„Hídon” – Zsidó Ferenc novellája a decemberi Kortársban

[…] Aztán résnyire összehúztam a szemem, s látni kezdtem a régit, úgy, ahogy egykor itt állt. Legelőször a bal oldali főoszlop rajzolódott ki előttem: egy hosszú hasadás volt rajta, roncsolódás, a fának egy része kiszakadt, hiányzott. Nagyanyám szerint egy német páncélos ejtette azt a sebet rajta: 1944 szeptemberében, az oroszok elől menekülve megpróbált áthajtani rajta, de túl keskeny volt a híd, a fordulóban megakadt a lánctalp, elakadt a tank, nagy gázt adott a vezető, egy hördüléssel kiszabadult a gép, leszakítva a gerenda egy darabját.

Gyerekkorunkban sokszor megérintettük ezt a részt, ahol látszott a lánctalpak harapásnyoma, beleéltük magunkat a helyzetbe, éreztük a kipufogógáz szagát, a feszült sietséget.

Nagyanyám úgy magyarázta, pár órával korábban haladt át egy nagyobb német egység a főúton, mögöttük az utászaik felrobbantották a betonhidat, hogy lassítsák az utánuk özönlő oroszokat, de először ez a kis lemaradt német egység került kutyaszorítóba, egy darabig szentségeltek a felrobbantott hídnál, aztán felfedezték ezt a kis födelest. Állítólag miután az első tank megszorult, s alig tudta kiszabadítani magát, a többi végül a híd melletti gázlón hajtott át – nem volt túl mély a víz. Sokszor elképzeltük gyermekkorunkban ezeket a jeleneteket. Fantáziánk határtalannak bizonyult, valamiért nagyon izgattak ezek a háborús dolgok. Végeredményben innen eredt az a mániánk is, hogy puskákat készítsünk. Kreativitásunk nem ismert határt, néhány sikertelen próbálkozás után már egészen jó szöges puskát tudtunk fabrikálni, ami igazából a parittya továbbfejlesztett változata volt, kissé a nyílpuskához is hasonlított. Deszkából kivágtuk a puskaformát, aztán hatos vasból készítettünk egy rögzítő-, illetve elsütőszerkezetet, ami fixen tartotta a golyóként használt, hajlított végű stakatúrszegeket, és ami ravaszként meghúzva szabadjára engedte a szeget, hogy az golyóként kilőhessen. A meghajtóerőt gumi szolgálta, ami kétoldalt a puska végéhez volt rögzítve, majd kifeszítve a szeg végébe akasztva. Többnyire jól működött a szerkezet, a gumi erősségétől függően tizenöt-húsz méterre lehetett lőni vele. Az más kérdés, hogy apáink ideggörcsöt kaptak és rendszeresen patáliáztak velünk, amiért elhordtuk otthonról a stakatúrszeget.

Odaléptem az egyik lőréshez, ami az oldalfalba volt vágva. Természetesen fénybeeresztő nyílások voltak azok, de mi gyermekként lőréseknek mondtuk őket, három-három volt egyik-egyik oldalon, mindegyikünk elfoglalt egyet, és szemmel tartotta a terepet, hogy ha megjelenik az ellenség, tüzelni tudjon. A terep elsősorban a patak volt, így vízi ellenséget vártunk, csónakon, hajón vagy libáknak álcázottan. Igen, a patakban úszkáló libákat előszeretettel képzeltük ellenséges flottának. Ebből egyszer baj lett. A felnőtt libákban nem tudtunk kárt tenni, a gumi nem volt túl erős, a szegek sem voltak túl nagyok, egyszerűen lepattantak a libák erős külső tollairól, de egy alkalommal olyan szerencsétlenül találtam el egy pihés kispipét, hogy az egyet sipított, kettőt verdesett, s azzal már fordult is bele fejjel a vízbe, körötte pedig vérfolt kezdett gyűlni. Először megörültem, hogy jé!, működik, likvidáltam az ellenséget, de aztán eszembe jutott Juliska néni. Az övéi voltak a libák. Eddig se volt túl jó a viszonyunk, szerinte túl sokat döngettünk a hídon, időnként megmérgelődött, kijött, s elzavart. Mi eloldalogtunk, de aztán rövidesen vissza. Ezúttal jobbnak láttam nem megvárni az érkezését. Nyakamba kaptam a lábam, hazaszaladtam. Otthon eldugtam a puskát, s rugdosni kezdtem a labdát, mintha mi sem történt volna, de nem voltam nyugodt. Megérzésem nem csalt: rövidesen megérkezett Juliska néni, feldúltan, kezében a döglött kispipével. Miből gondolta, hogy hozzánk kell jönnie, a fene se tudja! Szerencsére csak nagyapám volt otthon, ha a szüleimmel találkozik, még összevesznek, de nagyapám olyan volt, vele nem lehetett veszekedni, csak mosolygott a bajsza alatt, bólogatott, de kihozni a sodrából nem tudta senki. Pedig Juliska néni megtett mindent… Színpadiasan felemelte a pipét, aztán szenvelgő hangon megkérdezte nagyapámat, hogy ez mi, te János?; alighanem pipe, válaszolta nagyapám egykedvűen. Ez?, csak volt pipe!, szólt vissza kelletlenül Juliska néni. Pipe az most is, na!, mondta kissé bizonytalanul, rövid hallgatás után nagyapám, közben lopva rám nézve; neked lehet, hogy az, de nekem nem!, emelte fel a hangját Juliska néni; valahogy csináljuk úgy, hogy legyen megint az, jegyezte meg óvatosan nagyapám; ki csinálja, ő?, mutatott rám Juliska néni. Én eddig a háttérben állva hallgattam beszélgetésüket, kezemben a labdával, és nagyon élveztem nagyapám sáfárkodását, de most, hogy rám terelődött a szó s a figyelem, egyszerre kényelmetlenül kezdtem érezni magam. De nagyapám nem hagyott pácban. Nem bánom, csinálja ő, az a gyermek dolga, hogy segítsen!, hagyta helyben a dolgot. Juliska néni csak a szemét forgatta, nem tudta, hogy találjon fogást nagyapámon. Úgy tűnt, bánja már, hogy nem egyből azzal kezdte, ami történt, hogy szerepelni akart, hogy – így visszagondolva rá, úgy vélem – meg akarta leckéztetni nagyapámat. Mert ő olyan volt, hogy ráfért volna, de olyan is volt, hogy nem lehetett. Gyere ide, te gyermek!, intett felém barátságosan nagyapám. Odaoldalogtam. Láttad-e te ezt a pipét korábban? Mielőtt bármit válaszolhattam volna, folytatta, az én hangomon: Hát nem most hozta Juliska néni?, hol láthattam volna? Az öregasszony majdnem szétrobbant a méregtől, de nagyapám csak mondta a magáét: hát az tudod-e, mennyit érhet egy ilyen pipe? Tanácstalanul néztem rá, mire megadta a választ: tíz tojást megér, nemde? Megér az húszat is!, szólt közbe Juliska néni, mert végre megértette, mire megy ki a játék, s nem volt szívbajos. Igaza van, húszat is megér, mert milyen szép pipe, né!, helyeselt nagyapám ájtatosan. Szép volt!, kontrázott rá az öregasszony. Szép az most is, éppen húsz tojásnyira!, erősítette nagyapám, azzal befordult a kamrába, s már jött is ki a húsz tojással. Juliska néninek megenyhült a tekintete. Eredj, segíts hazavinni ezt a szép pipét!, fordult felém nagyapám, kajánul vigyorogva. Csak volt pipe!, szólt közbe megint az öregasszony. Miért? Volt pipe?, kérdezett vissza nagyapám pimaszul, mire Juliska néni ledobta a (volt) pipét a földre, s köszönés nélkül elviharzott. A tojásokat nem felejtette el magával vinni.

A volt pipét mi nagyapámmal csendben eltemettük.

A tojásokról ne szólj semmit anyádéknak, ennyit mondott még, és én végtelenül hálás voltam neki ezért, igazából mintha helyettem mondta volna.

Hogy hiányzik most a drága jó öreg! Mióta eltemettük! Ő azonban mégsem vált volt nagyapává...

A novella teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat honlapján, valamint a decemberi számban a 9. oldaltól olvasható. A lapszám online is elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában és a Magyar Napló Könyvesboltban, valamint fellapozhatja könyvtárakban.