Nem lesz belőlünk felnőtt soha? – A Carson Coma új albumáról

Amikor 2019-ben a Carson Coma első albuma, a jórészt angol nyelvű dalokból álló Corduroy Club megjelent, nagyjából annyi látszott, hogy van egy csapatnyi irigylésre méltóan tehetséges és szenvedélyes srác, akik döbbenetes eklektikával tolják a rock and rollt. Valószínűleg az ő esetükben nagyon is komolyan vehető az az egyébként alkotói közhely, amit zenekarként lépten-nyomon hangoztatnak is: zeneileg abból dolgoznak, amit egyébként is szeretnek. Mivel egy hattagú zenekarról beszélünk, ebbe rengeteg dolog belefér. Ahogyan az is irigylésre méltó, hogy az első magyar nyelvű dalukban, az egyébként még ijesztően elvont című Kreolkék pillanatokban azonnal található két olyan sor, amelyik kifejezetten kellemesen és szelíden engedi a hallgatót létezni a saját bánatában („Ez itt a mélypont, nézz körül, / vendégpapucsot is adok rád”).

A 2020-as Lesz, ami lesz az utóbbi dal sikerének vonalán továbbhaladva már – egyetlen olasz kivételtől eltekintve – magyar nyelvű számokat tartalmazott, és egy magabiztosabb tinizenekar arculatát mutatta. Mintha ebben az időszakban tudatosult volna a tagokban, hogy hogyan, mitől válik szerethetővé ma egy zenekar a tizenévesek körében – ez pedig az album két legismertebb dalának segítségével könnyen felfejthető. A maga kontextusában homoerotikus sejtetésű Peti és én („Peti és én barátok vagyunk, csak egy kicsit furcsa a kapcsolatunk”) esetében a szerző, Héra Barnabás nem csinált titkot abból, hogy a dal szövegét az öccsével való baráti kapcsolata ihlette, ebben az összképben pedig mindenképpen van valami felszabadító mind dalszerzői, mind pedig hallgatói szempontból. Valami olyasmit bizonyított ugyanis, ami ezelőtt talán még soha nem tétetett próbára a magyar poptörténetben, nevezetesen, hogy lehet olyan könnyed eleganciával – és főleg szeretettel – tréfálkozni az LMBTQ-közeg bevonásával, hogy az érintettek ne csak elviseljék, hanem kedveljék is azt. Ehhez olyan finom kettős beszéd szükségeltetik, amelyre a jelek szerint ezek a srácok nemcsak képesek, de bátorságuk is van ahhoz, hogy kísérletezzenek vele.

A bátorság és a határokkal való kísérletezés pedig a tizenéves korosztálynak jó esetben természetszerűleg a sajátja.

Ennek a kettős beszédnek a másik példája az Én még sohasem, ami üzenetét tekintve ugyanakkor már közel sem könnyed és vidám. Sokkal inkább a legszégyenletesebb emberi fájdalmakkal és titkolózásokkal való ide-oda játszadozás, ami ugyancsak a tizenévesek távolságtartó és nagyjából mindenből viccet csináló harsányságának ékes bizonyítéka (akik, ha olvassák ezt a cikket, nézzék el a szerzőnek, hogy ebből egy kicsit már kiöregedni érzi magát, és ez helyenként talán a folytatásban is érződni fog).

Mielőtt áttérnénk az idén megjelent Digitális/Analóg című új albumra, vessünk egy pillantást arra is, hogy a magyar nyelvű dalok szövegén túl mit csinált még a Carson Coma, ami miatt kétség sem fért ahhoz, hogy villámgyorsan a hazai nagyszínpadok egyik fő fellépőjévé növi ki magát. Ez nem volt más, mint az a folyamat, ahogyan a zenekar elkezdte ízlelgetni a Kádár-korszak könnyűzenéjét. Ne tagadjuk, volt miből csemegéznie: a 2018-as Korda György-feldolgozás, a Nem vagyok ideges előtt a népesség nagyobbik részében Korda György valószínűleg csak egy letűnt kor kínosan vicces emléke volt, aki mindenhová magával viszi a feleségét, és időnként pókerműsorokban kiabál. A Carson Coma akcióját követően kiderült, hogy Korda György – tisztes korához képest mindenképpen kuriózumként – egy döbbenetesen aranyos, nyitott figura, aki gyakorlatilag bármikor kapható arra, hogy együttműködjön fiatal zenekarokkal. (Persze a generációs találkozásnak mint olyannak voltak már hazai előzményei, például amikor a 2010-es évek elején Kovács Kati a The Qualitonsszal közösen koncertezett).

De legalább ugyanennyire meghökkentő a Carson Comában a feltűnően vidám külső megjelenés (lásd például a klipjeik világát) és az ennél jóval ravaszabb összetételű zenéjük közti különbség. Ezek összhatása enyhe túlzással olyan, mintha a nyolcvanas évek eleji, vagyis a legsikeresebb korszakát éppen megkezdő Hungária vidám külsőségeinek a színességével énekelnének olyan szofisztikált, ámde a maguk módján himnikus és sokakat megszólító rockdalokat, mint a hatvanas évek végi–hetvenes évek eleji Illés együttes (inkább a Bródy János-i mint a Szörényi Levente-i értelemben). 

Ezzel a rock and rollnak két olyan formája találkozott, amelyeket azelőtt senki nem mert együtt elképzelni itthon.

Márpedig ezeknek a zenekaroknak a hatása már ott él annyira a magyar néplélekben, hogy ha az örökségükhöz bárki hozzányúl, akkor arra ne csak a tinédzserek figyeljenek fel, hanem az idősebb korosztály is – legfőképpen pedig maga a szakma.

Ezzel a tudással látott neki a zenekar a Digitális/Analóg című harmadik albumának. Nagy súly nehezedett a vállukra, tudniillik egyszerre kellett megfelelniük mindenkinek: a tiniknek, az idősebbeknek és a szakmának is. A végeredményt úgy lehetne összefoglalni, hogy valószínűleg mindenki megkapta, amit akart, legfőképpen talán a szakma. Utóbbi abból fakad, hogy a Kádár-korszak zenéjéből való csemegézgetés ezen az albumon minimum kóstolgatássá fajult, a szó provokatív értelmében is. Ugyanakkor helyenként fel-felvillan annak a lehetősége, hogy ha ez a megfelelési kényszer a továbbiakban hasonló tempóban folytatódik, akkor csúnyán megtépázhatja a zenekar mentális és kreatív energiáit és közönségét egyaránt.

A veszélyt érdemes talán a Kék Hullám Kempinggel kezdeni. Ne szépítsük, ez a Carson Coma eddig írt legrádióbarátabb dala, ami mi másról is szólhatna, mint a vidám balatoni nyarakról. (Még mielőtt bárkiben felmerülne: nem, a Kádár-korszak fontos bandái közül a KFT-t nem itt kóstolgatja a zenekar, hanem ott, amikor – már a Digitális/Analógot követően – elkészítik a Bábu vagy feldolgozását a Besúgó című sorozat melléktermékeként, de ez egy másik történet.) Ami a Kék Hullám Kempinget illeti, mindenfajta kompromisszum nélkül lenne teljesen nyugodtan játszható még a ma létező Petőfi Rádióban is. Abban a Petőfiben, amelyik már nem a kulturális megújulásra törekszik, mint ahogyan azt a 2007-es arculatváltás idején tervezték, hanem tizenkettő egy tucat slágerzenét játszik. Ebben a kontextusban pedig a hallgató a Kék Hullám Kempinggel hibátlanul kapja meg a Kádár-korszak állóvizének boldog-illúzióját (még annak ellenére is, hogy „A Csepel-bringát felváltották a JAWA Babetták”, vagyis a dal történéseinek ideje némileg túlnyúlik az említett korszakon). Megkaphatja persze, az viszont nagy kérdés, hogy mit szólnak ehhez azok a hallgatók, akik ugyanezen az albumon első sorban a Pók című számot favorizálják. A Pók egy egészen egyértelmű, helyenként már-már kifejezetten fájó demagógiával működő LMBTQ-himnusz, amelynek – ahogyan az az efféle próbálkozásoknál többnyire lenni szokott – a szándéka nemesebb volt, mint amennyire a végeredmény izgalmasra sikeredett. Ettől még persze a célközönségnek ugyanúgy lehet nagyon fontos. (És akkor cserébe ugyanitt említsük meg az album két legjobb dalát, a magyar viszonyok között egészen kivételesen okos, szerelmes tematikájú Immunissá válunkat, illetve a már-már balladisztikus, családtörténeti vonalakat megbolygató Az anyák sírnakot. Ilyenekből igazán lehetne több.)

Ne rohanjunk el a Fasza kis hobbi című dal mellett sem, amellyel a zenekar megírta története eddigi legnagyobb potenciális öngólját.

Mert ezt a dalt hallgatva lehet ugyan a Carson Comának sok sikert kívánni ahhoz, hogy amennyiben az erre vonatkozó vágyaik tényleg annyira hosszan kitartanak, egész életükben zenéléssel foglalkozhassanak, de azért egy pillanatra képzeljük a szemünk elé mondjuk az ötven és hatvan között a színpadon játszó zenészeket, amint azt éneklik, hogy „Nem lesz belőlem felnőtt soha”. Miközben ez a sor lázadónak és őszintének hangzik, felveti annak a kérdését, hogy gondolt-e a szerzője szövegírás közben a gyermekiség és a gyermetegség közötti különbségre. Az egyik becsülendő, a másik pedig inkább kellemetlen.

Végezetül essék szó arról, aminek a leginkább a szakma örülhet: az Osztálytalálkozó olyan, mintha a zenekarnak kifejezett célja lett volna, hogy összerittyentsen egy olyan klassz Első Emelet-dalt, amilyen talán magának az Első Emeletnek sem adatott meg. A Mi lesz? hatásai már a dal címében árulkodóak, de a tempójára és a lüktetésére figyelve is – nem tolakodóan, de azért feltűnően – bemászik a hallgató agyába az LGT Mi lesz velem című klasszikusa. Ellenben a Vezetői engedély szövegbeli felépítése olyan egyértelmű átvétele a már említett Bródy János-sláger, a Személyi igazolvány szerkezetének, hogy nincs értelme tagadni. Amikor pedig a Polaroid végén a dal ritmusa hirtelen 5/4-be vált át, egy pillanatra még a Kaláka freakfolkos világa is megidéződik, akiknek az életművével egyébként egy feldolgozás erejéig a zenekar már ugyancsak találkozott. Mindebből elég világosan látszik, hogy a Carson Coma ezen az albumon – gasztronómiai értelemben – nem csak kóstolgatja a hazai zenei örökséget, sokkal inkább jóízűen zabálja reggelire. Csak nehogy megfeküdje a gyomrukat!