Posztszovjet világvége, barackfagyilkos napelemek, újrakezdés: beszámoló a 18. CineFest első hétvégéjéről

A CineFest idei kiadására már valóban azt mondhattuk, hogy maga mögött tudta a karanténidőszakot. Mind formájában, mind felhozatalában régi fényében tündököl a fesztivál, habár egy-két módosítás (például a vetítések számának csökkentése, az igazán erőteljes, exkluzív húzónevek helyett inkább a forgalmazók őszi kínálatának felvonultatása) jelzi, hogy a fesztivál már nem feltétlenül azon az úton jár, ahol öt vagy tíz éve láthattuk. Egyvalami azonban továbbra is állandó: Berlin és Cannes legjobbjaival, az európai és amerikai független filmes szcéna gyöngyszemeivel idén is Miskolcon találkozhattunk az elsők között – nézzük, hogy mivel szolgált a fesztivál nyitóhétvégéje!

Vesper

Rendező: Kristina Buozyte, Bruno Samper

Génmódosítással sem úsztuk meg az ökológiai katasztrófát, így a kiváltságos néhányakat leszámítva az emberiség egy kietlen mocsárban próbál túlélni a maga módján – köztük Vesper is, aki robottestbe költöztetett vegetáló apjával együtt azt reméli, sikerül megfejtenie a növénytermesztés újraindításának titkát. Noha a filmet könnyen lehetne környezetvédő-kiáltványként és kapitalizmuskritikaként is felfogni, gondolatvilága ennél sokkal összetettebb, és az egyik, kelet-európai rendezője okán éppúgy szól az elnyomó rendszerek fennmaradását biztosító alattvalói ügyeskedésről és a remény életben tartásáról. A különböző klasszikusokból bőséggel ihletődő, mégis saját képére formált látvány- és hangulatvilág a disztópiák és posztapokaliptikus művek nyomorúságát még egy adag posztszovjet kilátástalansággal (meg litván mocsárerdőkkel és génmódosított növényekkel) fejeli meg. Parádésan kitalált-kidolgozott mitológiával állunk szemben, legyen szó egy apró mutáns virágról (és az ehhez hasonló anomáliákat megjelenítő effektekről) vagy a közeg tágabb feltérképezéséről és viszonyairól. Kár, hogy amikor a film nem tud már újabb ilyen elmélyülést kívánó részleteket elénk sorakoztatni, a limitált cselekmény és a meglehetősen ötletszerűen motivált szereplők egyre nehezebben viszik el a hátukon, mindazonáltal a Vesper mindenképpen különleges anomália, ahol az amerikai műfaji hagyományok és az európai stílusú történetmesélés kiválóan megférnek egymás mellett.

Alcarràs

Rendező: Carla Simón

Egy spanyol baracktermesztő család azzal kénytelen szembesülni, hogy évtizedek óta tulajdonukban álló gyümölcsösük papíron valójában sosem volt az övék – de ez látszólag mindegy is, mert a barackot csak veszteségesen lehet eladni, a sokkal jobb biznisznek bizonyuló napelemfarmok pedig egyébként is mindent bedarálnak a környéken. A nehézségek természetesen a többgenerációs család összetartását is kihívások elé állítják, de nem egészen úgy, ahogyan a munkásosztály nosztalgikus romantikájával foglalkozó szociodrámáktól megszokhattuk. Kell egy kis idő, mire kibontakozik az Alcarràs saját útja, és mire igazán magukkal ragadnak a figurák, akik döbbenetes természetességgel viszik vászonra a jellemző családi örömöket és perpatvarokat. Simón jó érzékkel kerüli el a túlzó dramatizációt és azt, hogy pozitív és negatív karaktereket faragjon szereplőiből. Egyszerűen a maguk gyengeségeivel, erényeivel felvonuló, természetes, bájos figurák életébe pillanthatunk be (szó szerint, hiszen a rendezés maga is sokszor a falakon, ablakokon keresztül leskelődik-hallgatózik utánuk), akikkel még a kétórás játékidő után is szívesen együtt maradnánk.

Kék hold

Rendező: Alina Grigore

A Kék hold a CineFest egyik leginkább kétarcú filmje. Az egyik oldalról a témaválasztása parádés, ahogyan egy hegyi szállodát üzemeltető család (klán) lánygyermekének sorsán keresztül mutatja be, hogy miképp létezik a patriarchátus és a hímsovinizmus még azon férfiak körében is, akik a legkevésbé sem gondolnak elnyomókként magukra. A másik oldalról miközben hűen tagozódik be a román új hullám töredezetten-kihagyásokkal vágott, lecsupaszított, hosszú snittes filmnyelvébe (csak éppen egy Mungiuhoz képest sokkal dühösebb, nyersebb és mozgalmasabb), nehéz nem csak annyit látni benne, hogy kétségbeesetten rohangálunk különböző ordibáló-dulakodó emberek nyomában. Ez részben szükségszerű korlátai (a helyi filmalaptól nem kapott támogatást, így relatíve fillérekből készült a produkció), részben a tartalom okán még indokoltnak is tekinthető, de folyamatosan azt érezni, a Kék hold nem tudja jól megfogalmazni magát, és komponálatlansága leginkább ezt takargatja.

A szerelmesdal

Rendező: Max Walker-Silverman

A szerelmesdal a Nomádok földjéből ismert világba kalauzol el, ahol az amerikai vadon kézzelfogható közelsége, a puritánság és a magány határozza meg az életet – pláne Faye számára, aki özvegyként most veszi fel újra a kapcsolatot egykori szerelmével. A nyolcvanegy perces játékidő ellenére is lassan csordogáló, el-elmerengő alkotás a cselekményt és a tematikát tekintve nem feltétlenül bír többel, mint egy alaposabban kidolgozott rövidfilm, formailag pedig bravúrkodástól mentes, elsősorban tájképeiből és karaktereiből építkező műről beszélhetünk. Ugyanakkor élmény elmerülni a céltalanság és feladatnélküliség jelentette szabadságban – a csendes, lírai megfogalmazásában annak, hogy a megfelelő hozzáállással még életünk alkonyán is több kapu nyílik, mint amennyi bezárul.

Joseph Chambers becsülete

Rendező: Robert Machoian

Joseph Chambers biztosítási ügynökként nemrég költözött az amerikai Közép-Nyugatra családjával, és feltett szándéka azzal beilleszkedni a vidéki közegbe, hogy egy nap egyedül indul szarvasra vadászni – hogy természetesen valami balul süljön el. Kényelmetlenül sokáig kitartott jelenetek, bizarr, már-már horrorfilmes zörejekkel operáló hangsáv és a főszereplő Clayne Crawford nüanszolt játéka jellemzi a Joseph Chambers becsületét, amely mindezek ellenére sem formálja eléggé saját képére a témájául választott „bűn és bűnhődés”-toposzt. Machoian előző műve, a The Killing of Two Lovers szinte lépésről lépésre ugyanezt a receptet követte (beleértve a törékeny férfiasságával küzdő vidéki családapa figuráját), azonban míg azt folyamatosan fűtötte egy bombaként ketyegő párkapcsolati tragédia, a Joseph Chambers becsülete absztrakt morális dilemmája, szögegyszerű cselekményvezetése és némileg kiszámítható fordulatai révén minduntalan unalomba fullad. Néha ugyan akad egy-egy figyelemre méltó szellemessége (például a főhős csehovi hangulatú fegyverbiztonsági ballépései), de összességében inkább belesimul a tömegbe, mint kiemelkedik belőle.

Közel

Rendező: Lukas Dhont

A belga tehetség második nagyjátékfilmje nem olyan zsigeri hatású, mint a kvázi testhorrorként is felfogható traszneműség-dráma, a Lány, de legalább olyan letaglózó: két tizenhárom éves kisfiú homoszexuális felhangokkal átitatott barátságából végül egy tragikus, fájdalmakkal teli történet növi ki magát. Eden Dambrine képében Dhont ismét egy olyan ifjú tehetségre akadt, aki mágnesként vonzza a kamerát – igaz, a rendezőnél eleve kevesen jobbak az európai porondon abban, hogy hogyan tegyék eggyé nézőjüket hőseik minden rezdülésével. A Közelben semmi sem tolakodó vagy túlzásba vitt, ugyanakkor egy pillanatra sem tudjuk kivonni magunkat a hatása alól. Minden egyes képén együtt élünk és lélegzünk karaktereivel, érzelmeivel – olyan biztos kezű, koncepciózus munka ez, amelyre csak a legnagyobbak képesek.

A vád

Rendező: Yvan Attal

A vád egy 2015-ös stanfordi eset könyvadaptációjának feldolgozása: a francia környezetbe áthelyezett műben a szépreményű Alexandre-t (akit a rendező fia, Ben Attal játszik) az a vád éri, hogy egy buli során megerőszakolta mostohahúgát (Suzanee Joannet). A bizonyítékok és vallomások azonban mindkét oldalról ellentmondásosak, és valójában pontosan arra szeretne rávilágítani a mű, hogy ezekben a helyzetekben nem mindig akadnak egyértelmű, objektív igazságok, ellenben annál több fájdalom és tönkretett élet. A film élesen tagolódik két részre: egy órán keresztül az esetet megelőző-követő egy-két napot követhetjük, majd éveket ugorva egy klasszikus tárgyalótermi drámává alakul. Azonban Attal megközelítése amilyen hiánypótló egy ilyen polarizált témában, annyira triviálisan vérzik el filmbe öntve: a helyenként döbbenetesen amerikai jellegű szájbarágástól a dokumentumfilmesen lusta komponáltságon át a két főszereplő alulírásáig (gyakorlatilag a fiú szülei több karakterizációt kapnak, mint ő maga) mindent megtesz azért, hogy elveszítse nézőjét. A bíróság falai között már egy egyszerűbb feladattal kell megbirkóznia, ennek megfelelően inkább elemében is van, de alapozás híján ekkorra már elveszti a talajt a lába alól. A vád tipikusan az a mű, amelyről két vetítés között hümmögve elemezgethetjük, hogy mennyire fontos film, hogy aztán heteken belül elfelejtsük a létezését is.