„Fekete öltések” – Márkus Béla és Gróh Gáspár tanulmányai Szilágyi Istvánról

„Fekete öltések a műveltséghazán”, más néven a betűk, amelyekkel az író „megkísérli egybefogni, megtartani a szakadozó országot”. Gróh Gáspár tanulmányában Szilágyi Távolodó jégtáblákon című, publicisztikákat tartalmazó, Márkus Béla által válogatott kötetét mutatja be. Ebben a rendszerváltozás utáni politikai jellegű cikkektől a riportokon, portrékon, nekrológokon át a Magyar Filmszemlékről szóló tudósításokig rengeteg olyan írás olvasható, amelyek közelebb visznek az író saját korához.

„Nem hiszem, hogy másként lenne: Szilágyi István a legtöbb olvasója számára elsősorban a Kő hull apadó kútba írója, csak aztán a Hollóidőé vagy a Messze túl a láthatáron-é, netán az Agancsbozóté. Még kevésbé a novelláié és más írásaié, amelyek inkább azért fontosak közönsége számára, mert azokat is Szilágyi írta… A regények közti különbségtétel érthető: olyan nehezek, olyan tömény gondolatiságot épít az epikába, hogy annak földolgozása nagy elszántságot és kemény munkát követel. Nem véletlenül írta azokat Szilágyi akár évtizeden túl is: befogadásukhoz is a megírásukhoz szükséges erőfeszítésre van (lenne) szükség. Amire nem mindenkinek futja, így beéri a történettel, amely, ahogy illik, kivívja a maga jogát – olvasói befogadását illetően is. A történet »élvezetéhez«, amire a legtöbb regényolvasó leginkább vágyik, általában elég az egyszeri olvasás, a Szilágyi-regényeknél azonban néhány visszalapozásra mindenképp szükség van. Esetenként sokkal több sem feltétlenül elég, még a cselekmény megértése is többszöri nekifutást követel: a szövegbe költözés elszántsága nélkülözhetetlen a filozófus Szilágyi megismeréséhez. Nem csoda: mesterei között ott van az a Schopenhauer is, aki a műveibe kezdők figyelmébe ajánlotta a legalább kétszeri, de inkább többszöri olvasást. (Róla nem kisebb, ugyancsak álruhás gondolkodó, mint Babits Mihály írta, hogy alighanem minden idők legnagyobbja.)

Ezt a sokszoros, fölfokozott figyelmet Szilágyi nem várta az Utunkba, majd 1990-től annak utódjába, a Helikonba írt, kisebb-nagyobb, alkalminak mondható írásainak olvasóitól. Ezekből válogatott Márkus Béla egy terjedelmes kötetre valót: hatodfélszáz oldal, még éppen (vagy már alig) jól olvasható méretű betűkkel. Ritkásabb a korai írások anyaga, és szinte hiánytalan az 1990 utániaké. E hatalmas gyűjtemény sem könnyű olvasmány: elkötelezett Szilágyi-hívőként is azt hiszem, hogy néhol talán még unalmas is. Olykor talán azért, mert mintha ő maga is unta volna egyik-másik, a napi szerkesztői kényszer kívánta munkák megírását: csakhogy nem hátrálhatott ki feladata alól. Móricz Zsigmondnak annak idején a szemére hányták, hogy az újságírás, amire megélhetését alapozta, sokat ártott »igazi« írói műveinek. Lehet, hogy így van: de milyen nagyszerű, hogy itt hagyott nekünk egy hatalmas, hozzá méltó újságírói életművet is… Nem gondolom, hogy a Szilágyi-életmű minőségének hátránya lett volna az író közírói működéséből – de azt nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy a regényei születése közötti évtizedes távolságokban a napi szerkesztői, riportírói robot is szerepet kapott. Csakhogy az író mint hétköznapi polgár, különösen a diktátor Romániájában, nem az olümposzi istenek körében élt, mindennapi kenyerét (nemcsak a sajátját, hanem a családjáét is) kötelező napi feladatok teljesítésével, »orcája verejtékével«, azaz agy- és idegsejtjei időrabló igénybevételével kellett megkeresnie. (Ha nem is nagyon találta – tenné hozzá Szilágyi.)”

Márkus Béla Szilágyi posztumusz kötetéről írt tanulmányát az alábbi részlettel ajánljuk:

„Az emlékezés göröngyein, Szilágyi István posztumusz kötete befejezetlenül hagyott regény – nem félbe, hanem harmadába maradt ahhoz képest, ahogy írója tervezte. Magyar Zoltánnak és Rónyai Zoltánnak elárulta, hogy a cselekmény ideje csaknem végighúzódott volna a 20. századon, az első világháború előtti esztendőktől a hatvanas évekig, amikor az emlékeit elbeszélő főszereplőnek »a buldózer eltolja a házát«. Témák tekintetében a »rendszerváltozásokat« sorolta. Az első: »elmennek a magyarok ’918-ban, román világ jön, magyar sors Romániában«, mégpedig a »kis emberé«, akit a főhős, a gyári munkáslány testesít meg, vele »lejátszatva vagy végigjátszatva ezt az életet (sorsot)«. Majd a következők Erdélyben a második világháború alatt, »tehát ’940, aztán 1944, aztán megint rendszerváltozás«. Az emlékező, akinek a személyében a szerző »egy ellen-Szendy Ilkát« akart írni, némi túlzással »egy női Kakukk Marcit«, élettörténete mesélésében idáig nem jut el. A sorsát alakító események megszakadnak a harmincas évek végén, 1938-ban a férjhezmenetelével, a későbbi idők azonban epizodikusan, utalásokban, kommentált hírek formájában többször fölidéződnek. Akár – buldózer nélkül – egészen a hatvanas évekig, sőt, ezeken is túl, hiszen a »televízió futballmeccs, gépkocsi népség« jellemezte elbeszélői jelent azzal az elbeszélt múlttal veti össze, ami »ötven évvel ezelőtt« volt. Ennyi időt tervezett »végigjátszatni«; »belevágott« ugyan a munkába, ám ahogy a »regény-elképzelés« mindjobban »elkezdett nyúlani«, egyre inkább azt érezte, »hiábavaló« próbálkozásba fogott. »Valami furcsa… új-nagyrealizmus?« – kérdezte magától, miután úgy tartotta, amit elkezdett, »nem talált bele a korba, nem volt vonzása«. Majd éveken át vázolgatta, írogatott bele – mondta, van belőle, »valahol rohadt pár száz oldal«, »ám rengeteg jó szöveg« is.

Ekkor még, amikor az interjú készült – 1991-ben –, úgy gondolta, »félretevődött« ugyan az a pár száz oldal, ám »valamikor, ha tényleg két életem lesz, talán lehet valami« az egészből. Rá két évre azt sejtette, tényleg lehet. Kathi Veronikának mondta el, ha mégis rászánná magát visszaülni az íróasztalához, nem Szendy Ilka históriáját folytatná, hanem inkább »a harmincas-negyvenes évek világa érdekelne«. Majd egy születésnapi életút-interjúban már úgy beszélt róla, mint aki nem tudja ugyan, miért »rejtette el«, pedig az egyik Utunk-évkönyvben is közölt »egy masszív részletet belőle«, aztán kissé homályosan arra célzott, »elmúltak« azok az idők, hogy befejezhetné a regényt. Belenézett a múltkor, állította, »nem is egészen rossz, jó életes történet. Na most ezek elmúltak, és egyáltalán, az életünk is.« Az említett »masszív« részlet Az emlékezés göröngyein címmel az 1983-as évkönyvben jelent meg, ami arról árulkodik, hogy ez idő tájt »írogathatta« először »ellen-Szendy Ilka«, az itt Széri (a későbbi változatban Kese) vezetéknevű Ida történetét, »akin keresztül-kasul megy a történelem, és mindig talpra esik«.”

A teljes tanulmányok a Kortárs folyóirat áprilisi számában a 14., illetve a 35. oldaltól olvashatók. A lapszám online is elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.