„Zsolozsma és mantra” – részlet Szilasi László kisregényéből

Anyám 2022. december 5-én halt meg.

Fél év múlva, 2023 májusának közepén megjelent az egyik könyvem csehül. Prágában, a Kunsthalléban éppen akkor volt egy kiállítás a bohémek mozgalmáról. Azon a tárlaton vetítették le Nan Goldin filmjét. Negyvennégy perc, hétszázötven fotográfia, zenélő, kegyetlenül pontos ütemű diavetítés. Sírtam. Azért sírtam, mert világosan látszott, mennyire akarja, milyen végletesen akarja mindenki a kielégülést. Mindenki egyesülni akar a másik emberrel, azzal az emberrel, aki neki kell. És azért a másik emberért mindenki mindent megtesz. Ennek a működésnek az ábrázolása maga a részvét. A részvét az alaposan megvizsgált, néha alantas, gyakorta kirekesztett embercsoportot helyezi az egész emberiség lelkének helyébe. Szinte folyamatosan sírtam, és arra gondoltam, ez a film, ez a sok kép a mindenféle nemű emberekről talán még anyámat is meggyőzné. Már nem hívhatom fel. De írni írhatok neki, nem?

Anyám hetednapi adventista volt. Sokat olvasta a Bibliát. Az volt a véleménye, hogy a kettőnél több társadalmi nem parasztvakítás, a homoszexualitás pedig divat kérdése, önérdekből neveli bele a gyerekekbe a melegséget a többi buzi. Nem örültem ennek a vélekedésének, ahogyan sok más véleményének sem, nagyon fel is idegesített sok mindennel, mégis majdnem minden este felhívtam. 18.48: ez volt a közösen rögzített időpont. Néhány éve volt egy súlyos betegségem, naponta jelentenem kellett neki, hogy immár nincsen semmiféle bajom: ez volt az alapfunkció. Aztán erre ráépült a beszámolás feladata: különböző mélységekben, de általában elmondtam neki, milyen volt a napom. 

Bizonyos értelemben eleve úgy éltem, hogy este legyen mit elmondanom.

Az estére várható beszámoló formálta az életemet. Mindez nem volt a terhemre. Most mégis veszedelmesen és átkozottul szabad vagyok. Valamilyen módon hozzá kellene szoknom ehhez az újsütetű szabadsághoz.

[…] 2023. 05 19. • Elmondanám neki, hátha örülne, hogy kaptam egy Szegedért emlékérmet, mégiscsak más ez, mint amikor negyven éve átköltöztem Szegedre, egy szál sporttáskával, Sartre Egy vezér gyermekkora című regényével, személyvonaton, a díszes papíron viszont most az áll, hogy Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata a 3/2023 (II. 17.) Kgy. sz. határozat alapján ajándékozza ezt a medált az írónak, a városért végzett tevékenysége elismeréseként (A harmadik hídról van szó, de pénz, ahogy mondani szokás, nem jár vele, csak a szégyen), mellettem egy régi barát ül, őt még a FEB-ből ismerem (Felvételi Előkészítő Bizottság: mi voltunk a fényes és munkás-paraszt szellők legeslegutolsó svungocskája – a szervezet országos elnöke a rendszerváltás előtt öngyilkos lett, elkapkodta), kint ülünk a Városháza előtt, a betonon táncolnak a néptáncosok, a balettosok, ott zenél a színház zenekara, sok a rézfúvós, Dvořák, Új világ szimfónia, negyedik tétel, mi más, szerinte olyan az egész, mint egy modern cseh film, valamelyik hülye el fogja lopni a csülköt, és aztán vissza is viszi, a díjazottakat pedig egy pillanat alatt befalja a politika, megemészti, kiköpi (soha nem tudtalak rávenni benneteket arra, hogy szavazzatok, hiába vagyok ellenzéki, mert szerintetek Isten állítja és dönti a királyokat, igen, de kik által, kérdezem én, minek, minek), és aztán egy olyan ebéd vagy estebéd, aminél jobbat nem ettem ezen a mocskos Magyarországon, előétel, főétel, desszert, aperitifnak rozépezsgő, aztán egy bonyolult olaszrizling, Vylyan-cuvée, majd zárásul némi édes szamorodni (hol tarthatják ezeket, majd később jól betörök, és összekarmolom az ajtót, ami mögött rejteznek, akár a hajléktalanok a ferenceseknél), talán el kellene mennünk, de nem tudom, azt hogyan kell, szerencsére a polgármester úr azonnal elküld minket, köszönöm a látogatást, kimegyünk a térre, borfesztivál van, iszunk valamit Thummerertől (sauvignon & merlot-cuvée, középszerűnek minősíteném), aztán sietek haza, mert a kisfiamra más vigyáz, nagyon szépen bánik az autista gyerekkel, majdnem olyan szépen, mint én, de ez is olyan minek, minek (bár tudom, hogy szerinted általa az Isten meg akar tanítani nekem valamit, de vajon mi lehet az, mi, micsoda, miféle dolog?).

[…] 06. 23. • És egyszer voltatok nálam is, megnéztétek a lakásomat a Dóm téren, apám odaült az íróasztalomhoz, ami a Fogadalmi templomra néz, és azt mondta, hogy olyan ez, annyira gazdag a felszereltségem, mint egy űrhajóban, hasítunk előre, meglátta a képernyőben az ablakra helyezett ablakot, nevetett is, amikor pedig átmentünk Makóra, nagyon rosszul lett, a látogatás után a testvérem vitte haza Csabára, és az utolsó kanyarnál apám bele is hányt az autóba, alig lehetett kitakarítani, hetekig bűzlött a kocsi, és aztán nemsokára meg is halt az az idegennek mindvégig megmaradt férfi, de most inkább azt akarom elmondani, hogy nagyon sajnálom, amiért te nem jártál nálam egyedül, kettesben lettünk volna, megnéztük volna a nappalit (dolgozószoba & tévészoba), mellette a hosszúkás szobát, ami szintén a Dómra néz, és szintén tele van tömve könyvvel, a degeszre rakott konyhát & ebédlőt, meg a hálószobát, ami régen a lányomé volt, de lassan kiszorítottuk onnan minden nyomát, már a fehér szekrényeit is elvittük, két szivacson alszunk, azokban az ágyakban voltak, amiket szintén eltávolítottunk, a két szivacson van egy fedőszivacs, azon meg egy gumírozott lepedő, olyan az egész, mint egy (tudom, hogy ez szerinted – blaszfém – túlzás, de mégis:) oltár, mellette a bal oldalon egy kiszuperált szánkó (lomtalanításkor szereztük be, a helyét a lányaim találták meg, lerakó asztalként funkcionál, meg hát gyönyörű is, és felidézi azt az estét, amikor a Franklin utcán egészen a sorompóig húztam a gimnáziumi szerelmemet, aztán meg vissza, te pedig házilag készítetted el a majonézt az apró gombakonzervhez, csudálatos volt, 

én pedig azt képzeltem, hogy az egész életem ilyen lesz: szánkózás, majonézes gomba, folyamatos szex; nem ilyen lett,

de a kis faszánkó mégis ennek a dolognak az emléke, jele, ha lehet ilyet mondani: legalább a kudarc az enyém [© az én szerelmetes Danyi Zoltánom]), és aztán leülnénk az ikeás bőrdíványomra, és akárcsak otthon, nézegetnénk a képeinket, vagy százszor annyi van itt, mint a Franklin utcában volt, de a szűrés után mégiscsak ugyanannyi, egy kis kartondoboznyi, vagy annyi sem, valami miatt mégsem merednek ki olyan szigorúan az időből, mint azok a régi fekete-fehérek.

A kisregényrészlet a Kortárs folyóirat szeptemberi számában a 3. oldaltól olvasható. A lapszám elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.