Kinek szól? – Lapis József a gyereklíráról a júniusi Kortársban

Tudjuk, miről beszélünk, amikor gyerekirodalomról beszélünk – mindaddig, amíg nem kell azt definiálnunk. A gyerekirodalomnak (pláne: a gyerek- és ifjúsági irodalomnak) nevezett hatalmas szövegkorpusz definíciós kísérletei számos okból rendre kicsúsznak a kezeink közül. Magában a „gyerek-” előtagban már van egy sajátszerű kisajátító gesztus, hiszen tévesen azt a benyomást kelti, mintha a gyerekek uralnának vagy birtokolnának egy olyan szöveghalmazt, amelynek ők alapvetően nem írói, kiadói, kritikusai, vásárlói vagy kizárólagos olvasói.

A gyerekirodalom azért egy lehetetlen kategória, mert abból a problémás előfeltevésből indul ki, hogy a „gyerek” maga is egy homogén, leválasztható csoport, általánosítható karakterjegyekkel.

Olvashatunk érveket amellett, hogy a „gyerek”-irodalom valójában s elsősorban a gyermekről és gyermekiről szőtt „felnőtt” vágyak és koncepciók kiterjesztése. Bizonyos, hogy a tárgykör kutatói – különböző okokból bár, de – folyamatosan küzdenek ezzel az alapvető definíciós frusztrációval.

Valóban: ha gyerekirodalomról – s mostantól szűkebb tárgykörünkről: gyerekköltészetről – beszélünk, nyelvünk, fogalmi készletünk csikorog, gondolkodásunk kileng a két pólus, a gyereklíra definíciós lehetetlensége és megragadási szükségessége között. Mindezeken túl egy további, lényeges paradoxon árnyékolja be a téma kutatását: miközben előzetes – különféle módokon alakuló – tudásunkat mozgósítjuk abban, hogy megválaszoljuk, miért és hogyan más és sajátszerű a gyerekköltészet (jobb esetben nem szembeállítva az ún. felnőtt költészettel, hanem egyszerűen megpróbálva egyedíteni a líra nagy terrénumán belül, leginkább a gazdag és létező hagyományra támaszkodva), aközben a gyerekköltészet produktumait hívjuk segítségül abban, hogy egyáltalán tetten érjük, meglássuk, megértsük a gyermekit. Nem valószínű, hogy e paradox körforgásból bármikor s végérvényesen lehetséges kilépni, jussunk bár olyan következtetésre, hogy a (jó vagy rossz) gyereklíra ugyanazokkal a lényegi sajátosságokkal rendelkezik, mint bármely más (jó vagy rossz) költészeti alkotás, vagy akár arra, hogy igenis megvannak a maga jól elkülöníthető, szintén lényeginek gondolt formai vagy tartalmi elemei. Értelmezési és megértési kísérleteink ugyanakkor nem hiábavalók: ha túllépünk a definíciós frusztráción, a kutatás egyszerre válik kalanddá, és ami a legfontosabb, közös gondolkodássá. Gesztusaink bizonyos értelemben alig kiküszöbölhetően kisajátítók: megjelenhet ez például egy olyan kifejezésben is, ha leírom, hogy a gyerekköltészet tanulmányozása felfedezés, hiszen ezzel máris az egzotikus másság gyarmatába helyezem a gyermekit. Emiatt azt gondolom, hogy a gyereklírával (gyerekirodalommal) történő foglalkozás minél inkább hasonlítson egy nyitott párbeszédre, kapcsolódásra, önvizsgálatra, saját mindenkori határaink feszegetésére, előfeltevéseink felülvizsgálatára, ahol a „gyermekiként” tételezett fogalom leginkább idegenségként áll elő – legyen szó akár az otthonos vagy az otthonosabbá tételre irányuló idegenségről (ami jól tetten érhető például olyan költészeti alkotásokban, amelyek egy későbbi távlatból vagy a gyermeki és felnőtti távlatok keveredésével tekintenek vissza a gyermekkori létre) vagy a felszabadító, újszerű perspektívákat nyitogató vagy éppenséggel felkavaró idegenségről (mint a nonszensz poétikák zömében, illetve a radikálisan konstruált gyerekhangra írott szövegekben).

Ha nem is feltétlenül a legvilágosabb és leginkább magától értetődő módszertani alap, mégis azt mondhatjuk, hogy a gyereklíra befogadásában a leghatékonyabb attitűd a radikális nyitottság: mégpedig a közös játékban történő részvételre irányuló nyitottság. Még ha nem is tudjuk megmondani, pontosan kivel és mivel játszunk – sőt, a kritikai praxisban talán hasznos épp ezt nem megmondanunk (míg a pedagógiai gyakorlatban jobb nagyon is tisztában lenni vele).

Amit legelőször érdemes kivennünk a batyunkból, mielőtt belépünk a játékba, az a „megfelelő/való-e ez a gyereknek?”, illetve „megérti-e ezt a gyerek?” kísértő kérdése.

Nem azért, mintha nem volna olyan távlat – például a pedagógiai vagy akár szülői –, ahonnan egy ilyen kérdésnek van gyakorlati relevanciája, hanem azért, mert ezek a kérdések végletesen leszűkítik a művel történő párbeszéd lehetőségeit. Ha nem is tudjuk pontosan definiálni, hogy milyen is lehet a gyermeki befogadás, vagy milyen az az attitűd, amely részünkről is közelít hozzá (a gyermekszemmel olvasáshoz), az biztos, hogy a fenti két kérdés – nagyon sokáig – nem része ennek a hozzáállásnak. Hogy ismét egy nehezebben megragadható módszertani javaslattal éljek: ne a gyerek helyett, hanem a gyerekkel együtt gondolkodjunk.

Mivel nem tudunk minden egyes vers mellé egy tényleges (és egyébként is esetlegesen választott), valamilyen korú gyermeki befogadót állítani segítségképp, vagy minden lírakötet esetén olvasásszociológiai felmérést végezni, ezért annyit tudunk megtenni, hogy az előíró attitűdünket minél inkább levetkőzzük, s két dologra támaszkodunk: a játékban való részvételre irányuló nyitottságra, illetve meglévő általános versolvasói-poétikai képzettségünkre. Hiszen utóbbi bármely költészeti alkotás megértése során szükségszerű és elérhető tapasztalati háttér: egyszerűen úgy (is) olvassuk a gyerekverset, mint ahogyan bármely más verset tennénk, abból indulunk ki ilyenkor, hogy a mű nekünk szól. Az összetett költői képek, gondolatalakzatok, intertextusok, stiláris-poétikai jegyek, hagyománytörténeti keretek ugyanúgy „működnek” az olvasásunk során, mint bármely más kortárs vagy klasszikus költészeti alkotás esetében. Lényeges, hogy ezeket ne szűkítsük le mesterségesen a két fenti kérdés valamelyikének bevillanása okán: ne féljünk összetetten, akár filozófiailag olvasni bármely gyerekverset olyan megfontolások miatt, hogy „erre a gyerek biztosan nem gondolhat”, vagy „ezt az utalást nem értheti”. Nem tudjuk, nem lehetünk biztosak benne, hiszen a „gyerek” befogadó sem nem homogén kategória, sem korosztályi, sem szocializációs, sem egyéni szempontból – más megközelítésben: van, hogy még nem ért valamit (s addig mást ért belőle, másképp érti, mást visz el belőle, más lesz belőle élményszerű), s aztán már igen.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat honlapján, valamint a júniusi számban az 5. oldaltól olvasható. A lapszám online is elérhető a kortars folyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja a könyvesboltokban (Írók Boltja, Magyar Napló Könyvesbolt), valamint fellapozhatja könyvtárakban.