„Kavics a cipőben” – Ács Margit novellája a májusi Kortársban

Évikének szólítják. Éva a szülői házban Vica, Vicuska volt, a férje Vicacicának becézte, ha éppen becézte, általában pedig Évust mondott. Semmiképpen sem érezte magát Évikének, pláne így, hogy már benne jár a korban. Évike, lelkem, kölcsönadná a slagot? A Marika néniéké kirepedt, alighogy megmozdítottuk. Évike, drága, szóltak, hogy el fogják zárni az utcában a vizet. Csak ezt a szelvényt, kábé ötig dolgoznak majd. Ha magának nem kell az a két vödör, szépen kérjük, adja át nekünk, betonozunk, kell a víz. Évike, nézze, ledöntötte a szél a szárítóállványt, kezdheti a mosást elölről. Jobb lenne, ha kikötné ilyen szélben.

Többnyire a nyurga Csaba reszortja volt, hogy kérjen tőle valamit, máskülönben is leállt trafikálni Évával a kerítésnél. Megkérdezte például, mi jót főz, jó az illata, és ha süteményt sütött a vendégeinek, oly esengve dicséri meg a szállongó süteményszagot, hogy Éva néhány szeletet kénytelen átvinni nekik kóstolóba. Biztosan szívesen vették volna, ha a főztjeiből is kapnak, de Éva semmi okot nem látott arra, hogy etesse őket. Pénztárcája se engedné, de a hozzávalók felcipelése a faluból még fukarabbá tette. A családjáért, a barátaiért természetesen vállalja a málhás szamár szerepét, jó nézni, ahogy rávetik magukat az ételre itt, az erdei levegőn hirtelen támadt farkasétvággyal, de idegen fiatalemberekért eszébe sincs gyötörni magát. Ráadásul az ízlésüket sem ismeri, bizonyára más konyhához szoktak, mint az itteni. Olykor tőlük is jött át ételszag, esténként. Éva az első alkalommal meg is lepődött, hiszen az öreg fehér Opel akkor már elment. A nyurga Csaba motoszkált egy kis tábortűznél, valamiért éjszakára is a hegyen maradt, s ez aztán állandósult. Szemlátomást berendezkedett az épülő ház egyik használható helyiségében.

Ház már korábban is állt a telken, csak aprócska volt, az építkezés voltaképpen hozzáépítést, bővítést jelentett, a víz- és elektromos vezetékek teljes cseréjét, új tetőt. Éva ismerte a tulajdonosokat: valaha évfolyamtársak voltak az egyetemen, csak más-más szakra jártak. Szomszédai már diákként is egy párt alkottak, de nem ez különítette el őket a többiektől, hanem hogy lényegében ők ketten jelentették a kari KISZ-szervezetet. Amolyan fontos elvtársak voltak, rezzenéstelenül komolyak, és majdnem megszakadtak a nagy-nagy barátságosságban. Főleg a nő, a Marika. Ritkán találkozik az ember olyan jéghideg szívélyeskedéssel, mint amit ő produkál azóta is. Éva elégedetten konstatálta, hogy a négy fiú Marika néninek nevezi, miközben ő bezzeg Évike lett. Egyik látogatójának (régi kollégája, kicsit mindig csapta Évának a szelet, persze eredménytelenül) el is dicsekedett ezzel, amikor az megdicsérte, hogy jót tesz neki az erdőjárás és a kerti munka. Alaposan lehűtötte ágáló hiúságát a felvilágosítás, miszerint az erdélyiek a gazdát, a rangos ismerőst, a munkaadót néninek-bácsinak szólítják, ez familiáris viszonyt és tiszteletet fejez ki. Ha Éva házán dolgoznának, őt hívnák néninek. A kolléga sok évtizeddel korábban települt át Sepsiből Magyarországra, Éva ezt mindaddig nem is tudta róla.

A nyurga Csaba nem minden este főzőcskézett, de ha igen, utána akkor is eltűnt nyomtalanul, Éva feltételezte, hogy a faluba jár le, mindenesetre kora reggel már mindig ott rakodott a felvonulási területen, rendezgette az építkezés kellékeit, míg a társai megérkeztek a friss kenyérrel, tepertővel, kolbásszal, édes üdítők palackjaival, és reggelizéshez láttak. Évődő hangon üdvözölték Csabát, Éva csak ennyit érzékelt, azt, hogy mivel ugratják, a szavakat nem értette, de hát nem is figyelt oda.

Úgy kezdődött, hogy egyszer a két Csabát szalasztották le vásárolni, és a boltban összefutottak egy asszonnyal a hegyi telepről, látásból ismerték. Szóba elegyedtek, az asszony lebeszélte őket a disznósajtról, szerinte, amit ebben a boltban kapni lehet, ízetlen, a parasztmájast ajánlotta helyette, és megkérdezte, hogy vállalnák-e – persze nem ingyen – az elmozdult tetőcserepek megigazítását a házán. A turcsi orrú Csabi elzárkózott a feladat elől, mondván, hogy nem ért hozzá, a nyurga Csaba viszont ráállt, hogy munka után átmegy, megnézi, miről van szó. Első ízben e célból maradt a hegyen, miután a társai nem voltak hajlandóak megvárni, míg végez a szemlézéssel.

A szomszédok úgy vették meg az aprócska házat, hogy a tulaj nem ürítette ki, a lehasznált, értéktelen bútorokat az átépítés megkezdésekor egymásra hányták egy viszonylag fedett zugban, hogy majd elvitetik lomtalanításkor. Csaba innen ráncigált elő egy matracot, egyebet is, egész takarosan elvackolódott már arra az első éjszakára is. Másnap meg is tisztálkodott, mielőtt az asszonykához indult, lévén, hogy vacsora várta, hiszen a cserepek a helyükre kerültek előző este a szemlézés során. Végtére minek mászott volna fel még egyszer a tetőre, ha már úgyis fenn volt? Munkáról tehát immáron a továbbiakban nem volt szó. Szép, hosszú nyári esték következtek, Csaba szinte az üdülőtelep szolgáltatásait élvező vendégnek érezhette magát, amikor társai magára hagyták az épülő házban. Az asszonyhoz rövidesen nyaralni érkezett a nővére, így hát Csaba látogatásainak véget kellett vetni, de újabb meghívásokat kapott a telep házaiból apró hibák kijavítására. Bámulatos, hogy mennyi apró hiba adódik magányos nők házában! Meg kellett gyűrűzni egy zsanért, mert lesüllyedt az ajtó Magdikánál, aki innen a hegyről járt el dolgozni egy szociális otthonba a kis Suzukijával. Piroskánál le kellett verni a meglazult vakolatot, mielőtt valakinek betöri a fejét. Tanárnő, kiskamasz fiaival tölti a nyarat a családi nyaralójukban, de a lurkókat épp beadta egy lovas táborba, ott is alszanak, tehát ez tökéletesen megfelelő időszak a vakolat leverésére, esetleg az újravakolásra is. Cecília frissen vált el, a víkendházat megkapta a vagyonmegosztás során, de nem tudja működtetni, mert korábban mindent a volt férj intézett. Csabára várt a pince berozsdásodott lakatjának kinyitása, és hogy megmutassa a gyámoltalan kis hölgynek, hol nyissa meg a csapot a bojleren, hogy folyjon belőle a meleg víz. Gyorssegély kellett Tamarának is, pedig az ő férje csak pár napra utazott el valami konferenciára, de a fatárló megdőlt tetőzetét muszáj volt azonnal megtámasztani egy jókora gerendával. Csaba hol kapott vacsorát, hol nem, de panaszra nem volt oka.

Csaba a betonkeverő gép mellett mélázott a kialvatlanság állandósult állapotában, és meglátta, hogy Éva a hosszú szárú ágvágó ollójával a barackfa körül téblábol, gebeszkedik a magasabb ágak felé.

– Jaj, Évike, nem ez az ideje a metszésnek – szólt át szinte önkéntelenül, és odalépegetett a kerítéshez.

Éva rátámaszkodott a teleszkópos ágvágóra, és magyarázkodásba fogott, hogy a moníliás ágakat vágja le, ne fertőzzék tovább a fát, a neten olvasta, hogy azokat el kell távolítani minél előbb, és elégetni. A meggyfát, amott, már megnyirbálta, sajnos, az is moníliás, itt az erdőszélen ezek a kultúrnövények mind megbetegszenek, nem bírják ki azt a sok nedvességet, gombafertőzést, tetvesedést, amit az erdei fák igen. A permetezés semmit sem ér itt. Meg hát ő nem is ért ezekhez a dolgokhoz, városban élt sokáig, még muskátlit sem nevelt az erkélyén. A meggyfát is rossz helyre ültette annak idején, kevés napot kap, hiába is küszködik vele, azt a pár szemet, ami megérik, eltüntetik a madarak. A félig érett barackot a madarak mellett a darazsak is megkóstolják, emiatt már a fán rohadni kezd az a csöppnyi termés, amit a monília meghagy.

Csaba, aki végeláthatatlan gyümölcsösöket látott élete során, mulatságosnak találja, hogy egy komoly, felnőtt ember őszintén bánkódjon egyetlen ványadt fácskája mostoha sorsán, számon tartsa azt a nyolc-tíz szem barackot, mert nem volt több, ami ezen a fán sárgállott, látta egy-két héttel ezelőtt. Azért részvevő pofát vág, bólogat, kár, hogy a tél végi időszakban már nem lesznek itt – mondja –, ő szívesen megmetszené Évikének ezt a két-három fát, talán meg lehetne menteni őket.

– Hazamennek télire? – kérdezi Éva rutinból, mert egyrészt természetesnek veszi, hogy hazamennek, másrészt meg nem is érdekli, hol lesznek ezek négyen.

– Nemigen hiszem – dünnyögi a nyurga legény kelletlenül. Éva meglepődik, most már feltámadt benne az érdeklődés a fiúk további sorsa iránt, de Attila éles füttyentéssel rendeli vissza a betonkeverőhöz Csabát, így sebtében odaveti még Évának, hogy majd egyszer folytatják ezt a beszélgetést. Erre Éva megvonja a vállát, és azt feleli: – Akár ma este is átjöhet, ha kedve van.

A novella teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat honlapján, valamint a májusi számban a 8. oldaltól olvasható. A lapszám online is elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja a könyvesboltokban (Írók Boltja, Magyar Napló Könyvesbolt), valamint fellapozhatja könyvtárakban.