Él, nem csak túlél – Kritika Csákányi Eszter önálló estjéről

Kényszeressé tesz bennünket a fiatalság látszatának kergetése, ezt kívánja tőlünk a 21. század szépségkultusza. Nem menő a Vének Tanácsának tagja lenni, mert Zuckerberg és Steve Jobs már a húszas éveikben megcsinálták életük üzletét, míg Amy Winehouse és Kurt Cobain a harmadik x előtt odaült Janis Joplin és James Dean asztalához. Pár művészszínház még ellenáll, de a tuti sikert már a prózai színházakban is a hollywoodi filmadaptációk és a musicalek jelentik. Kényszeres küzdelem folyik a vizualitásért a gondolatok ellenében. A színpadon Csehov, Shakespeare darabjaiban is táncolnak, akrobatizálnak, villog a színpadtér, üvölt a zene, és nyersek, szókimondóak a színészek. Ebben a felgyorsult színházi közegben

„öreg színésznek lenni”, méltósággal állni a színpadon rendkívüli képesség.

Csákányi Eszterben megvan ez, ráadásul kicsit táncol, csillog-villog, nyersen őszinte és még szókimondó is.

Ahogy Popper Péter Felcserélt szerepek című előadás-sorozatában találóan körbeírta: „Ez a »méltóságos megöregedés« dilemma egy rendkívül ambivalens kérdés. Madonnát szoktam példaként hozni. Amikor ő megengedi magának, hogy smink nélkül, egy melegítőben lemenjen a piacra, akkor megy az ócsárlás a magazinokban, hogy nénikésen megöregedett, hogy néz már ki, elhagyta magát, stb. Hogyha viszont szexistennőnek felöltözve, mint egy popdíva kiáll hatvanévesen a színpadra miniszoknyában, akkor meg azt mondják rá, hogy nem tudja elfogadni az öregedést, nem tud méltósággal megöregedni.” Popper tizenöt éve fogalmazta meg ezeket a gondolatokat, és ma sem más Madonna megítélése vagy az idősebb művészek érdemi, színvonalas foglalkoztatása. Ez az ambivalens helyzet sok színésznek okoz bánatot, ha betegség még nem parancsolta le őket a színpadról. Kevés ellenpéldát említhetünk arról, hogy hetvenes, nyolcvanas színészek erejükhöz, tudásukhoz, státuszukhoz méltó körülmények között állnak színpadon. Ha mégis, azt maguk teremtik meg maguknak, és kell hozzá egy nagy adag szerencse is.

Csákányi Eszter nem is hímel-hámol, már az előadás ötödik percében rávilágít, miért vagyunk kényelmes színházi zsöllye helyett egy terézvárosi táncstúdióban, ahol az innováció terén megállt az idő vagy harminc éve: „magyar színpadon a színésznők nem öregednek meg [...] a színészek meg pláne nem”. A gondolat érezhetően Csákányié, ha Marozsán Henriett balettmester szerepében áll is a színpadon, pontosabban a parketten. Nehéz elhinni, de mára ő is megöregedett, amit kétségek nélkül kimond. Elmeséli, hogy polgárként, nőként, de különösen színésznőként miként éli meg, hogyan birkózik meg azzal, hogy fáj, nem hajlik, már megint elfelejtette, nem bírja a tükröket, fogynak a barátok, a színpad, ergo az élet. Nincs az a mélyinterjú, nagyszerep, amely olyan sokat elárulna az emberről, a művészről, mint amilyen közel ő enged magához új önálló estjén. Játékából, a közönség irányába kikacsintó tekintetéből pontosan érezzük, mikor szól a szerep, mikor a színész, mikor a civil nő.

A következő hetvenöt percben összeolvadnak Csákányi emberi dilemmái Bodor Johanna Nem baj, majd megértem című önéletrajzi regényének soraival, és a világ egyik leghíresebb balettművésze, Mihail Barisnyikov gondolataival. Mind Bodor (aki maga is táncművész-koreográfus), mind Barisnyikov emigrált a hazájából egy szabad alkotóélet reményében. Az előadásból megismerjük a szökéseik előkészítését, és saját maguk ifjúkori, kegyetlen, ám önkéntes kizsigerelését azért, hogy színpadra léphessenek, a rivaldafényben állhassanak. Művészi filozófiájuk rímel egymásra:

mindketten a saját korlátaikat akarták túllépni, nem másnál jobbak lenni.

Bíró Bence dramaturg stílusérzékkel, jó struktúrában feleselteti a két táncos – más-más kommunista rezsimben eltöltött – ifjúkorának történéseit, és szinte észrevétlenül fűzi hozzá Csákányi évtizedei alatt szerzett művészi és privát bölcsességeit.

Csákányi is saját korlátait próbálja átlépni. Sokszor elmondta már, hogy kislányként balett-táncosi álmokat dédelgetett, most pedig elérkezettnek látta az időt, hogy megbirkózzon egy Pas D’actionnal – ahogy a nyugdíjaskorba ért művész is úgy érzi, jár neki még főszerep, nem csak a(z általa mindig bravúrosan megoldott) kabinetalakítások lehetősége. Már az ötvenes évei közepén kacérkodni kényszerült a „színésznői önmegvalósítással”, monodrámák és önálló estek formájában. Ahogy a szintén Kossuth-díjas színésznő, Vári Éva megfogalmazta több interjúban: „Negyvenéves koruk után a szerzők elengedik a színésznők kezét. Menj és csinálj, amit akarsz.” Csákányi is ment, mert kevés volt számára már tizenöt éve is az, amit aktuális anyaszínháza a repertoárdarabokban nyújthatott neki. Ő az a színművész – még ha csapatjátékos is –, aki egymaga nemcsak elviszi, de vinni is akarja vállain az előadást. Előbb színésztárssal, Kulka Jánossal az oldalán próbálkozott, aztán egy szál magában, kísérőkkel: Brecht-Weill-Csákányi-est, Dolcsaja Vita, Hajtűk, Barhesz, Akit szeretnek az istenek. Ki is alakította mára az eljárási módját, hogyan tartsa fent a közönség érdeklődését másfél órában, és nem feltétlenül prózában. Ezen az estén Gergye Krisztián koreográfus mozgatja meg két erős táncmenetben, míg a gordonkán őt kísérő Rozs Tamás megénekelteti. A zenész kicsit el is lop a show-ból, ahogy egyetlen hangszerrel zene- és énekkarként működik – meg is kapja Csákányitól: „Na, lépj csak ki az aurámból!”

A színésznő végig kétarcúan mesél, miközben megmutatja a humorban a tragikumot és színházként a szürke (művész)hétköznapokat. Ott van a sorok között a kitalált figura, Marozsán Henriett balettmester mellett a hús-vér színésznő is. Két modern nő, akik a színpadot, a művészi pályájukat a civil életük elé helyezték. Akik tudják, hogy túl „sokak”. Ha szomorúak, kiönt az óceán, ha örülnek, a csillagok is polkát járnak. Amikor legörbülne a néző szája, Csákányi egy poénnal visszaránt, amikor kedélyesen röhögcsélne, bevisz egy gyomrost a Securitate vendégszeretetéről beszélve. Nem fél a hosszú színpadi csendtől, ez alatt tekintetében folytatódnak a történetek, a hallgatása, néma ajakbiggyesztése vagy grimasza, beszédesebbek a prózánál.

Csákányi táncol, holott egyik térdében protézis, a másik éppen gyulladt – szóval úgy, ahogy egy hatvannyolc éves prózai színész táncolhat. Őszinte közben: „Tudom ám, mit látnak!”

Kétségek nélkül vállalja önmagát, korát, testét, énekhangját, mozdulatait, és nem fél megosztani aktuális lelkiállapotát sem a közönséggel.

Közben árad a „csákányiság”, vagyis a személyisége: nyers őszinteség, bölcs játékosság, irónia, önreflexió, női mivoltának kinevetése. Mindez a szokásos színházi klisék nélkül, frissen, üdítő mód természetesen.

Az este legnagyobb „trúvája”, hogy Csákányi, aki egész pályáján szomorú bohóc és csúnyalány-szerepek sorát játszotta, nem nyugdíjas mókamesterként, hanem kivételes méltósággal bíró, idős művészként áll a színpadon. Kis groteszkséggel, hisz az Ahogy tetszik hajdani Jucija, Gombrowicz burgundi hercegnője, Molnár Mariskája áll előttünk. Annyi, amennyi, úgy néz ki, ahogy, nincs púder, botox, szépészeti sebészkés, szűrt fények, rafinált ruhaszabás. Van helyette tehetség, mondanivaló, és ami soha nem hagyja cserben, a „jó öreg csákányiság”. Ráadásul duplán, mivel apja, Csákányi László is beszáll a hangszórókból egy dal erejéig, és nála kevesebben tudhatták, milyen keserves is magyar színpadon méltósággal megöregedni egy színésznek (művészi sértettségből pályája közepén hagyta ott a Vígszínházat, és huszonkét évet húzott le a ‘70-es és ‘80-as években a művészi értékében alacsonyabbra rangsorolt Vidám Színpadon).

Csákányi Eszter Amikor találkoztam Barisnyikovval estjén megmutatja, hogy néha mégis lehet ezt. Igaz, sokat kell érte áldozni, dolgozni, szólóban kell megmérettetni, és leginkább – hasonlóan gondolkodó művésztársakkal megtámogatva – magának kell megteremteni a lehetőséget. Ez nem gond Csákányinak, belép a táncparkettre, és ezzel a nagy színpadi szólisták sorába, végleg. Színésznő, aki közel a hetvenhez igazán él, és nem csak túlél.