Felnőtté válni – A 18. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál záróhétvégéje

Ahogy azt megszokhattuk, a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál ezúttal is a legnagyobb A kategóriás filmfesztiválok legjobbjaiból válogatott. Meg lehetett nézni a legutóbbi Arany Medvét nyert alkotást (Alcarràs), a San Sebastian Filmfesztivál tavalyi nyertesét (Kék Hold) és cannes-i díjazottakat is (Fiú a mennyből, Szent pók, EO, A titokzatos nő). A versenyprogram idén kifejezetten erősre sikeredett, de a mellékszekciók is bőven tartogattak említésre érdemes műveket, így aztán volt mit nézni a fesztivál utolsó, a szokásosnál hűvösebb napjaiban is.

A titokzatos nő

Érdemes kiemelten odafigyelni a Cannes-i Filmfesztiválon a legjobb rendezés díját elnyert filmekre, hiszen a legtöbb esetben kompromisszumot nem ismerő remekművek bújnak meg az elismerés mögött. Az utóbbi években többek között Nicolas Winding Refn (Drive), Carlos Reygadas (Felhők felett), Cristian Mungiu (Érettségi) és Paweł Pawlikowski (Hidegháború) is a rendezésért kapott díjat a Croisette-en, de a sort hosszan lehetne folytatni hasonló kaliberű alkotókkal és művekkel. Idén Chan-wook Park csatlakozott ehhez az elit klubhoz, így a korábban elnyert nagydíja (Oldboy), illetve a zsűri díja (Szomjúság) után egy újabb cannes-i plakettet tehet a vitrinbe a dél-koreai mester, ezúttal sem érdemtelenül. A titokzatos nő minden jelenete rendezői (és operatőri) bravúr: a készítők őrületes tempóban villantanak sorra virtuóz megoldásokat a légies kameramozgásoktól a váratlan és extrém gyors zoomon át a tükröződő felületekkel való szédítő játékig. Park eközben műfaji panelekkel is zsonglőrködik, a sztori krimi-, noir- és melodrámai jegyeket is felvonultat. Így már a legelején nyilvánvaló, hogy amit látunk, az túlmutat egy hagyományos nyomozós thriller keretein. A kulcs a fura főszereplő zsaru (Hae-Il Park fantasztikusan játszik) és az áldozat felesége (Tang Vejnél különösebb femme fatale-t rég láttunk) között szövődő bizarr románc. Kettejük macska-egér játéka egy szerelmi háromszögbe és egy sor meglepő jelenetbe torkollik vallatószobás flörtöléstől autós üldözésekig. A titokzatos nő a formalista képi és narratív agyrúgásból indulva az utolsó szűk egy órára szikár melodrámává tisztul, ez a fokozatos lecsupaszítás pedig az okosan felépített forgatókönyv mellett a dél-koreai mester ütemérzékét dicséri. Bár Park mesterműve továbbra is az Oldboy, amihez képest új filmje inkább hideg professzionalizmusként hat, A titokzatos nő így is simán az életmű legjobb darabjai közé tartozik. A mozikba december 15-én érkezik, előtte a Mozinet Filmnapok keretein belül lesz egy-egy vetítés belőle országszerte.

Hat hét

Az idei CineFest nagydíját nyerte el Szakonyi Noémi első nagyjátékfilmje. A Hat hét egy kifejezetten érett szociodráma, mely a Szerdai gyerekhez, az Egy naphoz vagy a Legjobb tudomásom szerinthez hasonlóan egy személyes sorson keresztül mutat rá rendszerszintű társadalmi problémákra és az azokhoz kapcsolódó morális dilemmákra. A film főhőse Zsófi (Román Katalin), aki épp az érettségi előtt áll és asztalitenisz-karriert dédelget, ám nem kívánt terhessége megnehezíti a helyzetét. Zsófi a nyílt örökbeadást választja, a film pedig a szülés előtt veszi fel a fonalat. A történet tétje, hogy a fiatal lány meggondolja-e magát a törvényi keretben megszabott hat héten belül, és visszakéri-e gyerekét az örökbefogadó pártól (Balsai Móni és Mészáros András a nekik jutó néhány jelenetben érzékletesen vázolják fel a gyerekvállalás előtt álló házastársak közötti dinamikát). Dévényi Zoltán kamerája végig a főszereplőre tapad, gyönyörűen megvilágított és koreografált jeleneteket látunk, miközben az első filmszerepében remeklő Román Katalin viszi a hátán a filmet. A Hat hét méltóságteljesen, empátiával ábrázolja a történet középpontjába helyezett, lecsúszott csonka családot, a végeredmény pedig vetekszik a Dardenne fivérek és Ken Loach letisztult, társadalmi érzékenységű műveivel. Román Katalin eszköztelen és zsigeri jelenléte, valamint a példásan kimunkált képi világ mellett a film a bátor zenehasználattal is rabul ejt: az első jelenet rögtön egy Akkezdet Phiai-dallal rúgja be az ajtót, később pedig a Groovehouse Vándora vagy épp a híres-hírhedt Napolaj épülnek be szervesen egy-egy jelenetbe. A Hat hét a néhol jelentkező, tipikusan első filmes egyenetlenségek és egy-két színészvezetési botlás (a Zsófi anyját játszó Járó Zsuzsanna játéka kicsit kilóg a filmből) mellett is figyelemre méltó bemutatkozás, mely egy ritkán tárgyalt témát dolgoz fel kifinomult művészi eszközökkel.

Szeplőtlen

A fesztivál utáni napokban dőlt el, hogy Románia ezt a szikár és megrázó drogelvonós drámát küldi az Oscarra. Merész döntés, és valószínűleg nem Monica Stan és George Chiper nyomasztása fogja meghozni az ország első, a román új hullám jelentőségét is figyelembe véve kimondottan megérdemelt aranyszobrocskáját. Azzal viszont nehéz vitatkozni, hogy a Szeplőtlen egy rendkívüli művészeti teljesítmény, amely megalkuvás nélkül tartja bent a nézőt közel két órán keresztül egy puritán elvonó piszkosfehér falai között. A filmet 4:3-as képarányú, többnyire félközeli, fakó hosszú beállítások uralják, amelyek az első jelenettől kezdve klausztrofób hangulatot teremtenek. A rendezőpáros a képi minimalizmus mellett sem könnyíti meg a befogadó dolgát. Stan és Chiper kendőzetlenül mutatják meg egy drogelvonó intézet belső működését, ahová a főszereplő szűz lánnyal, Dariával (Ana Dumitrascu) együtt dobják be a nézőt. Az intézmény falai között eluralkodtak az állatias ösztönök – néha egy börtön, máskor egy tesztoszterontól fűtött kollégium hangulatát idézik az ott zajló események. Daria rögtön egy bizarr beavatási szertartás közepén találja magát, és gyorsan egyértelművé válik a viszonyrendszer: a többszörösen visszaeső Spartac (Vasile Pavel) a benti élet ura, a többségében férfi páciensek pedig mind az érintetlen Daria után epekednek. A lassan hömpölygő, baljós jelenetekben néha váratlanul tör felszínre a pusztító erőszak, a Dariára tapadó kamera pedig szenvtelenül közvetíti az intézet fojtogató hangulatát. A rendezőpáros a néző provokálására fűzi fel a filmet, a történet tétje ugyanis az, hogy a főhős végül elveszti-e a szüzességét. A Szeplőtlen könyörtelenül szembesít bennünket a befogadói voyeur szerepből fakadó gyarlóságunkkal, ezt pedig az alkotók a negyedik fal lebontásával nyomatékosítják a megrázó végkifejletben. A film már elérhető az HBO-n, ám az biztos, hogy nagy vásznon nézve fejti ki igazán a hatását.

99 Hold

Egy ritka műfaj, az artpornó is elfért az idei CineFest éjjeli vetítései között. Jan Gassmann Cannes-ban debütált erotikus drámája két olyan főhőst állít a középpontba, akiknek egymás iránt táplált szerelme éveken (a film inzertjei – a jelenetek között megjelenő feliratai – szerint „holdakon”) át tépázza mindkettejük lelkét. A 99 Hold határozottan kezd: rögtön az első jelenetben egy parkolóházban zajló első randis szexfantáziát látunk megvalósulni, amelyből egy főként testiségen alapuló viszony nő ki. Bigna (Valentina di Pace) és Frank (Dominik Fellmann) egymás megszállottjává válnak, ezzel párhuzamosan pedig fokozatosan meg is nyomorítják a másikat. A cselekmény sokszor éveket ugrik előre, és minden fejezetben a szerelmesek aktuális állapotába nyerünk betekintést: van, hogy a természettudós Bigna keresi a boldogságot más férfiak karjaiban, majd az életművész Frank süllyed a szerelmi bánatból fakadó céltalan hedonizmusba és alkoholizmusba, miközben ők ketten szabálytalan időközönként keresztezik egymás útját. Végzetszerű viszony ez – Gassmann lényegében a Hidegháború erotikával túlfűtött változatát rendezte meg mai környezetben. A 99 Hold megkapó vizuális atmoszférát teremt, a nagy látószögű objektívvel felvett kompozíciók, a dinamikus kameramozgások és a neonos színek szépen mutatnak a vásznon. Izgalmas élmény követni a két főszereplő belső és külső változásait, bár egyikük lelkébe sem ás le a film olyan mélyen, mint az Pawlikowskinak sikerült negyven perccel rövidebb játékidő alatt. Di Pace és Fellmann jelenléte azonban kárpótol a rendezés és a forgatókönyv felszínességéért: a két színész remekül helytáll az időbeli ugrásokat nagyvonalúan kezelő történetben, látványos átalakulást bemutatva két fejezet között. A 99 Hold ennek ellenére gyakran önismétlő, és a merész szexjeleneteken túlmenően nem igazán tud újat mondani a „se veled, se nélküled” kapcsolatok lélektanáról.

Hétköznapi kudarcok

Alig egy évvel A legjobb dolgokon bőgni kell után meg is érkezett Grosan Cristina második nagyjátékfilmje, mely nemzetközi koprodukcióban készült, és cseh nyelven forgott. A Hétköznapi kudarcok egy szkeccsfilm, amiben három magányos főhős sorsa keresztezi egymást egy furcsa égi jelenségekkel, elektromos kisülésekkel és meteoresővel járó ökológiai katasztrófa beköszöntekor. A cselekmény középpontját jelentő, különböző korú nők mindannyian egy egzisztenciális krízis közepén rostokolnak. A nyugdíj előtt álló szerkesztőt épp kirúgják, ráadásul elhunyt férjét gyászolja, a különc tinédzser a szüleivel perlekedik, a szivárványcsaládban élő anyuka pedig a családfői szerepe miatt szorong. A film fejezetekre osztva követi hármójuk napját, miközben a világban szép lassan eluralkodik a káosz. A Hétköznapi kudarcok technikai szempontból nemzetközi színvonalat képvisel. Győri Márk operatőr gyönyörű közeliket és stílusos totálokat komponál, amelyekbe szépen simul bele az ízlésesen elkészített, magas minőségű VFX. Atmoszférateremtésben tehát jeleskedik a mű, azonban az epizodikus szerkezet megtöri a tempót és egyenetlenné teszi a végeredményt. Egyik főhős sem kap annyi időt, hogy a néző belehelyezkedhessen a karakter dilemmájába, így pusztán életképek felvillantására elég a szűk másfél óra. A klímakatasztrófa allegóriájaként is értelmezhető filmbeli eseménysor ugyan valamennyire összehuzalozza a széttartó epizódokat, ám ez az áthidaló cselekményelem kevés ahhoz, hogy kisimítsa a három kis történet mikroszintjén jelen lévő görcsösséget. Grosan Cristinától nem idegen a komikum, és ez a gazdag szimbólumrendszerrel dolgozó art sci-fi is bőven elbírt volna egy fokkal játékosabb, fekete humorral operáló megközelítést. A film október 27-től látható az itthoni mozikban.

Ennio

Az idei CineFest meglepetésfilmje volt a kilencvenévesen elhunyt zeneszerző-legendához szóló dokuóda, mely nemcsak Ennio Morricone nagyságát, de a filmművészet erejét is ünnepli, így aztán tökéletes választás volt a fesztivál lezárására. Tornatore, aki maga is dolgozott együtt Morriconéval, hagyományos vonalvezetésű, beszélőfejes dokut készített, amely főként a zeneszerző szakmai életútjára koncentrál. Ez persze önmagában is elég ahhoz, hogy ez a két és fél órás mű tartalmas legyen, hiszen Morricone több mint ötszáz filmen dolgozott, a filmtörténet kulcsműveihez tette hozzá a magáét. Az Ennio így a folyamatos és egyáltalán nem túlzó méltatás mellett a zeneszerzői szerep fontosságáról is szól. Maga a Maestro is beszél arról, hogyan építette fel a legendássá vált dallamokat, és miért értelmezte sokszor rugalmasan a rendezői kívánalmakat. Tornatore ráadásul abban is sikeres, hogy kedvet csinál a tárgyalt filmek újranézéséhez a spagettiwesternektől kezdve a Volt egyszer egy Amerikán át a Cinema Paradisóig. Így aztán a félmaratoni filmidő gyorsan eltelik, még úgy is, hogy az utolsó húsz percben az interjúalanyok (többek között Dario Argento, Bernardo Bertolucci, Oliver Stone és Quentin Tarantino) egymásra licitálva mondják el mindazt, amit a film akkorra már rég bizonyított: Ennio Morricone egy korszakos zseni volt, aki páratlan életművet hagyott maga után.