Ápol és eltakar? – Megoldásra váró problémák kortársékszer-tervezők és képzőművészek tolmácsolásában

Az augusztus végéig látogatható Cellux – Problem solved című kiállítás izgalmas kísérletként fogható fel. A tárlat „totemének” kikiáltott Lőrincz Réka-munka (Keep the balance) remek választás: furcsa és figyelemfelkeltő, rögtön megakad rajta az ember szeme. A műselyem kendőre printelt fotón ékszerekkel teletömött nejlon bevásárlószatyrokat láthatunk. A manipulált fénykép, a szimmetrikus kompozíció egyszerre sugall harmonikus egyensúlyt és abszurditást. A női kéz és a rajta csüngő „zsákmány” önmagában, fotóként is megállná a helyét, ám a textilalapú hordozófelület még izgalmasabbá teszi a látottakat: kilépünk a kép síkjából, és egy tárggyal kerülünk szembe, amelyet, ha úgy tartaná kedvünk, akár még viselhetnénk is.

A Keep the balance egyúttal előrevetíti a tárlat műfaji sokszínűségét, hiszen grafika, festmény, videoinstalláció, fotó, ékszer is megjelenik a térben. Utóbbi esetében a lehetőségek száma szinte végtelen: a visszafogott, viselésre is alkalmas, elegáns és különleges fülbevalók, brossok (Tengely Nóra munkái) mellett találunk itt kordonszalagot imitáló plexikitűzőt, sőt kineziológiai tapaszt (Zámori Eszter ékszerei) és nevetésre sarkalló komplett ready-made objekteket is (mint amilyen Lőrincz Réka Disco / DIY Magic serie című seprűs objektje).

Az utóbbi időben képzőművészként kevésbé aktív Baglyas Erika két sorozattal is képviselteti magát. A művész az elmúlt években elsősorban saját designmárkája, a prémium papírtermékeket jegyző DOT for You fejlesztésére koncentrált (hogy vajon a mostani tárlat csak egy kivételes alkalom vagy egy újabb – képzőművészeti szempontból is termékeny – korszak kezdete, az egyelőre kérdés). Mindenesetre mind a Makula grafikái, mind pedig az eddig kiállítási környezetben be nem mutatott Történetek sehonnan fotósorozat megállásra késztet bennünket: mindkettő tükröt tart felénk. A Történetek sehonnan megrendezett képein csonka porcelánfigurák, -torzók a főszereplők. Ezek az apró, arc nélküli alakok kilátástalannak tűnő szituációkba kerülnek: nem tudni, vajon a következő pillanatban szabadulnak-e, vagy örökre benne ragadnak cseppet sem egyszerű helyzetükben. Eközben a Baglyas attribútumának számító indigós technika, a lila színű tinta és a sallangoktól mentes rajzosság elegyedik párbeszédbe a Makula sorozat képein – a címadás már önmagában is figyelmet érdemel. A makulátlanság ellenpontjaként az alkotó azokról a szégyenfoltokról és hibákról beszél a grafika eszközével, amiket legszívesebben elrejtenénk. A fedetlen női alakokon megjelenő tintapacák hol egy-egy konkrét szervet vagy testrészt takarnak el (és ezzel egyúttal rá is mutatnak a test „hibás” vagy „bűnös” tájékaira), hol pedig önálló életre kelve, beteg sejtekként nyúlnak túl a test határain.

A Makula képek „szobatársai” Huber Kinga vörös bársonyba ágyazott ékszerei. A protézisként ható tárgyak közül kiemelt Herpeszes címűnél az aranyszínű telt ajkak sarkában cirkónia ásványok szimbolizálják a meggyengült immunrendszer tüneteként jelentkező, bosszúságot okozó herpeszt, a medálként funkcionáló, részben aranyozott Esküszöm elnevezésűt pedig szinte kedvünk lenne felpróbálni – vonzó ez az üreges, mesterséges testrész, ami nem pótolni hivatott mutató- és középső ujjunkat, hanem mint egy kesztyű, aranyba és ezüstbe öltözteti viselőjét.

A kortárs ékszereknek kifejezetten jót tesz a képzőművészeti alkotások közelsége:

egy ilyen közeg abban segít bennünket, befogadókat, hogy a kiállított ékszereket a megszokottól eltérő módon értelmezzük – azaz hogy ne csupán az ékszer viselésének módja és lehetősége felől közelítsünk az üveg alatt vagy épp festett vásznon pihenő tárgyak felé, hanem az alkotó üzenetéhez próbáljunk meg közelebb kerülni. Ezt az attitűdöt az egész kiállítás területén gyakorolhatjuk, de vannak olyan munkák, amelyek esetében konkrétan ez a kérdéskör foglalkoztatja a művészt (nevezzük bár ötvösnek, ékszertervezőnek vagy képzőművésznek).

Égi Marcell geometrikus absztrakt képekbe ágyazta – szó szerint – egy-egy ékszerét, hogy felhívja a figyelmünket az ékszer tárolásának és bemutatásának egy másik, igencsak látványos módjára. A 3D-nyomtatással készült Flag és UFO gyűrűk teljesen egybeolvadnak a hordozófelülettel, elmosva a határokat kép és tárgy között. Égi továbbkísérletezik: az ékszeresdoboz újraértelmezésével játékosan közelít a viselés funkciójától megfosztott ékszerhez. A vidám színekkel operáló kocka és a sima felületű kék gömb tárolók csak akkor válnak igazán teljessé, ha beillesztjük a „játék” hiányzó darabját – a doboz az alkotó felfogásában tehát nem elrejti, hanem szándékosan hagyja szem előtt az ékszert.

Ez a színes, popos világ szándékolt a kurátorok (Récsey Manyi Eszter, Roskó Mária) részéről, és ez jól is áll az itt bemutatott anyagnak. A már említett Lőrincz Rékától zseniális munkákat láthatunk: az ékszertervező a rá jellemző szellemes, izzadságszagmentes módon értelmezi újra az ékszer fogalmát, és ezzel a befogadót is kreatív gondolkodásra sarkallja. Az emeleten látható Quelle Objekt vécécsészéjében a luxust és az örök női szépséget jelképező édesvízi gyöngyből készült nyakláncok helyettesítik az öblítésre szánt vizet, fölötte műkörmökkel ékesített gumikesztyű-pár díszeleg. Máshol is láthatjuk, hogy kevés – például egy régi műanyag játék és egy gyöngy nyakék – is elegendő egy jópofa installációhoz (It can stay). A humor egyik Lőrinc-ékszerből sem hiányozhat, de ne feledjük: van ebben bőven görbe tükör is. A földszinti terem fagyiszíneire pedig Csontó Lajos – kifejezetten erre a kiállításra készített – hármas képsorozata is ráerősít a maga komolyságával: a festett Takard el, Hívd ki és Kapard fel felszólítások az arcunkba vágnak.

Benczúr Emese két Let is shine objektje ugyanazt mondja, csak másképp: az egyik ezüst, a másik arany – ők így ketten a megfelelő színű és számú fülbevalóstekker és arany-, illetve ezüstfüst felvonultatásával versenyeznek „A legfényesebb” cím elnyeréséért. Ugyancsak a látogató figyelméért szállnak versenybe a Glow Up villogó szilikongyűrűi – Benczúr installációját most egy kétperces videó formájában láthatjuk, és a képernyőn keresztül követhetjük végig, ahogy a betervezett elavulás mintapéldányai, a piros-zöld-kék-sárga színekben készült, tömeggyártott gyűrűk fénye a „végelgyengüléshez” közeledve fokozatosan kihuny, ezzel együtt pedig az üzenet is olvashatatlanná válik.

A kiállítás címében szereplő cellux látszólag egyben tart, ám a maga transzparens természetéből fakadóan láthatóvá is teszi a korábban fennálló problémát, hibát, sérülést.

A baj pedig megannyi formát ölthet (például testi-lelki rendellenességet, rövidebb vagy hosszabb ideig fennálló kóros állapotot, a társadalom megbetegedését), ahogy ezt az itt bemutatott alkotások is jól példázzák, sokszor konkrétan megnevezve vagy éppen csak érzékeltetve a probléma forrását. A kérdés csak az: meg lehet-e mindent ragasztani? Vagy még inkább: feladata-e a képzőművészetnek, hogy egzakt választ kínáljon egy felmerülő problémára, vagy elegendő az is, hogy a töröttet, a megrepedtet, az elszakadtat celluxszal egyben tartja addig, amíg valódi megoldást nem talál?