Az emlékezet göröngyein – Részlet Szilágyi István regényéből

Ahogy most visszagondolok arra a közös jajdoni útra, nem is igen értem, miért volt bennem szorongás a Gyerő Albi szereplését illetően. Hiszen vele akkor már rég tisztában lehettem, s valójában azt sem kívánhattam őszintén, hogy Jajdonban otthon érezze magát. Arra ugyanis későbbről tisztán emlékszem, hogy szinte féltékeny voltam a városra, mely, úgy éreztem, engem fejez ki, egyet jelent velem, azzal pedig, hogy őt idehozom, valamiféle árulást követek el Jajdon ellen. Ha nem tetszik neki, fumigálja, utálatoskodik, akkor végül is nincs semmi baj, hiszen ő, nyavalyás, se lumpen, se melós mitugrászságával csak ne hangoskodjék ide nekem, hiszen ha ez neki sikerül, valamiben ő is egy lesz velem. Na de mindezen nem nagyon mélázhattam én akkor ott, miközben kapaszkodtunk fölfele a Mátyás-domb harmincvalahány cövekkel kötött grádicsán. Amikor mögöttem azt mondja Gyerő Albi: te, Ida, mondd… kiment a fejemből, hogy is hívják a vénembert? – Mátyás Máténak hívják, neked, gondolom, Máté bácsi, néném pedig Annus néni – s ezzel belül is kerültünk a léckapun. Másfél esztendeje, hogy nem jártam idehaza. Úgy tűnt, ösztövér piszkafa néném háta meggörnyedt. – Há, megjöttetek… Há, hogy utaztatok? Kellő öregasszony-szeméremmel meghiúsított kézcsók-kísérlet, ami azért jó pontként könyvelődik el. Köténye előtt összekapta a kezét, s láttam rajta, hogy talán még a küszöböt sem léptük át, s ő már számba is vette ujjainkon a jegygyűrűket. Megérkeztünk és jól utaztunk, és ő a Gyerő Albi, és örvendtünk, és isten hozta, és mindjárt bátyátok is itthon kell legyen. Hát hogy kilépett ezekkel a haszontalanokkal délután, hogy elrendezze az edényeket. Lám, ő magyarul mondja, gondolta, aki nem a Mátyás-dombon cseperedett, mégsem igen értheti, hogy kilépni a szőlőbe szoktak, az edények, a szüretelőkádak, dézsák és a puttonyok, amit el kellett rendezni nyilván, a haszontalanok pedig kik is lehetnének mások, mint az inasok. Tehát vannak még inasok. És ebből a bátyátokból megérthettem, hogy Annuska néném hozzá is adott már Gyerő Albihoz. Mert meglett, jóravaló, úgymond, komoly városi iparos fiúnak látja, aki éppen hozzám való, és fordítva. És ezt a nyavalyás is érzi, ha valahol jól áll, egyből megelevenedik, foxtrottra kezd járni az agya. Jaj, mondd, lelkem, biztos megéheztetek, mindjárt terítek, és laskaszűrőt hozott ki a kamrából, olyan szép juhot talált, hogy igazán. Persze, mikor volt az bárány, húsvétkor, csak hát abban az évben az aprólékjáéból csináltam egy kis pörköltet, holnapra tokányra úgyis maradt elég. Gondolom, eddig bátyátok is megéhezett. Az a kis pörkölt egy nagy bordó zománc vaslábasban, apadt a leve, sötétpiros fazékban galuska főtt. Az a nénémféle aranysárga galuska, a nyál összefutott a számba, ahogy mellette nénye a laskaszűrőt hintáztatta, éhes lehetett a lovag is. Terítek én, nénye, míg leszűri. Abroszt bentről hozzál, a kaszten második fiából azt a szőlőindásat, tudod te, melyik. Ilyenkor mindég gyomorszájon rúgott a nagy érzés, hogy lám, mégis van ezen a kurva földön egy ház, ahol számon tartják, hogy én tudtam, hogy melyik abrosz milyen. Mire a négy terítéket fölraktam, nagy szuszogva s kosárnyikorgástól kísérve megérkezett bátya s a két inasa. Álló szőlőt hoztak, mindegyiknek két karos kosár volt, a nagyobbik inas vállát még hátizsák is húzta. Egyelőre csak tegyétek be a műhelybe, rendelkezett nénye. Megjöttek, Máté, nézd, megjöttek. Látom, mondja bátya. Isten hozott benneteket, vagy a vonat, a macska rúgja meg. Csókolom, bátya, ő Gyerő Albi, a vőlegényem. Örvendek, Mátyás Máté, a két inas kikukkantott, ahogy a kosarakat rendezte, a nyitott műhelyajtó mögül, mert az a vállas, nagyon középtermetű idegen a kihajtott gallérjával, az agyonborotvált képivel, a fényesre nyalt fekete hajával, az nemcsak hogy egy nagyvárosi cipész, hanem ráadásul vőlegény. Ida vőlegénye, Mátyás Máté jajdoni csizmadiamester örvend neki.

A regényrészlet a Kortárs folyóirat májusi számában a 65. oldaltól olvasható. A lapszám hamarosan online is elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.