrizete miatt – most először kísérhette el személyesen is legfrissebb, Arany Pálma-várományos alkotását a Croisette-re. A kortárs orosz filmművészet egyik legtehetségesebb alakja ezúttal a világhírű zeneszerző iránt rajongó Antonyina fokozatos megőrülését vitte vászonra. A több mint kétórás filmidő alatt végig a címszereplővel vagyunk, a színházi rendezőként is aktív Szerebrennyikov virtuóz térhasználattal és helyszínváltásokkal vezeti a nézőt Antonyina elméjének labirintusában. A Csajkovszkij feleségét káprázatos, sok kameramozgással operáló, hosszú snittek szervezik, a gördülékenyen egymásba fonódó szekvenciák pedig szép lassan elmossák a határt valóság és képzelet között. A főszerepet játszó Aljona Mihailova óriási felfedezés: rendkívüli érzékenységgel ábrázolja Antonyina kezdetben gyermeki rajongását, ami szép lassan monomániás őrületté hatalmasodik. A film nyíltan beszél a korabeli orosz elitben is nagy népszerűségnek örvendő Csajkovszkij homoszexualitásáról, és Antonyina kóborlásai közepette még némi társadalomkritika is felüti a fejét. A fókusz azonban végig ezen a törékeny, rajongása tárgyához a végletekig ragaszkodó lányon van – így kúszik szép lassan a bőr alá ez a különleges, parádésan megrendezett megőrülésdráma. A Csajkovszkij felesége újfent megerősíti Szerebrennyikov helyét a legfigyelemreméltóbb kortárs művészek között.

Örök fiatalok

Rendező: Valeria Bruni Tedeschi

Az elsősorban színészként aktív Tedeschi legújabb rendezését szinte egyöntetű fanyalgás fogadta a fesztiválon. Pedig az Örök fiatalok egy kifejezetten koherens, a sokszereplős alaphelyzetet remekül kiaknázó színészdráma, melyen tetten érhető a rendező személyes érintettsége is. Az 1980-as évek végén játszódó történet a párizsi székhelyű Théâtre des Amandiers színésznövendékeiről szól. A mozaikos szerkesztésű Örök fiatalok közérzetfilmként és vérbő drámaként is helytáll, a felvillanó töredékekből pedig nagy horderejű személyes tragédiák rajzolódnak ki. A film izgalmasan ábrázolja a pályakezdő színművészek között összekuszálódó viszonyokat és azt, ahogy a hedonizmus így vagy úgy, de felőrli ezeket a komplexusokkal küzdő, bizonyítási vágytól égő fiatalokat. A több irányba burjánzó történetszálakat a Bestiádából ismert Nadia Tereszkiewicz tartja össze, az általa alakított Stella naiv figuráján keresztül merülhetünk el a színházi színészek érzelmektől és tudatmódosító szerektől fűtött világában. Tedeschi egyértelműsíti, hogy személyes élményanyagból dolgozott: egykori mesterét, a 2013-ban elhunyt Patrice Chéreau-t is beleszőtte a történetbe, akit Louis Garrel alakít meggyőzően. Az Örök fiatalok keserédes, a súlyos kérdésfelvetések mellett az életet a maga tökéletlenségében ünneplő, kiváló ízléssel megkomponált mű.

Szent pók

Rendező: Ali Abbasi

Az iráni származású, Svédországban élő és alkotó Ali Abbasi 2018-ban keltett feltűnést Cannes-ban, amikor Határeset című, bevándorlásallegóriaként működő trollos meséjével megnyerte az Un Certain Regard szekció fődíját. A Szent pók már a versenyprogramban mutatkozott be, a rendező eddigi munkáinak ismeretében pedig joggal lehetett számítani váratlan húzásokra, formai játékosságra. A megtörtént eseményeken alapuló Szent pók egy többszörösen megcsavart sorozatgyilkosos szerzői thriller. A sztori a Mashhad városában prostituáltakat gyilkoló Saeed Hanaeit állítja a középpontba, miközben az iráni államapparátus is megkapja a magáét. Hanaei ugyanis isteni küldetésként tekintett az emberölésre, a társadalom perifériáján anyagi és testi kiszolgáltatottságban tengődő, jószerivel drogfüggő örömlányok szerinte csak a szent várost mérgező káros elemek voltak, akiktől meg kellett tisztítani az utcákat. Ez az alaphelyzet önmagában is elég lenne egy feszült thrillerhez, azonban Hanaeinek szép számmal akadtak követői, elfogása után sokan kiálltak mellette és támogatták „szent küldetését”, miközben a hatóságok mintha kicsit még örültek is volna annak, hogy valaki megoldja azt a vallási és erkölcsi anomáliát, amit a prostituáltak jelenléte okoz. Abbasinak ez a történet remek lehetőséget adott a radikális nézőpontváltásokra, melyekkel virtuózan él is, kiszámíthatatlanná, sodró erejűvé és végtelenül kritikussá téve a végeredményt. A Szent pók sokkoló, a kiáltványszerű társadalomkritikát vegytiszta műfaji elemekkel ügyesen házasító, erős atmoszférájú darab. A mű ékköve mégis az oknyomozó újságírót alakító, a legjobb színésznő díjával kitüntetett Zar Amir-Ebrahimi, aki a legfontosabb, nézői azonosulásra alkalmas karaktert játssza meggyőzően. A filmet szeptemberben a miskolci CineFesten lehet megnézni, ezt követően pedig ősszel országos moziforgalmazásba is kerül majd.

R.M.N.

Rendező: Cristian Mungiu

A román új hullám emblematikus alakja, a 4 hónap, 3 hét, 2 napért 2007-ben Arany Pálmával jutalmazott Cristian Mungiu is új filmet hozott idén Cannes-ba. Az R.M.N. számunkra különösen izgalmas lehet, mivel a játékidő tetemes részében magyarul beszélnek a szereplők. Egy fiktív, magyarok, románok és német kisebbség lakta erdélyi településen játszódik az egyébként a valóságból kölcsönzött történet: 2020-ban a magyar ajkú Gyergyóditróban robbant ki xenofób botrány, amikor a helyi pékség két Srí Lanka-i szakmunkást alkalmazott, a lakók pedig felháborodtak, hogy ezek az idegenek hozzáérnek a kenyerükhöz. A helyzet odáig fajult, hogy a polgármester felszólította a pékség vezetőit, küldjék haza a vendégmunkásokat a falu közösségének megnyugtatása érdekében. Mungiu ezt az alaphelyzetet gondolta tovább és helyezte multikulturális(abb) kontextusba. A főhős Matthias (Marin Grigore) Németországban dolgozik, ám egy konfliktust követően kirúgják, így hazatér az erdélyi Récfalvára, ahol a helyiek a medvéktől és az idegenektől egyformán rettegnek. Az R.M.N. (a cím a román, magyar és német – románul nemțesc – szavak kezdőbetűiből áll, emellett a széttagozódott román társadalomra, sőt az átvilágításra alkalmas orvosi eszközre is frappánsan utal) legsikerültebb szakasza az, amelyik a legközelebb áll a történet alapjául szolgáló eseménysorhoz. Mungiu kíméletlenül szembesíti a nézőt a többségi társadalomban munkáló képmutatással, közönnyel és primitív idegengyűlölettel, a mű közepe táján vágatlanul megmutatott, közel tizenöt perces falugyűlés pedig egyértelműen a román új film legjobb pillanatait idézi. A karcos kritikán túlmenően azonban kissé széttartó alkotásnak hat az R.M.N. A főhős nehezen megfogható figura, ráadásul a cselekményt beindítani hivatott magánéleti kálváriája sem kifejezetten hiteles. Hiába áll helyt remekül a románul, magyarul és angolul is színészkedő Judith State, nehéz elhinni, hogy közte és a szinte végig ösztönlényként működő Matthias között szerelmi viszony alakulhat. A talányos befejezés és a második harmadban felerősödő társadalomkritikai él azonban megmentik a filmet, amely ha nem is lett Mungiu legjobbja, mindenképp izgalmas színfoltja volt az idei versenyprogramnak. Szerencsére ősszel a hazai mozikba is eljut az R.M.N. – izgalmas kérdés, hogy Mungiu görbe tükrébe hány magyar néző mer majd belenézni.

A szomorúság háromszöge

Rendező: Ruben Östlund

Kisebb értetlenkedés övezte Ruben Östlund sorozatban második Arany Pálmáját, A szomorúság háromszöge ugyanis önismétlőnek hathat A négyzet ismeretében. A svéd rendező nemcsak az előző filmre jellemző, kényelmetlen helyzetkomikumra épülő, mozaikos szerkesztést tartotta meg, de a tétek is hasonló skálán mozognak, csak a művészelit helyett ezúttal a felső tízezer, valamint a magamutogató influenszerek kapják meg a magukét. A szomorúság háromszöge három fejezetre tagolódik. Az elsőben megismerjük az Instagram-influenszerek kirakatéletét élő fiatal párt, Yayát (Charlbi Dean Kriek) és Carlt (Harris Dickinson), akik egy éttermi számlán vesznek össze. A középső, legsikerültebb etap egy luxushajón játszódik, ahol a két főszereplőn kívül egy orosz oligarcha, idős brit milliárdosok, a Woody Harrelson által alakított különc hajóskapitány, valamint a főként bevándorlókból és szegényebbekből álló kiszolgáló személyzet van jelen. Östlund nem bonyolítja túl a mű szimbolikáját, a többszintes hajó könnyedén megfeleltethető a társadalmi berendezkedés struktúrájával, de egyébként is a szokatlanul direkt és nyílt hangvétel jellemzi a filmet. Ez azonban nem feltétlenül gond, hiszen a túltolt jelenetek remekül működnek. A kapitány és az orosz oligarcha például a szocializmus és a kapitalizmus természetéről folytatnak elmélyült értekezést, miközben a hajó épp süllyed, az utasokat pedig brutális tengeri betegség gyötri, melyet természetesen szintén hosszú beállításokban mutat meg a rendező. Östlund tehát nem spórol a szintén kellemetlenkedésig tolt altesti humorral sem, így A szomorúság háromszöge középső etapja egy igazi őrület, amely egyszerre idézi meg Buñuel remekműveinek és a Marco Ferreri rendezte A nagy zabálás szellemiségét. A harmadik fejezet már egy szatirikus robinzonádként működik, amely ugyan nem szolgál túl sok meglepetéssel, mégis izgalmas követni, hogy a korábban megismert szereplők közti viszonyrendszer hogyan alakul át a kiszolgáltatottság hatására. Östlund ugyan egy pillanatig sem finomkodik, ám A szomorúság háromszöge nem mond újat sem az influenszerkultúráról, sem a dollármilliárdos oligarchákról vagy az osztályharc mibenlétéről. Mégis vannak olyan helyzetek, amikor arra van szükség, hogy valaki páros lábbal rúgja be a luxushajó vécéjének ajtaját, és az arcunkba mászva, önmagán túlmutató kritika nélkül röhögje körbe a világot, amiben élünk. A szomorúság háromszöge ősszel a magyar mozikban is látható lesz.

IÁ

Rendező: Jerzy Skolimowski

Az Arany Pálmát idén a nyolcvannégy évesen egy Bresson-klasszikus remake-jével visszatérő Jerzy Skolimowski érdemelte volna meg leginkább. A Vétlen Balthazár című filmet sajátosan újragondoló IÁ experimentális és avantgárd stílusjegyekkel kacérkodó agyrúgás. A lengyel mester egy felszabadult, kifejezetten fiatalos lendületű, mégis bölcsességgel és lételméleti kérdésekkel átszőtt művet rendezett. A főszereplő a bressoni eredetihez hasonlóan itt is egy szamár, aki kóborlásai során megismeri az emberek világát, tanúja lesz agressziónak, árulásnak, családi viszálynak, de az időközönként megjelenő humánumot is megtapasztalja. Skolimowski szamara azonban – Bresson Balthazárjával ellentétben – nem egy megváltófigura, nem veszi át az emberek bűneit, és sokkal tevékenyebben részt vesz saját sorsának alakításában is. A szamár egy vidéki lengyel cirkuszból indulva egészen Olaszországig jut a film során, ám a konkrét tér-idő hamar szimbolikussá válik, ezzel párhuzamosan pedig fantasztikusan szerkesztett montázsszekvenciák füzérévé változik az IÁ. Skolimowski igyekszik átfogó röntgenfelvételt készíteni napjaink Európájáról, miközben a szamár útja a rendező saját életének állomásaira is rímeltethető. Mindezek mellett az alkotók egyértelműen az állatok védelméért állnak ki. A főszerepet játszó hat szamár (akiknek a rendező külön, név szerint mondott köszönetet, amikor átvette a zsűri díját) szuggesztív jelenlétének, valamint a formanyelvi virtuozitásnak hála az IÁ olyan filmélmény, amelyet sajnos nagyon ritkán tapasztalhatunk meg. Hazai bemutatójáról egyelőre nincs hír, remélhetőleg legalább egy-két vetítés erejéig a magyar mozikba is eljut majd.