„De itt van az apám, akivel éppen úgy összefüggök, mint anyámmal” – Hunyady Sándor: Családi album

„A Családi album titokzatos regényszerűséggel terhes mű, egy tág, csupa fény és csupa árny, ezer színű és mélységű, sokszereplős, izgalmas regényvilágból ad ízelítőt, egy nagy magyar színházi és írói Háború és békéből vagy Copperfield Dávidból, abból a regényből, amelyet Hunyady Sándor sohasem írhat már meg.”
(Ottlik Géza: Hunyady Sándor)

„Még tisztán él bennem Hunyady Sándorral, az íróval való megismerkedésem emléke. Egy azóta megszűnt hetilapban elém bukkant a Családi album első fejezete. Az íróról addig csak annyit tudtam, hogy második darabjának, a Feketeszárú cseresznyének nagy sikere volt legdivatosabb magánszínházunkban; a darabot nem láttam, s inkább szerzőre, mint íróra gyanakodtam. Mégis belekaptam a nem is éppen biztató helyen megjelenő családi krónika első soraiba; s ettől kezdve szinte sportszerű szenvedéllyel lestem a hetilap számait” – olvashatjuk a fiatalon elhunyt Örley Istvánnak a Magyar Csillag által közölt kritikájában. A Családi album, ahogy arra Örley is utal, a Színházi Élet folytatásos regényeként látott először napvilágot: a népszerű színházi és művészeti hetilap 1933 áprilisától nyár végéig, 18 részletben bocsátotta közre. Könyv formátumban pedig a rákövetkező évben jelent meg, a Téli sport című kötetben, mely kissé szokatlan módon a benne szereplő két szöveg közül a kevésbé jelentős után kapta címét. E hangsúlyeltolódásra Török Sophie is felhívja a figyelmet, mikor a Nyugatban publikált recenziójában megjegyzi, voltaképpen a Családi albummal javasolt kezdeni az Athenaeum gondozásában megjelent kötet olvasását, míg a Téli sport elsősorban mint „illusztráció” érdemes a befogadó figyelmére, miután az önéletrajzi regény szűrőjén keresztül megismerte Hunyady személyiségét és motivációit. Érdemes megemlíteni, hogy a Családi album szemelvényes formában a ’60-as, majd a ’70-es évek derekán is megjelent, mégpedig az Illés Endre által szerkesztett, Razzia az „Arany Sas”-ban című reprezentatív válogatáskötetben. Havasréti József világít rá, hogy a Szépirodalmi kiadásában napvilágot látott, Szántó Piroska által illusztrált gyűjtemény 

szerkesztése során kitüntetett figyelmet fordítottak arra, hogy a komplett szöveg ideológiai szempontból kényes, a kommün időszakának viszontagságaira vonatkozó, illetve a „szomszéd népek érzékenységét sértő” részletei véletlen se szerepeljenek a kötetben.

A Családi album teljes terjedelmében az ezredfordulón jelent meg újból, a Noran Ködlovagok című, nyolc darabot számláló sorozatában – többek között Lovik Károly vagy éppen Cholnoky László művei mellett –, 2015-ben pedig a Kossuth Életreszóló regények elnevezésű sorozatában kapott helyet.

„Ízelítő” egy meg nem írt regényből

Mikor Ottlik Géza egy meg nem írt regényből adott „ízelítőként” határozza meg Hunyady önéletrajzi művét, arra hívja fel a figyelmet, hogy a kvázi kisregény terjedelmű Családi albumban egy tolsztoji vagy dickensi léptékű regénymonstrum nyersanyaga sűrűsödik össze. Igaz ugyan, hogy a szöveg nagyjából három évtized személyes eseménytörténetét öleli fel – kezdve az elbeszélő gyermekkorától az édesapa, Bródy Sándor 1924-ben bekövetkezett haláláig –, szereplők tömkelegét hozva mozgásba; az elbeszélés tempóját és minőségét tekintve közel sem egyenletes, tudniillik – ahogy arra Hernádi Mária is rávilágít – szoros összefüggésben áll az emlékező-én személyes érintettségének fokával: „Ahol a történet fókuszpontjában álló apáról, illetve anyáról esik szó, ott a szerző »kinagyítja« az eseményeket. Ilyenkor az »emléksorozat« jóval részletezőbb, érezhető benne, ahogy a mesélőkedv lendületet kap, a gondolatiság elmélyül. Mintha lassabban telne az idő, vagy egy másik idősíkba kerülne át az elbeszélés a szeretett emberek »jelenlétében« – a rájuk való emlékezés jelenében, ahogy az ünnepek ideje is más, mint a hétköznapoké. Az emléksorozat »hétköznapjaiban«, ahová nem jut el a »nagy csillagok« fénye, gyorsabbnak tűnik az idő múlása, lankad a mesélőkedv, az író gyakran oldalakat lapoz át élete regényében. Ilyenkor nemcsak a szereplők, de az események is elnagyoltabbak, a szerző gyakran nem megy tovább a puszta felsorolásuknál.”

A „kis emléksorozat” avagy a „családi album” elsődleges szervezőelve tehát az elbeszélő édesanyja és édesapja (illetve további szereplők) iránti szeretete – a századforduló, továbbá a 20. század első negyedének társadalmi környezete, különös tekintettel a művész- és bohémvilágra,

tulajdonképpen ezzel összefüggésben, gazdag járandóságként kapcsolódik az elbeszélés világába. „Nem próbálok regényszerű konstrukciót csinálni” – olvashatjuk Hunyady a Színházi Élet beharangozójához adott nyilatkozatában, a megjelenés előtt álló szöveg füzérszerű jellegére, epizodikus szerkesztésmódjára irányítva leendő befogadóközönségének figyelmét. Miközben a Családi album olvasása során valóban felsejlik egy grandiózus művészregény lehetősége – úgy tűnik, Hunyady nemhogy nem tudott, alighanem nem is akart klasszikus értelemben vett nagyregényt írni. Fontos megjegyezni, hogy a szöveg legszűkebb irodalomtörténeti kontextusában – Márai klasszikusa, az Egy polgár vallomásai mellett – megtaláljuk Nagy Endre visszaemlékezéseit (A kabaré regénye, Párizs, 1913, Egy város regénye) is. A századforduló kulturális életének elevenségét Hunyadyhoz hasonló érzékletességgel megidéző Nagy A kabaré regénye utószavában úgyszintén elzárkózik a „nagy formáktól”: művét sem „a kabaré monográfiájának”, sem „önéletrajznak”, pusztán az anekdota vonásait viselő „kis följegyzések” gyűjteményének tekinti.

„Éles vonal választja ketté testemet”

Tekintettel többek között arra, hogy az önéletrajzi regény egy rövid bevezetés után lényegében az édesapával való első találkozással veszi kezdetét, majd Bródy gyászszertartásával zárul, adja magát a lehetőség, hogy a Családi albumot aparegényként olvassuk (kiváltképp, hogy ez a műfaj meglehetősen gazdag hagyománnyal bír irodalmunkban) – nem kerülheti el ugyanakkor a figyelmünket, hogy az édesanya, Hunyady Margit alakja legalább akkora súllyal van jelen az elbeszélésben, mint a szélsőséges, öntörvényű apáé. „Úgy képzeltem, hogy éles vonal választja ketté a testemet” – emlékszik vissza a református anya és nagymama mellett nevelkedő elbeszélő, miként fogadta, mikor tudomására jutott, hogy apai ágon maga is zsidó származású. Havasréti szavaival élve Hunyady „életútját és társadalmi egzisztenciáját leginkább az átmenetiség jellemzi” – az önéletrajzi regény emlékező-énje a szülői örökség vonatkozásában voltaképpen e minőség elfogadása mentén határozza meg saját identitását: „De itt van az apám, akivel éppen úgy összefüggök, mint anyámmal.”

„Szinte szerelmes voltam az apámba. Fölfogtam, hogy őt nem szabad azzal a mértékkel nézni, mint a többi embert. Ő más, mint a többiek. Máskép lát, máskép gondolkozik. Nem önmagáért él. Hivatása van. Több, jobb, okosabb talán, mint mások? Sokat gondolkoztam ezen, aztán úgy találtam, hogy ezen az úton nem lehet a helyes irányba jutni. Úgy képzeltem apámat, mint egy pálmafát. Datolya érik lombjai között, árnyéka hűvösséget ad. Olyanformán jó ő, mint a természet, a jósága passzív, magától értetődő, ad gyümölcsöt, ha valaki odamegy hozzá és leszedi levelei közül. De ő maga nem fog elmozogni helyéről, sem fárasztó cselekedetekbe nem kezd, hogy jó lehessen” – olvashatjuk a Családi album egyik jellegzetes részletét (az elbeszélő rendszerint természeti képekkel igyekszik érzékletessé tenni apja természetét, hozzá való változékony viszonyát: „Golf-áram”, „meredek hegység”, „apály és dagály”). Miközben Bródy hol magához öleli, hol pedig eltaszítja házasságon kívül született fiát – mígnem a tanácsköztársaság bukása utáni antiszemita támadássorozat hatása alatt, „mániává csontosodott”, irracionális harag által vezérelve végleg megszakítja vele a kapcsolatot –, addig a fiú iránta érzett szeretete és feltétlen ragaszkodása a legkritikusabb pillanatokban is változatlan marad. „Azt hiszem, nem lett volna bennem egy csöppnyi anyám karakteréből, ha úgy határozok akkor, hogy meg kell tagadnom sorsom veszélyesebb felét” – fogalmazza meg az emlékező-én az önéletrajzi regény kulcsfontosságú mondatát. Az elbeszélt történet szempontjából az apa karaktere kétségkívül domináns szerepet tölt be (ez egyébként óhatatlan, hisz Hunyady csupán tizenöt éves, mikor elveszíti édesanyját), az elbeszélés modalitását, az elbeszélő attitűdjét ugyanakkor azok a vonások jellemzik – gondoljunk itt a másik megértésére való törekvésre, az empátiára stb. –, melyek a szöveg tanúsága szerint az emlékező-én anyai örökségéhez tartoznak. Hunyady Margit alakja egyrészt tehát ha nem is közvetlenül, de alakítója a történet eseményeinek, másrészt alapjaiban határozza meg azt a látásmódot, melynek szűrőjén keresztül az elbeszélő rekonstruálja élete bő két évtizedét.

Művészetté lepárolt élet

Hogy mivel is foglalkozott Hunyady ezekben az években, évtizedekben? Amennyiben elolvassuk Ligeti Ernő és Krúdy Gyula visszaemlékezéseit vagy éppen magát az önéletrajzi regényt, némi túlzással tulajdonképpen így is válaszolhatnánk: semmiképp sem dolgozott. „Hunyady mindössze tíz évig élt és negyvenig szemlélődött” – írja Ligeti, arra a nem elhanyagolható tényre utalva, hogy Hunyady írói pályája megközelítőleg az 1930-as évektől 1942-ben bekövetkezett haláláig datálható. Figyelembe véve, hogy a Családi albumban a szemlélődés korszaka elevenedik meg – egy látszólag céltalan, cselekvésképtelen és rendkívül könnyelmű fiatalemberrel, aki hosszabb-rövidebb időközöket tölt a történelmi Magyarország különböző pontjain (a fővárostól Kolozsvárig, a Délvidéktől a Tátráig), a társadalom különféle rétegeivel, de legfőképpen újságírókkal, művészekkel érintkezve –, a szöveget akár bohémtörténetként is interpretálhatjuk. Fontos azonban leszögezni, hogy „a negyven éven át szemlélődő” Hunyady és regénybeli mása, a bohém fiatalember csak saját létének szentel a megszokottnál kisebb figyelmet (ezalatt elsősorban nem sikertelen öngyilkossági kísérletét értve) – a körülötte hömpölygő élet iránt a legkevésbé sem bizonyul közönyösnek: „Nem is vagyok kíváncsi a magam dolgaira, sokkal jobban érdekel, ami rajtam kívül, körülöttem, más emberekkel történik.” Ez a magatartás pedig lehetővé teszi, hogy az önéletrajzi regény emlékező-énje – belehelyezkedve egykori néző pozíciójába – érzéki közelségbe hozza a szeme elé táruló látványt.

„A művészet sem más, mint valamilyen módon élni. Készülhet művésznek az ember azzal, hogy egyszerűen csak él” – idézi Ottlik a Próza egyik interjújában Rilkét.

Így válik Hunyady több évtizednyi készülődés után érzékeny, az árnyalatokra is fogékony megfigyelőből a legnemesebb értelemben vett prózaíróvá,

aki – ismét Ottlikkal élve – képes „felgyújtani az elbeszélés mágikus tüzeit”, legyen szó egy télikabát nélkül átvészelt, „csontig ható hidegrohammal” érkező kolozsvári télről vagy éppen „pompás ebédek és vacsorák végtelen soráról”: „Úristen! Micsoda örmény ebédeket ettem végig Beteg Lacinál, hogy nem lehetett utána fölállani, az ember szinte félájultan ült az asztalnál, a feketekávé gyilkos enyhítésére várva. Milyenek voltak Poór Lilinek, a színház drámai hősnőjének vasárnapi lakomái, amelyeket a »sorsüldözötteknek« adott. […] És nemcsak ezen a két helyen, mindenütt, ahova mentem, Erdély ízeinek zuhataga ömlött. Tárkony és gyömbér, dupla tejfel, havasi málna, buzsenyica és szamosujvári kolbász. Erdély százféle, pompás almája. Keserű gomba, palacsinta ordával töltve és alul az étlapon, a tészták között, levante édességei, dulcsásza és borban főtt kompót, amelyre olyan istenien esett a cukor nélkül főtt, sűrű, török fekete.” Lényegében ez a titka annak, hogy a Családi album a mai napig eleven, hatásos szöveg.