„Krónika” – Pécsi Györgyi tanulmánya Szilágyi Istvánról az áprilisi Kortársban

Három héttel később, a Helikon 1990/3. számában Krónika címmel hosszabb írással jelentkezik. Ez még számozatlan, feltehetően egyszeri közéleti hozzászólásnak szánta a szerző, de az újabb és újabb megdöbbentő fordulatok arra késztetik, hogy átlépjen a higgadt, nagyregényt író, megfontolt szerkesztő szerepéből a megszenvedettség és méltánytalanság szenvedélyes krónikásáéba – nagy a tét, ezekben a hetekben, hónapokban dől el a román társadalom és benne, vele együtt a romániai magyarság jövője.

A Krónika cím pontos is, meg nem is. A krónika a középkor jellegzetes történetírói műfaja. A krónikás a nemzet, a közösség fontosnak tartott eseményeit kronologikusan, hitelességre, pontosságra törekedve rögzíti, kommentár, magyarázat nélkül. Szilágyi krónikái csak a leglényegesebbnek tartott eseményeket említik, vagy csak utalnak rá. Ezekben az értelmezésre, a kommentárra kerül a hangsúly. Például éppen csak érinti a diktátor-házaspár kivégzését, a pártok önszerveződését, az RMDSZ megalakulását, névvel alig-alig a közhatalom új főszereplőit. A Krónikákban a társadalom átalakításának fordulópontjai, mint a júniusi választások, majd az azt követő bukaresti bányászjárás, illetve hangsúlyosan a magyarságot közvetlenül érintő események, mint a márciusi kolozsvári, szatmári, marosvásárhelyi tüntetések, utóbbin a véres pogrom emelődik ki. A napi eseményekről tudósít a sajtó – így Szilágyi –, az irodalmi lap az egészhez szól hozzá. Nem foglalkozik a részletekkel, mert nem önmagukban az események, hanem a problémák felszínre hozása, kiélesítése, láthatóvá tevése, a jelenségeket kiváltó okok és következményeik, a folyamatok megértése vagy legalább megértési kísérlete a fontos.

[…] Monográfiájában (2018) Márkus Béla megemlíti, hogy Szilágyi, 1988-ban befejezve az Agancsbozót regényét, belekezdett egy realista munkásregényfélébe, amelynek hőse afféle ellen-Szendy Ilka lenne, és a regényben végigmesélné a teljes 20. századot. A befejezetlen, de így is egésznek tekinthető regény 2024-ben jelent meg Az emlékezés göröngyein címmel. Természetesen ennek a regénynek is több szintje és olvasata van, egyik lehetséges olvasatban a regényben Szilágyi a hatalom, a mozgalom, a mozgalmárok és az ún. kisember(ek), a városi munkásság viszonyát modellezte, vizsgálta: a sztrájk, a sztrájktörés lélektanát, a lázadás küszöbértékeit, a túlélések variációit a hunyászkodástól a megúszáson át a kis trükkösködésekig, azaz magát a társadalom komplex szövetét. Hogy úgy mondjam, ha korábbi regényeiben a mélylélektan (Kő hull apadó kútba), illetve a hatalom abszurditásának (Agancsbozót) természetét mérte föl, társadalomelemző regényének megírásával (Az emlékezés göröngyein) az író intellektuálisan és artisztikusan is készen állt a szinkron jelen, a romániai rendszerváltás folyamatának elemzésére és a folyamat érzékletes láttatására, és – a megszenvedettség tudatában és hitelével – közvetlenül is hatni akar! A rilkei paranccsal: mondd föl a kijelölt szerepedet, küzdj az igazadért! Láss tovább, a napi eseményeken túl! Ne dőlj be a hazugságoknak, az ámításoknak, a televízió szemfényvesztő trükközésének, a hatalom manipulálásának!

Szilágyi István összesen hét írásban követi és értelmezi a romániai politikai-hatalmi változás visszás folyamatait. Akár sűrűbben is megszólalhatott volna, de a szigorúan megkomponált, gondolati érvelésükben kiérlelt, szépírói igénnyel, retorikailag is gondosan megszerkesztett szövegeknek hosszabb a kihordási idejük. Hangsúlyoznunk kell az írások komplexitását –

ezekben Szilágyi többféle szerepben szólal meg: higgadt és racionális társadalomelemzőként, politológusként, népéért, annak igazáért izzóan szenvedélyes vitázóként, stílbravúros szépíróként.

Mindig társadalmilag vitás kérdésekhez szól hozzá – a vitás kérdés pedig maga a társadalom átalakításának a visszássága, elfogadhatatlan folyamata. Az író több szinten veti föl, járja körül, értelmezi a jelenségeket. Az első szint, az írás provokációja, konkrét esemény (magyarellenes tüntetések, választások, bukaresti bányászjárás), a második a jelenség értelmezése és megítélése a romániai magyarság szempontjából (magyargyűlölet fellángolása, a kisebbség visszataszítása másodrendű állampolgár státuszba), harmadikként az egész romániai társadalomra kiható következmények elemzése (a demokrácia kudarca, hatalomváltás), s végül magának a hatalomváltás technikájának, módszerének, politikájának, erkölcsének absztrakt összegzése.

A hét vitairat az aggódó lelkesültségtől, szorongó reménykedéstől a realitások keserű felismeréséig, azaz az illúzióvesztésig és az illúziókkal való leszámolásig dokumentálja az erdélyi magyarság drámai küzdelmét. Az első sokkoló és legsúlyosabb illúzióvesztés a román–magyar együttélés lehetetlensége: a diktatúra elmúltával elszabadult a spontán – és tudatosan is gerjesztett – magyarellenesség, a gyűlölet a románság mélyszövetébe ivódott. A második a romániai rendszerváltás demokratizálódásának illúziója – a kemény diktatúra alatt felnőtt egy új, politikai és gazdasági hatalomra éhes, végtelenül cinikus, iskolázottabb, rafináltabb nemzedék, nem tapad vér a kezéhez, de rendszerváltóként szintén nem megszervezni akarja az országot, csak a totális hatalmat birtokolni. A harmadik súlyos illúzióvesztés: Európa. A klasszikus európai eszmény és értékrend elpárolgott, a jelenkori Európának alapvető demokratikus elvárásai, követelményei kimerülnek az általános szólamokban és a gyorssegélyben.

Mérhetetlen csalódás a felemás rendszerváltásban kisebbségi magyarként és romániai állampolgárként, és a megcsalatás, a „pokoli rászedettség” riasztó felismerése, hogy a szentnek hitt decemberi forradalom tömegindulatának fedezékében lényegében puccs, államcsíny, össznépi színjáték zajlott. A rendszerváltás lehetőségét a hatalomváltás elsikkasztotta. A tegnapi értelmiségi ellenzék, az egyetlen réteg, amely még hitelesen fordulhatott volna Európa felé, fondorlatosan ki lett szorítva a hatalomból, a társadalmi önigazgatásból. A májusi választások után a bukaresti tüntetőkre ráküldött részeg bányászhordával a hatalom hadat üzent az értelmiségnek, azt üzente, nincs rá szüksége, és ezt bunkósbotokkal az egyszerű nép végre is hajtotta. S végül talán a legfontosabb konklúzió: nem is történhetett volna másként, mert ’89 decembere, a forradalom nem szervesen alakult, sem technokrata háttér nem állt készültségben, sem pártok nem formálódtak előzetesen, amelyekben kicsiszolódhatott volna valamifajta jövőkép.

A teljes cikk a Kortárs folyóirat áprilisi számában a 8. oldaltól olvasható. A lapszám online is elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.