„A tudatlanság társadalma” – Lányi András cikke a márciusi Kortársban

Az iskola – el ne felejtsük ezt a nagy tantervkészítésben – a gyerekekről szól. Az ő részükről pedig minden a tudás szeretetével kezdődik. Az oktatás-nevelés első és legfontosabb feladata tehát a tanulók érdeklődésének felkeltése a világ titkai iránt. És a bizalmuk-önbizalmuk megerősítése, hogy erre a felfedezőútra érdemes elindulni, s hogy képesek rá. Minél több és ellenőrizhetetlenebb forrásból származnak a felnövekvő nemzedék ismeretei, annál égetőbb szükségük lesz arra, hogy a felnőttek furcsa világához valahol útmutatást kapjanak. A hely, ahol a dolgok értelmére szabadon rákérdezhetnek, és kérdéseikre türelmes, okos felnőttektől őszinte választ kapnak: az iskola. Ha nem az, be kell zárni.

Legfontosabb éveinket töltjük az iskolában: az itteni találkozások – a tudnivalókkal, társainkkal, tanárainkkal, de legfőképpen önmagunkkal – hozzák meg vagy veszik el egy életre a bátorságot, a kedvet, hogy kérdezzünk, feladatokkal megküzdjünk, másokkal szót értsünk, magunkat próbára tegyük, gondolatainkat és érzéseinket szavakba öntsük. Ezért járunk oda, nem azért, hogy fontos évszámokat és képleteket megjegyezzünk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs szükség évszámokra, képletekre és memoriterekre. De létjogosultságuk az oktatásban azon múlik, hogy mennyiben segítik a növendék értelmi képességeinek fejlődését, és segítik-e őt abban, hogy a világban eligazodjon. Megtanulni pedig akkor fognak – bármit –, ha erre motiváltak.

A hazai közoktatás megfigyelésem szerint valahol az ötödik és a nyolcadik évfolyam között veszíti el a tanulókat.

Ebben az időszakban hal ki a többségükből az érdeklődés tanulmányaik iránt és az együttműködési hajlandóság az iskolával. A jelenséget a serdülőkor frusztrációival szokták elintézni. Való igaz, ez a legnehezebb életkor, de ne érjük be ennyivel. A kamaszkor jellegzetességei, az önállósodás igyekezete, az érdeklődés új irányai, szertelen energiák, amelyek tárgyat, célt keresnek maguknak, mindez akár szolgálhatná is a pedagógiai célokat. Hogy az esetek többségében ennek éppen az ellenkezője történik, a kudarc magyarázatában első helyre tenném, hogy pont ebben az életkorban a legnagyobb a szakadék a tantervi követelmények és az életkori sajátosságok között. A tananyag mennyisége, absztrakciós szintje, életidegensége, az interaktivitás hiánya – amelyre egyszerűen nem marad idő – végzetes következményekkel jár a tanulók egész további iskolai karrierjére nézve. A nemzeti alaptantervben (tegyük fel) a tudás világának elemei arányosan, egyenletesen és logikusan épülnek egymásra tizenkét éven át, de éppen ez a baj velük! Hogy ez az építkezés ügyet sem vet a gyermeki személyiség fejlődésének sajátosságaira: más stratégiát követ.

[…] Írásom elején jeleztem, hogy a leginkább nyugtalanító kérdések túlmutatnak a magyar oktatásügy kezeletlen nyavalyáin, amelyekre legalább elvben ismerni véljük a megoldást, ha nem is élünk vele.

Annyi bizonyos, hogy az általunk irigyelt bezzegországok iskoláiból vidámabb, öntudatosabb, bátrabban kezdeményező fiatalok kerülnek ki, akik könnyebben találják meg a helyüket a felnőtt társadalomban.

Ez nem kevés. Az iskolában szerzett tudás értékét és értelmét azonban ezekben az országokban is hevesen vitatják. (Nálunk nem vitatja senki. Nincs hol, és a kiégett, csalódott szakemberek, úgy tűnik, egyre kevésbé látják értelmét annak, hogy gondolataikat egymással megosszák. Más meg úgysem kíváncsi rájuk.)

A gyakorlatiasabb szellemű, gyermekbarát iskolarendszerek, meglehet, könnyebben mondtak búcsút a hagyományos műveltségideálnak, amely a hazai pedagógiai ethosz alapját képezi. Az élet őket igazolta: a tanulók többsége nem unatkozik és nem szenved az iskolában, az elsajátított tudást pedig a mieinknél magabiztosabban és sikeresebben használják. A kedvezőbb anyagi körülmények, az iskolában töltött idő célszerűbb megszervezése és nem utolsósorban a korszerűen képzett és jobban fizetett pedagógusok alkalmazása nálunk szerencsésebb országokban lehetővé tette, ha nem is azt, hogy megoldják, inkább hogy megkerüljék a kérdést, amely azonban kérdés marad: miféle tudásra van szüksége századunk gyermekének?

A teljes cikk a Kortárs folyóirat márciusi számában a 10. oldaltól olvasható. A lapszám online is elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.