Hangulathajhászó bolondok – kritika a Csáth és démonai című előadásról

Az utóbbi években újra felértékelődött a szerzői életrajz szerepe: sorra jelennek meg a személyes naplók, levelezések és egyéb, az írók, költők magánéletét, legbensőbb titkait boncolgató könyvek. Vajon lehet rekonstruálni valaki személyiségét ezek válogatásából? Csáth Géza esetében legalább annyira igen, mint amennyire nem. Ugyanis a fennmaradt és rendelkezésre álló dokumentumok több száz oldalas köteteket tesznek ki, tehát bőven akad forrásanyag, ugyanakkor épp ez a bőség nehezíti meg a szelekciót, hogy a rendező eldöntse, mit érdemes beemelni egy jó másfél órás színházi felolvasó-előadásba. És mit érdemes kidomborítani egy olyan íróról, akinek hedonista életvitele és majdnem egy évtizeden át tartó ópiumfüggősége széles körben ismert? Elsősorban annak okait – de fontos lenne a félinformációkon alapuló ismeretek eloszlatása is (például Csáth öngyilkosságának körülményeiről, amiről Szajbély Mihály írt Csáth Géza élete és munkái című monográfiájában).

A Csáth és démonai című előadás nyitójelenetben Jónás Olga meggyilkolásának néhány momentumát láthatjuk, az író egyik legismertebb, élete utolsó hónapjaiból származó naplóbejegyzését hallgatva, melyben azt fejti ki, hogy felesége hogyan tette tönkre szándékosan az életét. Ezzel lép párbeszédbe – és részleteiben vonul végig az egész előadáson – Kosztolányi jól ismert nyugatos cikke, a Csáth Géza betegségéről és haláláról, ami rögzíti, hogy Csáth nem emlékezett tettére, és elhinni sem akarta felesége halálhírét. Az előadás szerkezete tehát nem teljesen lineárisan épül fel, bár a nyitójelenet után visszaugrik az időben a kezdetekhez, és lépésről lépésre jut el az író haláláig, személyes feljegyzéseit pedig megtörik a barátok, családtagok tollából származó dokumentumok.

Ezáltal Csáth és a külvilág között egy mindvégig fennálló elszigetelődés és ellentét rajzolódik ki, amely a férfi függőségéig jóval kevésbé volt vehemens, mint később.

Egy ön- és céltudatos ifjút láthatunk, aki bár meghallgatja és mérlegeli a körülötte élők álláspontját és tanácsait, de csak ritkán befolyásolható, általában a saját elgondolásai szerint cselekszik. Ez az ellentét pedig még függőségének és leépülésének megítélésében is megmutatkozik: Csáth legtöbbször korántsem érezte tragikusnak esetlegesen korán bekövetkező halálát, sőt a morfinizmus árán megbékélt annak gondolatával. Az előadásban az Ópium című novellából egy részlet szemlélteti ezt: „Egy nap alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő alatt ez körülbelül kétmillió évet jelent. Föltéve, hogy az ópiumszívást mint kifejlett erős férfi kezded, és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására – amelyet legjobb ügyes orvosra bízni –, tíz esztendeig elélhetsz. És akkor húszmillió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára.”

A rendező, Vörös Róbert Csáth olyan, kevésbé ismert munkáit is beemeli előadásába, mint A Janika című lélektani dráma, melyet 1911-ben a Magyar Színházban játszottak is, vagy értekező prózájából az Öngyilkos művészek. Mindkettőt párhuzamba állítja a szerzői életrajzzal, ami valamilyen szinten elkerülhetetlen és megalapozott is, hiszen valóban sok az egyértelmű áthallás – abból a szempontból viszont nem szerencsés, hogy tovább erősíti azt az olvasási módot, ami a szerzőre és nem elsősorban a művekre, azok értékére irányítja a figyelmet. A Janika esetében nem túl hangsúlyosak az önéletrajzi elemek, a rendező a beteg kisfiú történetéből mégis azokat az elemeket helyezi középpontba, melyek ráolvashatók Csáth későbbi féltékenységi rohamaira és gyanújára, hogy a gyerekének talán nem is ő az igazi apja, illetve egy másik pereskedési ügyére, melyben egy parasztlány váltig állította, hogy tőle szült gyereket. A párhuzamok képezését a rendező az író életéből merített epizódok és az adott mű jeleneteinek egymás mellé helyezésével éri el, illetve azzal, hogy a Csáthot alakító Horváth Szabolcsot A Janikában a gyerek biológiai apjaként szerepelteti. Az ilyen apróbb párhuzamok keresése azonban nem ad hozzá pluszt az előadáshoz.

Kosztolányi és Csáth apja, id. Brenner József nézőpontja éles ellentétet képzett annak ellenére, hogy mindketten próbálták Csáthot jó útra terelni és megmenteni – Hirtling István pedig remekül érzékelteti ezt. Kosztolányi kezdettől fogva attól tartott, hogy orvosként elvesztegeti tehetségét, és a „hármas-művészből” semmi-művésszé válik, az apa szigorú tanácsai pedig folyamatos önmérsékletre intették, mert a család anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy Csáth az élvezeteknek – színházba járásnak, rendszeres kávézásnak, dohányzásnak – szentelje életét, és az ilyesfajta viselkedés egyébként sem volt méltó egy orvostanhallgatóhoz. Függősége kialakulásának okai közt az előadás felvillantja anyjának és kishúgának, Ilonkának korai halálát, a tüdőbetegségtől való félelmét, illetve azt, hogy a morfiummal próbált közönyössé válni a világ történéseivel szemben: vagyis eltompítani túlzott szenzibilitását, ami a „hangulathajhászó bolondokra”, azaz a nagy művészekre jellemző – Horváth Szabolcs időnként elnagyolt, túlmozgásos és izgága gesztusai, hanghordozása emiatt sem állja meg a helyét (például a morfin beadását ábrázoló jelenetben).

Az előadás utolsó perceiben elhangzik egy olyan gondolat is, miszerint az író a háború halottjának tekinti magát – erre mindenképp érdemes lett volna bővebben reflektálni, mert Csáth orvosként való helytállása a háborúban egy jóval kevésbé ismert, viszont annál hangsúlyosabb ok a szenvedélybetegségre.

Horváth Szabolcs mellett egyébként a feleséget alakító Szilágyi Csenge játéka is kiemelkedő: jól hozza a nagyvilági nőként feltűnő, titokzatos karaktert, aki egyre inkább elnyomottá, a férje elhatalmasodó függőségének áldozatává válik, és akinek tetteinek mozgatórugóiról máig keveset tudunk.

A Csáth és démonai korrekt összeállítás az író életének és pályájának fontosabb momentumait kiragadva, ugyanakkor többségében a legismertebb naplótöredékekből és egyéb dokumentumokból építkezik, így merőben új megközelítési módot nem alakít ki.