„hát szemből, Halál!” – Részlet Pécsi Györgyi Szilágyi Domokosról írt tanulmányából

„Ha már / halni kell: hát szemből, Halál!” – írja Szilágyi Domokos a Héjjasfalva felé című – számomra egyik legizgalmasabb – kései versében. A vers először 1973-ban a szegedi Tiszatáj folyóiratban jelent meg, egy esztendővel megelőzve az erdélyi költő tragikus halálát, kötetben azonban már csak a posztumusz Tengerparti lakodalomban (1978), olyan jelentős, a költőszerepet újraértelmező költemények mellett, mint az Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből és a Radnóti Miklós mártírhalálát idéző Törpe ecloga.

A verscím, Héjjasfalva felé, nyilvánvalóan a szabadságharc egyik utolsó csatájában mártírhalált halt Petőfire utal, de hangsúlyosan nem halálára, hanem az üldözői elől – talán – még a megmenekülés reményével futó költőre. A magyarországi olvasóban – kisiskoláskori élmény rögzülése – úgy él, hogy Petőfi Segesvár mellett halt hősi halált, az erdélyi, romániai olvasók azonban az 1956-os helyszíni kutatások óta pontosabban ismerik a (valószínűsíthető) helyet: Fehéregyháza és Héjjasfalva között, Héjjasfalva felé menekülve, a kukoricásban döfte le egy cári dzsidás. Belénk égett a legenda, Petőfi, a nemzet legnagyobb költője versei jövendölése szerint nem ágyban, párnák közt, hanem a világszabadságért vívott diadalban halt hősi halált.

A verscím tehát a menekülő, még élő költőre utal,

és valóban, mindjárt a felütés roppant feszült, drámai pillanatot ragad meg: „Lihegve fordult vissza. Már / ha itt vagy: hát szemből, Halál!” Már tudja, hogy nincs menekvés, meg fogják ölni, de a legutolsó pillanatban még szembefordul gyilkosával. A négy, számokkal jelzett egységre tagolt, páros rímű nyolcas sorok nagyobbrészt egy szimbólumokban, allúziókban, vendégszövegekben pazar, könnyedén követhető és értelmezhető történetsort mesélnek el, az utolsó egységnél azonban zavarba ejtő aposztrophé, törés áll be, és egészen más gondolati irányba fordul és fejeződik be a költemény. És tulajdonképpen ettől a meghökkentő töréstől emelkedik meg és válik igazán izgalmassá a mű.

[…] Eddig tudtuk, hogy narrátor, külső személy egyes szám harmadik személyben beszél Petőfiről, de hirtelen megzökken a szituáció. A narrátor előlép leíró-értelmező pozíciójából, alanyi megszólalásra, egyes szám első személyre vált („Szemből, szívem, egyem, valóm, / Hadd lássalak még meghalón”), viszont rejtve marad, hogy kiről, kire, mire vonatkozik vallomása. Spira Veronika olvasata szerint „A meghalón melléknévi igenév kettős értelmezést tesz lehetővé, attól függően, kire értjük, Petőfire vagy a beszélőre. Ha az alany Petőfi, a szöveg jelentése: »Hadd lássam még egyszer, ahogy a halállal szembefordulsz.« Ez a jelentéssík a vers fő témája. E gesztus szépsége az etikai tartalmában van. A már mindent tudó, a lét abszurditását értő hős utolsó gesztusával is őrzi az emberi lét méltóságát. […] Ha azonban az igenév alanya a beszélőre [Szilágyira] vonatkozik, a szöveg jelentése a gondosan titkolt halálra készülődésről árulkodik: »Hadd lássalak még egyszer, a világtól búcsúzó, halódó állapotomban, mielőtt – hitemet a megváltásban elvesztvén – szembefordulok a magam halálával. Ez az ambigvitás emeli a »meghalón« állapotát a »Héjjasfalva felé« szinonimájává, és értelmezi át az életet, a halódást és a halált egymás szinonimáivá.”

Ez az értelmezés elfogadható, az ambigvitás szépsége, hogy egymásra íródik e kettős optika, mely viszont azt is megengedi, hogy a „Hadd lássalak még meghalón” megszólítás magára a Halálra vonatkozhasson, vagy – olvasatomban: vonatkozik. Szilágyi nagybetűvel írja, tulajdonnevesíti a Halált – ha már objektíve nincs menekülés, nincs további haladék, de nem is érdemes tovább futni (élni), látni akarja a Halált magát. (A halállal való szembenézés a kései Szilágyi-versekben visszatérő motívum, legszebben a Felezőidő című versében: „Ébren találjon a felezőidőm.”) Az utolsó pillanatokban kizökken az idő, megszűnik a reálissal a kapcsolat, metafizikai, transzcendens tér keletkezik. Ez a pillanat, az élet és a halál összesűrített pillanata – létbúcsú. 

A létbúcsú sűrített pillanatában már nem a dacoló költőt vagy a reményét vesztett menekülőt látjuk, hanem a minden szerepétől eltávolodott tiszta egzisztenciát;

már nem mérlegel, itt, ekkor a teljes életet egyben látja kudarcnak, ezért számára a halál megszabadulás: „nincs kín, salak, // verejték, szégyen, semmi gond” – és, mintegy önként, felajánlkozva, átadja magát a Halálnak. Az „El vagyok veszve, azt hiszem” záró sorral azonban sejtelmesen kétségbe vonja a halál megszabadító voltát, a legutolsó pillanatban a halál, a szemből halál is leveretés, alulmaradás.

A vers befejező sora a legsejtelmesebb, egy jelölt József Attila-vendégszöveg: „El vagyok veszve, azt hiszem.” A sor a kései József Attila-versek, a „le vagyok győzve, győzelem, ha van”, a „már halálom is hasztalan” (Ime, hát megleltem hazámat) hangulatát, reményvesztettségét sugallja. Szilágyi Domokos racionális költő, még merészen szabad asszociációsnak látszó társításai is okszerűek. Az idézett József Attila-sort a költő az Ódából vette át – s ezzel meglehetősen zavarba hozza olvasóját. Miért az Ódából, s miért nem a reménytelen, a világképileg, érzelmileg rokonabb kései József Attila-versek valamelyikéből? Pusztán azért választotta volna ezt a sort, mert hangulatilag, logikailag ez illeszkedik a vers végére? De zavaró Apollinaire A Mirabeau-híd versének citálása is: „Miért fut az élet a bolond”. Hogy kerül ide, a halálpillanatba, a létbúcsúba a szerelem múlása, búcsúzása?

A tanulmány a Kortárs folyóirat júniusi számában a 71. oldaltól olvasható. A lapszám elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.