Alkonynapló II. – Oravecz Imre a decemberi Kortársban

(Buszmegálló) Minden második hétvégén kocsival a széki elágazási megállóba viszem M. L.-t a b-i buszhoz. Egyetemista koromban engem is mindig oda kísért anyám, mikor jeles ünnep vagy szünet után utaztam vissza D.-be. Mi nem autóval tettük meg az utat, hanem gyalog. Volt ugyan velünk bicigli, de csak szállítóalkalmasságként használtuk. Felerősítettem a csomagtartójára a bőröndöm, és toltam. Anyám csak hazamenet ült fel rá. Valahányszor várunk a megállóban, erre gondolok, és olyan, mintha harmadikként ő is velünk lenne.

(Betlehem) Vetkőztetem a karácsonyfát. M. L. ugyan kérte, hogy várjam meg vele a Vízkeresztet. Nem teszem, mert holnap jön a takarítónő, és segít kivinni a házból, utána meg felporszívózza a lehullott tűleveleket, amelyeknek némelyike a legnagyobb alaposság ellenére nyárig is elrejtőzködhet a szőnyeg széle alatt, a sarkok zugaiban. A szaloncukrot egy tálba gyűjtöm, mert majd megesszük. Minden egyebet elteszek. Utoljára a Betlehemet helyezem a dobozába. Régi, mint a kellékek jó része, de több, mint dísz. Olasz termék. Kaliforniában vettem, és ott is volt először a fa alatt. Mikor is? 39 éve. Jaj! Még egy pillantást vetek a Kisdedre, Máriára, a valamiért egyetlen Napkeleti Bölcsre és a juhokra. Közben óhatatlanul felmerül bennem, hogy utoljára látom őket, ha nem érem meg a következő Karácsonyt.

(Tarna-part) Azt rovom mégis. Itt se volna szabad sétálnom, mert ez is J.-től terhes. Nem sokat voltunk itt, de olyan hely. Szokásos távom túlteljesítve kezdetben itt lelkendeztem egyszer órákon át és szinte paroxizmusban afölött, hogy szeret. Bár csak erre jött volna valaki akkor, és figyelmeztetett volna, hogy ne dőlj be neki! Lehet, hogy maga sincs tudatában, de ez csak egy öregedő nő nosztalgiája volt a férfi iránt, aki 23 éve voltál, és akivel félrelépve nagyokat szeretkezett annak idején.

(Látogatás) A feketerigók évekkel ezelőtt valamiért eltűntek az udvaromból. Az erdőbe vonulhattak vissza, mert alkonyattájt mindig hallom, hogy annak szélében tilinkóznak. Ma viszont meglepetésemre betoppant egy hím. Csodálkozva nézegette, hogy elvadult az egykor szép pázsit. Aztán mintha merő rutinból tenné, meg-megiramodva úgy tett, mintha táplálékot kapna fel a fűből. Majd eltűnt a spiriabokor mögött. Távozott, vagy folytatta a kíváncsiskodást.

(Értelmetlen kérdés) Vajon mit gondol majd rólunk J. öt-tíz év múlva, ha beleolvas az Alkonynaplóba? Minek kérdem ezt? Nem vagyok rá kíváncsi, nem akarok kíváncsi lenni. De ha mégis érdekel, nem próbálom megtudni, mert akkor már nem leszek, vagy előbb sem.

(Bosszú) Cseng a telefon. Látom a kijelzőn, hogy J. az. Második alkalommal hív, ezúttal kétszer egymás után. Nem tudja, hogy mégis kivetettem az Alkonynaplóból azt a bejegyzést, amelyet kifogásolt. Vagy újabb kérése van, nem lehet más oka. Nem veszem, nem vehetem fel. Dühít, hogy nincs más eszközöm, hogy ilyen kisszerű módon állok bosszút.

(Új év) Első napjától sántítok. Fáj a bal lábszáram. Nem estem el, nem ütöttem bele semmibe. Se duzzadás, se kék folt. Telefon P.-nek. Szerinte nem trombózis, mert vérhígítót szedek. Telefon M.-nek. Nem távdiagnosztizál. Bár tudtommal annak más tünete is van, csontrákot vizionálok. Szörnyű kór, de másfelől megnyugtat. Így legalább nem kell vesződnöm azoknak a fogadalmaknak a valóra váltásával, amelyeket idénre elhatároztam. Fontosabb dolgom lesz.

(B-terv hiánya) Most, hogy vettem M. L.-nek lakást, amelyben talán sosem fog lakni, nemcsak fenn kell tartanom, és megvennem bele minden szükségeset, hanem oda is kell mennem, javításokat, átalakításokat végezni, fúrni-faragni, karbantartani. És ehhez nemcsak pénz, hanem láb és kéz is szükséges. Hanyatló állapotban, de egyelőre mindkettő van. De mi lesz, ha odáig romlik a lábam, hogy nem tudok járni, és a kezem úgy reszket, hogy nem tudok vele fogni?

(Megszegett ígéret) Nehéz időkben szinte mindig volt kilátásban valami, amit vártam, dolog, esemény, amely gyökeres változást ígért, de ez soha nem következett be. Most már csak a halál van hátra. Remélem, abban nem csalódom.

(Elhatározás) Nem kesergek többé J. miatt. Ezentúl csak egyértelmű és pozitív dolgokkal foglalkozom: az ég kékjével, a napsütéssel, a felhők mozgásával, az ölyv körözésével a magasban, a fenyves zöldjével a hegyoldalban, a hó fehérjével, míg el nem piszkolódik, a cinkék petyegésével az etető körül, Akira kutyámmal, Okoska macskámmal, a vakondokkal, akik az évszakra való tekintettel szüneteltetik tevékenységüket az udvaron, a sün téli álmával a kerti avarkupacban, a benti levegő cseréjével, amit szellőztetéssel érek el, a termosztáttal, amelyet úgy állítok be, hogy ne fázzam a dolgozóban, E. Abbey kiváló The fool’s progressének olvasásával, anyagi helyzetemmel, amely jobb, mint gondoltam, a vérhígító gyógyszeremmel, amely nélkül talán már nem élnék… Új életet kezdek, legalábbis ez a tervem.

A teljes szöveg a Kortárs folyóirat decemberi számában a 3. oldaltól olvasható. A lapszám online is elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.