„A báb azért izgalmas, mert igazi” – Teszárek Csaba bábművész a decemberi Kortársban

Bábosként másként viszonyulsz a tárgyakhoz?

Abszolút, most is nézem azt a teáskannát ott melletted, a formáját, önkéntelenül elkezdek gondolkodni, miként lehetne életre kelteni. Igazából a tárgyak szeretete nálam a hangszerekkel kezdődött. Szerintem a hangszereknek nagyon erős karakterük van: a nagybőgőnek vagy a hegedűnek. Személyesen az elektromos gitár az egyik nagy szerelmem, és sajnos már van is egy kisebb gyűjteményem, amitől lassan nem férek el. És ott vannak persze a könyvek – nem tudom, mennyire számítanak tárgyaknak.

Tartalommal bíró tárgyak, talán fogalmazzunk így, de tárgyak.

Vettem egy e-book olvasót, mert már tényleg nem volt hova raknom a könyveimet, de egész egyszerűen nem tudom megszokni, nem is használom. A könyvekben is a forma, a tapintás, a szag érdekel a tartalom mellett, ha mindez nincs, nem tudok hozzá kapcsolódni. Egyszerre vagyok auditív és taktilis típus, vizuális kevésbé.

Az előadásban aztán minden adottságodra szükséged van, korábban úgy fogalmaztál, A szomjas troll olyan neked, mint egy védőháló nélküli kötéltánc. Sokakat megdöbbent, hogy egy ilyen komplex előadást így egyben tudsz tartani. Láttál már hasonló munkát?

Láttam már számtalan fantasztikus monodrámát, verses estet, olyat is, amiben zenélt a szereplő, külföldi és hazai előadást egyaránt. De pontosan ilyesmit nem láttam, ez igaz. A szomjas troll egészen másfajta jelenlétet igényel: egyszerre kell egy narrátori attitűdöt képviselni, eljátszani számtalan karaktert, működtetni a technikát, zenélni és nem utolsósorban visszaadni Varró Dani csodálatos szövegét. És mindezek mellett még ott van egy személyes vonal is: a zene, amelyen a rendezővel, Cseri Hannával közösen dolgoztunk. A premier utáni előadások óta gondolkodom és figyelem magam: hogyan lehet ezt a monodrámát szinten tartani, megőrizni a frissességét? Törekedni akarok rá, mert nagyon szeretem.

Húsz éve vagy a Budapest Bábszínháznál, gyerekközönségek garmadájával találkoztál, szerinted változott a hozzáállásuk a színházhoz? Más kell nekik?

A gyerekek biztos, hogy változtak, mint ahogy a világ is változott. A változást a színpadról nem feltétlenül érzékelem, mert azt gondolom, hogy amikor élő dologgal találkoznak, az mindig különleges a számukra. Iszonyatosan izgalmas, persze, amikor egy videóba bele lehet tekerni, nagyítani, kicsinyíteni, másfélszeres sebességgel nézni, viszont az, hogy élőben játszik valaki, az mindig valami olyan csodálatot vált ki, ami még a figyelemzavarral küzdő gyerekeknek is sokat jelent. Ilyenformán nem érzem, viszont a hétköznapok felgyorsultak, és nemcsak a gyerekek számára, de ők erre a legérzékenyebbek: mintha ingerfüggőségben szenvednének. Szinte alig van olyan, hogy bámulják a felhőket vagy a forgalmat, mint ahogy én gyerekkoromban, hanem mindig jelen van a környezetükben egy eszköz, ami megfosztja őket ilyen mindennapi, apró élményektől.

A színpadon pedig talán azt érzem, hogy sűrűbben kell fogalmazni: nem szabad meghagyni terjengősebb szövegeket dramaturgiailag sem, mert egyszerűen nem fogadják már be.

Talán a szakmánknak is van egy nagy közös kihívása, hogy olyan előadások szülessenek, amiben ne szerepeljenek gyenge részek, leülések. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne legyenek csöndek, mert a csöndek talán a legjobbak a színpadon. Agnus Young, az AC/DC gitárosa is azt mondja: „a szünet üt igazán”.

Elmondható, hogy türelmetlenebbé vált a gyerekközönség?

Nagyon nehezen tudok erről beszélni, mert hozzánk sok korosztály jön, és amikor valaminek vegyes korosztályú közönsége van, olyankor érződnek árnyalatnyi különbségek a befogadás terén. Vegyük például A szomjas trollt, a premieren a nézőknek talán kevesebb, mint a fele volt gyerekkorú, a legtöbben kollégák, szakmabeliek, barátok voltak. Ők minden utalást, kikacsintást, belső poént jól vettek, nekik teljesen más játszani. De a legelső alkalom becsapós, a bemutatón, úgymond, nem kellett eveznem, vitt az áramlat, később már muszáj lesnem a vizet. A premier után bejött egy vasárnap délutáni közönség, szülők, gyerekek ebéd után – bebólintós közeg, nem szabad olyan reakciókat várni, mint a „kegyelmi állapotban”. És persze, nem szabad elkeseredni, ha a gyerekek megbeszélik egymás között a történteket, amikor zsizsegnek. Roppant zavaró tud lenni, de már hozzászoktam az ilyenhez. Szerintem a gyerekekben mindig megmarad az a fajta tisztelet, hogy ha valamit komolyan csinálsz, nem fogják szétverni. Összességében valamennyit változott a gyerekközönség ízlése, inkább úgy mondanám, más lett az ingerküszöb, de mindez a nézőtéren nem érhető tetten: szinte ugyanazokért a színpadi mozzanatokért lelkesednek, arra reagálnak, vagy amiatt hallgatnak el, mint öt-tíz éve az akkori kicsik.

Mit tud A szomjas trollon élvezni egy felnőtt?

Azért tudja szeretni, mert egyrészt ismerős lehet számára a narrátor szaki karaktere, akár bevillanhat egy osztályfőnöki óra a gyerekkorunkból, ami körülményes, nehézkes volt, mert szabálykövető akart lenni, de unalmassá vált. Emellett a szülők ismerik azt a szituációt, amikor muszáj mesélni, mondani, játszani. A Varró Dani-strófák előhívják az általános iskolában, gimnáziumban tanult ritmusokat, akár az Odüsszeia verselését, akár a jambikus sorokat. Varró Dani szövegénél már az is mosolyt csal az arcodra, ha csak magadban mondod. „Egyszer régen, tökre régen, fönn a hóban, fönn a jégen” – szinte ütöd a ritmust magadban, mert ez úgy visz, gördül, mint a szekér. Önmagában ez a nem is annyira értelemre ható, inkább zsigeri dolog is megfoghatja a felnőtt közönséget, nem beszélve az irodalom- és kultúrtörténeti utalásokról, ahol a skandináv mitológia és a „falu végén kurta kocsma” keveredik.

Olvastam, hogy a Györkőcfesztiválon született meg A szomjas troll előadásának ötlete, Cseri Hanna rendezővel terveltétek ki. Föl sem merült, hogy az előadásban többen szerepeljetek?

Nem is tudom, félig-meddig poénból mondtam neki, hogy de jó lenne ebből csinálni egy egyszemélyest. Aztán amikor belecsaptunk a munkába, egy időre teljesen elbizonytalanodtam, mert ez az állandó narrálás rendkívül fárasztó tud lenni, és nem csak számomra. Végül megtaláltuk a megfelelő formát, amivel gördülékenyen megy le az az alig egyórás játékidő. De hogy a kérdésedre válaszoljak: alapvetően az volt a terv, hogy egyedül csinálom. Sokat gondolkoztunk, hogy mi legyen a keret, volt a faipari szakembernél sokkal elvontabb ötlet is, de aztán arra gondoltunk, hogy talán ez állna nekem a legjobban. A szövegért, mondhatni, rajongtam. Nem szeretem az ilyen nagy szavakat, de én hivatásomnak tekintem az irodalmat. 

Szívügyem, hogy egy verselést, ritmikát úgy tudjak elmondani, átadni, hogy az meghozza a kedvet az olvasáshoz. Én borzasztóan örülnék, hogyha a nézők az előadás után magát a könyvet is a kezükbe vennék majd.

Szerintem az irodalomról, a kapcsolódásról, egyáltalán igazi élő kontaktusról kell beszélni, mert a gyerekeket egyre sterilebb, virtuálisabb világ veszi körül. Az emberek manapság keveset ülnek le egymással, akár a családi körben is. Az okoseszközök miatt megoszlik a figyelem, szinte szétfolyik. A színháznak most nagy feladata és előnye, hogy megtanít koncentrálni, fókuszálni. A szomjas troll egyszerre követel rengeteg figyelmet tőlem, de a nézőtől is.

A teljes interjú a Kortárs folyóirat decemberi számában az 68. oldaltól olvasható. A lapszám online is elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.