• Szavak és testek – részlet Bánki Éva regényéből

    2024.06.23 — Szerző: Kortárs folyóirat

    A betegség fontos, visszatérő téma az irodalomban. Az alábbi szöveg is egy olyan műből való, amely ennek kapcsán szembesít a női léttel, az anyasággal, és a felmenők generációkon átívelő traumáival. Júniusban Bánki Éva Apjalánya című regényéből közlünk egy részletet a Kortárs folyóiratban.

  • Bánki Éva  Kép forrása  Fotó: Máté Péter
    Bánki Éva
    Kép forrása
    Fotó: Máté Péter

    A halálfélelem, apám öröksége, a rákkal tudatosodott bennem.

    Bármi megtörténhet. Nemcsak a rémálmokban, ahol a gyilkosaim kivont karddal és mérges kutyákkal üldöznek, ahol egy disznóvágáson ellenem fordíthatják a parasztok a késeiket, hanem a szolid és polgári Kékgolyó utcában is. Ahol a szemközti házakban vacsoráznak, tévét néznek, a lefekvéshez készítik a gyerekeket. Ha kikönyökölnék az ablakon, ha nem ezt a hatalmas fát bámulnám naphosszat, beleláthatnék az ő életükbe.

    Gyerekkoromban rettenetesen féltem a gyerekszobánkban éjszaka bekukucskáló ágak árnyékaitól, az érzéstől, hogy valakik megfigyelnek, kilesik, ahogy tehetetlenül az ágyamban heverek – most viszont bíznom kell ezekben a valakikben, a testemben kotorászó orvosokban, akik leévikéznek, kitárgyalják a leleteimet, belenéznek a hasamba. Nekik én vagyok a nyitott ablak. Elaltatnak, felvágnak, megmérnek, tologatnak. Kemóznak, sugaraznak, ha úgy döntenek, hazaküldenek. Ha olyan kedvük van, meggyógyítanak.

    Engem egy nagyon elfoglalt, külföldi születésű, magyarul nehezen kommunikáló orvos műtött, remek szakember. Ez a doktor nem ismerte meg az arcomat, mikor fél év múlva kontrollra jelentkeztem. Persze csevegtünk erről-arról, de éreztem, zavarban van, nem néz a szemembe. Mikor felültem a nőgyógyászati székbe, és ő belenézett az ultrahangos készüléke monitorjába, boldogan felkiáltott: hát persze, maga az!

    Hát persze. Én én vagyok. Ha másról nem, arról a vágásról vagy a méhnyakcsonkomról bárki felismerhet.

    Ha kórházba kerülsz, nem te irányítod a dolgokat. Nem az vagy, akinek eddig hitted magad. Csak egy jellegzetes méhnyakcsonk. Egy husika.

    De talán más oka is van a kórháztól való irtózásnak. Hat-hét évesen még nem sokat tudtam arról, mi lehet az a nőgyógyászat – ahogy arról sem lehetett fogalmam, férfigyógyászat vajon van-e. Anyám barátnőjének az édesanyja, Rózsi néni szülésznő volt: hírhedten csúnya szájú, káromkodós asszony, amolyan intézmény, a fél várost ő segítette a világra. A kanizsaiak szerint azért volt olyan mocskos a szája, mert sok mocskot látott a szülőszobában. Mi innen tudtuk a testvéremmel, hogy a leskelődés, a mocsok és tulajdonképpen a szerelem tönkreteszi a nőket. Hogy a nőkben legbelül van valami iszonytató, valami rettenetes. Ez a Rózsi néni szigorú, fukar, vallásos asszony volt, féltünk is tőle – de néha megoldotta az ital a nyelvét, ilyenkor szokása volt illetlenségeket mesélni a vendégeinek.

    Az egyik nevezetes illetlenségre épp húsvétkor, a látogatásunkkor került sor. Szó szót ért, anyám és a barátnője, egy vénkisasszony rajztanárnő megtárgyalta, hogy ott fönt, a tanácsban semmihez sem értenek, talán még nem is láttak eleven gyereket, az öreg Rózsi néni meg közben szaporán döntögette magába a likőröket. Aztán elunván a szócséplést, magához ragadta a szót, és ő is elmesélt egy történetet a hatóságok kétbalkezességéről. Mikor Bagolán volt szülésznő, berendelte a csendőrség Kanizsára, a zsidó nők átvizsgálására, mégpedig azért, hogy kiderüljön, hogy ezek az asszonyok mit dugdosnak magukba. Az addig unatkozva hallgató apám rögtön leejtette a földre a kiskanalat.

    No de mit dugdosnak, kérdeztem a süteményekkel megrakott asztal fölött értetlenkedve. Netán lenyelték ezek a nők az aranygyűrűiket? Rózsi néni, akinek a sok likőr megoldotta a nyelvét, rekedten felnevetett. De az eljárás mikéntjét még félig részegen sem merte elmagyarázni nekem. Ó, hogy mi mindent nem tudsz még, angyalkám, egyem a szívedet! Nem is való túl sokat tudni egy gyereknek! De azért folytatta: ő nem ment el a gettóba, mert neki volt annyi esze, hogy aznapra beteget jelentsen. De egy-két kapzsi, kurva szülésznő mindenre kapható volt, ezek arra számítottak, nekik is leesik ez meg az. Egy-két gyűrű, aranylánc, ennyit a Jóisten észre se vesz… Hiszen a csendőrök mind részegek.

    A szüleim itt felálltak, kellemes húsvéti ünnepeket kívántak az egész családnak, és minket, gyerekeket kitereltek az utcára. Én nem igazán értettem ezt az aranygyűrűs-aranyláncos történetet, hogy mit dugdostak, hova dugdostak, és egyáltalán miért volt szükség szülésznőkre. Apám egy útszéli fűzfának dőlve hányt, anyám pedig magyarázta, hogy az ital a legtisztességesebb emberből is bolondot csinál, tessék, ez a szegény Rózsi a jó példa, a végén hova süllyed az ember… Két kislány előtt, hát nem rettenetes? Szerintem anyám se értette egészen Rózsi néni történetét, ő apám rosszullététől ijedt meg, és persze felháborodott azon, hogy valaki két gyerek előtt – ez már mindennek a teteje – nyugodtan kiejti a kurva szót. Vagy mégis megértette volna? Ezt már nem tudom.

    A regényrészlet a Kortárs folyóirat júniusi számában a 9. oldaltól olvasható. A lapszám hamarosan online is elérhető lesz a kortarsfolyoirat.hu-n.

    bb


  • További cikkek