Emberi, túlságosan is emberi – kritika Cseke Ákos Magyar, irodalom című esszékötetéről

Cseke Ákos filozófus fantáziátlan és bizonyos értelemben félrevezető című esszékötete az oly sokszor megidézett Nietzsche kultúrkritikai attitűdjét felvéve közelít gondosan válogatott tárgyaihoz. Bár benne az Emberi, túlságosan emberi címét legalább három-négy alkalommal visszhangzó kitételek korántsem a Nietzsche-féle morális felforgatás gesztusaival élnek (lásd a vonatkozó könyv Elöljáró beszédét), az autonóm analízis adalékaival (egyszerre elemelt és életszerűvé tett kontextusukkal) azért lehetnek izgalmas olvasmányok a szabad szellemek számára (legyenek ők akár „az emlékezők, a dühöngők, a bolondok, az álmodozók, a melankolikusok, a részegek és a megrészegültek vagy akár a gyászolók”), mert a megszólítottak nem a szakavatottak, avagy a szakbarbár bölcsészek, irodalmárok, esztéták, teoretikusok lesznek.

Legalábbis ez esetben nem az ő „írástudói monopóliumuk” közkinccsé tételéről van szó. A szokásos tudományos diskurzus elidegenítő kommunikációs formuláitól elhatárolódó író érezhetően ódzkodik mindenféle elitista elvontságtól, bennfentes lebegtetéstől, műveltségfitogtatástól. „[A]z értelmiségi, másokhoz hasonlóan, puszta kereső, aki, szintén másokhoz – bárki máshoz – hasonlóan, a gyakorlati igazságok és egyedi érdekek mentén tájékozódik, dolgozik, kenyeret keres, karriert épít, előrejut, szakmai-akadémiai-művészi tudása pedig nem más, mint ennek az előrejutásnak az eszköze. Munkája nem iránymutatás és nem szolgálat, hanem az, ami: szellemi vagy művészi munka, amely tisztán önmagán áll vagy bukik, és önmagát minősíti; éppen ennek fényében lehet szakmai értelemben meg- vagy elítélni” – jegyzi meg Cseke Ákos Julien Benda elhíresült, európai szintű vitákat kiváltó művével (Az írástudók árulása) kapcsolatban, de már bevezető esszéjében (Anagnózisz. Jegyzet az olvasásról) távolságtartását fejezi ki mindattól az eszközkészlettől és módszertől, ami az irodalmi értelmezői munka kötelezően járulékos részeként van jelen az egyetemi berkek, konferenciák, folyóiratok fórumain, és amelyeknek valószínűleg ő maga is tevékeny résztvevője marad. Ennek ellenére nem alakít ki kísérletező, elkülönböződő nyelvezetet és megközelítésmódot, holott az erre vonatkozó szándék burkolt vagy kevésbé leplezett körülírása talán ezt kívánná meg szövegszerűen is: „Pontosan ezért lesz a szövegértés és az ítélőerő másodlagossá, mert nem egy szövegről és nem értésről vagy ítéletéről van szó, hanem annak a láthatatlan, a »valami« felől nagyon is semmisnek tűnő titoknak a szerelmes szemléléséről, ami felsejlik egy könyv lapjain át.”

A kétségkívül szenvedélyesen elemzett (Babits-, Krúdy-, Radnóti-, Ottlik-, Tandori-, Oravecz Imre-, József Attila-, Füst Milán-) szövegek így nem szólaltathatják meg teljes mértékben azt az egy helyen körülírt igazságként felismert belső hangot – azaz daimónt –, ami igazán elevenné, delejezővé, átváltoztató erejűvé tehetné Cseke Ákos szellemileg és lelkileg is húsba vágó kérdéseit. Ennek ellenére megképződik őszintén önreflexív elemzései nyomán az a fajta több ízben hangsúlyozott és valóban rendkívül fontos életfeladat, amely a szintén rendszeresen hivatkozott Heidegger létcserefogalmát (a létezés teljességét nélkülöző világi én kidomborodását) válthatja fel az arra fogékony olvasók körében. Hiszen ők lehetnek azok, akik az általuk befogadott művek „világtalanságát” (A műalkotás eredete című Heidegger-műhöz hűen) mindinkább az igazság/valóság feltárulásaként érzékelik/értékelik. Mindezt viszont a szerző szerint egy olyan „esszenciaellenes” kultúrában kénytelenek megtenni, amelyben a (poszt)modern esztétika nem jelent mást, mint a „mondanivaló” (mint olyan) eltűntetését, ideiglenes eliminálását – akár a klasszikus irodalomból is. „A világ emberi arca talán végérvényesen kiismerhetetlen, de talán létezik, mintha létezne egy másik igazság, amely nem annyira ellentmond az igazságmentesség elvének, mint inkább felülmúlja azt” – olvashatjuk a Füst Milán-féle „földöntúli szerelem” képzeteit összegző írásban, hogy aztán a kötet egyéb gócpontjain leljünk rá az itt még csak utalásszinten érzékeltetett és minden földi igazságot felülmúló fundamentumra: a szeretet felejthetetlen valóságára.

Nyilvánvalóan a szeretet nem kimondottan esztétikai kategória, ahogyan úgynevezett mondanivalóként, tiszta üzenetként is legfeljebb a Biblia esetében beszélhetünk róla.

Cseke Ákos legszívesebben idézett szerzői (Szent Ágostontól kezdve Pilinszkyn át Quignard-ig) azonban ilyen-olyan mértékben éppen a teológia, illetve a szépirodalom határmezsgyéjén találják meg a helyüket – citálójuk is ekképpen kezeli őket, újra meg újra kilépve ugyancsak a bevett, szűklátókörűen szakosodott elemezési struktúrák béklyójából. Ezzel párhuzamosan mégis beleszaladhatunk olyan gondolatfutamokba, szövegszervezési malőrökbe, amelyek inkább egy iskolázott, a bölcsészkarok diskurzusát adekvátként kezelő íráskészségről adnak tanúságot: például egy-egy Heidegger-reminiszcencia („előrefutva a saját halálához”) vagy a Radnóti-versek filológiai jellegű összevetése, fejtegetése esetében. Ezen túlmenően – a már említett szenvedélyes-szerelmes szemlélet folyományaként – a szerző szentimentális részletekre is ragadtatja magát („E reménykedő reménytelenség mint remegés szabadítja fel a szerelmest és teszi képessé szerelme megélésére”). Ugyanez a hevület a jól elkapott bekezdéseket különös módon emeli meg, a stilisztikai hullámzás viszont terméketlen, összességében nem szervesíti ezeket a tónusokat – amelyek között az a bizonyos daimón csak ritkán szólal meg –, és ennek talán egyfajta kulturális közegellenállás is lehet az oka.

„[A] keresztény tanítás tud valamit az emberről, hogy van itt valami tagadhatatlan és bőséges, túláradó igazság, amely évezredes szövegek mélyéről szólít és ír le engem itt és most a magam élethelyzeteiben, egészen függetlenül a tudásaimtól, de még a hitemtől vagy a hitetlenségemtől is” – írja Cseke Ákos A bűnös asszony. Vasadi Péter mint teológus című esszéjében, ami talán a legkimértebb, ugyanakkor mégsem hűvösen tárgyilagos kísérlete a kötetnek. A szeretet fogalomkörével alapvető kapcsolatban álló keresztény tanítás „irodalmi” foglalatai (az evangéliumok, az egyházatyák írásai, a jobb híján keresztény költészetnek nevezett művek stb.) a szerző számára kiemelt jelentőségűek. E művekhez kapcsolódó revelatív élményei – valamely elcsúszás, eltolódás miatt, de talán természeténél fogva – mégsem kerülhetnek teljesen átfedésbe az esszék esztétikai horizontjával. Az összecsengés („egybelátás”) esetenkénti elmaradása nem módszertanon, még csak nem is beszédmódon múlhat: hiszen éppen a valláshoz közelítő konfesszionális kifejezésrendszer lesz az, ami mindig „túlbucskáztatja” a saját fején az írót – mindig túl sokat kívánva tőle, tulajdonképpen a művészetfilozófia területén innen tartva szellemiségét valamiféle köztes létben, át- meg átcsapva az áhítat megnyilatkozásaiba. Természetesen termékeny is lehet az ebből fakadó feszültség, ahogyan az a kötetben is rendre megtapasztalható (és amint az Cseke Ákos előző, szintén a Kortárs Könyvkiadónál megjelent, rokon ethoszú köteteiben is megfigyelhető:Mennyi boldogságot bír el az ember?, 2014, Nem halhatsz meg, 2018).

Sőt akár azt is mondhatjuk, hogy a Magyar, irodalom pontosan az életfeladat felismerését közvetlenül megelőző, művekben megképződő áhítatnak lehet a letéteményese, esetleg előidézője.

Többek közt Balassa Péter esztéta is ennek jegyében hozta létre életművét: az esztéta szakmájának „szép öncélúságán” túl a lamentum (azaz a panasz), valamint az áhítat mindennél előbbre való emberi voltát hangsúlyozta egy televíziós interjú alkalmával. Cseke Ákos hozzá hasonlóan az emberi, túlságosan emberi nietzschei fordulatát olyan élményanyaggal hozza összefüggésbe, amely a vigasztalhatatlanságot, a reményt vagy a megvilágosodást rejti magában. Mindezekben (az egyébként semmi esetre sem megúszós) megközelítésmódokban a szerzőt oly meghatározó, Jean Starobinski által gyakran emlegetett „szellemi nyugtalanság” ellenére mégsem artikulálódik a szabad szellemiség mélyről feltörő, nem szofisztikált és nem körültekintő (urambocsá: démonikus) felhangja.