© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Csigavonalban vagy egyenesen át?
Mai árny-szín-játék Hermann Hesse nyomán
A tavalyi szezonban bemutatott Hesse-adaptáció kérdések és lehetséges válaszok sora, amelyben gyakran elhangzik az előrejutás módjára vonatkozó örök kérdés:csigavonalban vagy egyenesen át? Szabó Krisztián írása Az ösvény című, irodalom, orientális árnyszínház és audiovizuális művészetek mezsgyéjén egyensúlyozó RS9-előadásról.
Az ösvény című ÁRNY/szín/JÁTÉKot idén januárban mutatták be az RS9 Színházban, s azóta már többször műsorára tűzte az erzsébetvárosi alternatív társulat. Veres Dóra Hermann Hesse Sziddhárta – Hindu regéjéből alkalmazta színpadra, amelynek több mint száz oldalát alig egy órába sűrítette, csak a különösen lényeges epizódokat emelve ki az 1922-ben megjelent, orientális bölcsességtanokat tartalmazó Hesse-prózából.
A svájci–német szerző az összesen 42 nyelvre lefordított regényének – amelyre a ceyloni és indonéziai utazások élményei szintén hatottak – RS9-beli feldolgozása meglehetősen szuggesztív plakátanyaggal készült, amely legalább olyan széles értelmezési tartományt kínál, mint maga az árny- és valódi színjátékkal operáló előadás. A képen egy óriási szem íriszét látjuk: e mandalaszerű kört különféle alakok (lovak, bikák, halak, emberi arcok) szegélyezik, ezen a felületen pedig egy férfi felsőtestének árnyékából a szembogár közepe felé nyújtózó ember és kezek rajzolódnak ki, amelyek sötétlő utat képeznek a szem belsejébe.
Kevéssé szokványos módon az előadás már akkor elkezdődik, amikor a közönség helyet foglal a nézőtéren: egy fiatal férfi a buddhista szerzetesekére emlékeztető ruhában, pantomim mozdulatokkal mossa meg kezét és arcát. Ő Sziddhárta (Jászberényi Gábor), az ifjú brahmana, aki – feladva felsőbb kasztbéli életét – úgy dönt, elhagyja apja házát, s önmaga megismerésének szándékától fűtve az aszkétákhoz szegődik, mivel többre vágyik a szent mosdások és áldozatok aktusainál. Útján barátja, Govinda (Jáger Szabolcs) is elkíséri, akit gyermekkora óta tanítójaként tisztel. Sziddhárta megannyi tanulás és böjtölés után rájön, hogy az önmegtagadás ezen formája csak ideig-óráig tartó bódulat, tovább kell állnia – immáron egyedül. Érdeklődése a földi élvezetek felé fordul, s megismeri Kamalát (Álmosd Phaedra), akit arra kér, tanítsa meg őt a szerelem művészetére. Itt találkozik a kereskedővel (Hannus Zoltán) is, aki a karakterek közül a „legaktualizáltabb” az előadásban: kíséretével együtt nagyvárosi elektronikus zenére (egy Goa és Mushroom-Party révületét idézve) próbálja meg magához édesgetni Sziddhártát, melyre a fiú ideig-óráig ugyan, de kapható lesz. A következő pillanatok a kiüresedést hivatottak ábrázolni, az árnyak élettelenül roskadnak össze, koromsötétség lep el mindent a nézőtéren.
A meglehetősen kevés szereplőt mozgató rendezés talán legszebben megkomponált látványeleme következik Sziddhárta és Govinda újbóli találkozásakor, amikor a révész útmutatását követik. Az emberi test megformálta árnyék csónakká alakul a színpadon, s a lapát minden húzására reagál, valódi járműként viselkedve. A szereplők mozgatása is Veres Dóra rendezői munkáját dicséri: Az ösvény bár javarészt árnyjátékból épül fel, a színészek a színpad előterét is kihasználják, s három dimenzióban (szín)játszanak. Az előadás mintha gyorsabb, elbeszélő jellegű epizódokra és lassabb, nagyobb odafigyelést igénylő jelenetekre oszlana ezáltal, hiszen az árnyjátékokkal jelenítődnek meg a mélyebb tartalmú üzenetek, sokszor éppen a „nem beszélés” aktusával.
Sziddhárta korábbi választott feleségének, Kamelának halála, illetve fiának Sziddhárta ellen való lázadása is csupán a képek nyelvén jelenik meg, általában az európai kultúrkincs toposzaival. Gyönyörű árnyjáték például a színpadon a haldokló Kamelát madárrajként elhagyó lélek, vagy az az önmarcangolás, amikor a legifjabb rokon saját ketrecét rázza belülről a lélek szabadulása reményében.
Az ösvény út a megvilágosodásig. Az utolsó néhány perc fantasztikus össz-kép-hangzattal megvalósított szinesztéziája abszolút a (mai) egyénre szabja az előadást, hiszen univerzális kapukat nyit meg a záró képpel: egy éjszakai sztráda, amelyen autók cikáznak át, szinte csak fényeiket látni. Közben szól a már jól ismert elektronikus dübörgés egy jó adag templomi orgonával és egy csipet keleti hangzással kiegészítve. Az ösvény kérdések és lehetséges válaszok sora, amelyben gyakran elhangzik az előrejutás módjára vonatkozó örök válaszútra vonatkozó kérdésfeltevés: csigavonalban vagy egyenesen át?
A svájci–német szerző az összesen 42 nyelvre lefordított regényének – amelyre a ceyloni és indonéziai utazások élményei szintén hatottak – RS9-beli feldolgozása meglehetősen szuggesztív plakátanyaggal készült, amely legalább olyan széles értelmezési tartományt kínál, mint maga az árny- és valódi színjátékkal operáló előadás. A képen egy óriási szem íriszét látjuk: e mandalaszerű kört különféle alakok (lovak, bikák, halak, emberi arcok) szegélyezik, ezen a felületen pedig egy férfi felsőtestének árnyékából a szembogár közepe felé nyújtózó ember és kezek rajzolódnak ki, amelyek sötétlő utat képeznek a szem belsejébe.
Kevéssé szokványos módon az előadás már akkor elkezdődik, amikor a közönség helyet foglal a nézőtéren: egy fiatal férfi a buddhista szerzetesekére emlékeztető ruhában, pantomim mozdulatokkal mossa meg kezét és arcát. Ő Sziddhárta (Jászberényi Gábor), az ifjú brahmana, aki – feladva felsőbb kasztbéli életét – úgy dönt, elhagyja apja házát, s önmaga megismerésének szándékától fűtve az aszkétákhoz szegődik, mivel többre vágyik a szent mosdások és áldozatok aktusainál. Útján barátja, Govinda (Jáger Szabolcs) is elkíséri, akit gyermekkora óta tanítójaként tisztel. Sziddhárta megannyi tanulás és böjtölés után rájön, hogy az önmegtagadás ezen formája csak ideig-óráig tartó bódulat, tovább kell állnia – immáron egyedül. Érdeklődése a földi élvezetek felé fordul, s megismeri Kamalát (Álmosd Phaedra), akit arra kér, tanítsa meg őt a szerelem művészetére. Itt találkozik a kereskedővel (Hannus Zoltán) is, aki a karakterek közül a „legaktualizáltabb” az előadásban: kíséretével együtt nagyvárosi elektronikus zenére (egy Goa és Mushroom-Party révületét idézve) próbálja meg magához édesgetni Sziddhártát, melyre a fiú ideig-óráig ugyan, de kapható lesz. A következő pillanatok a kiüresedést hivatottak ábrázolni, az árnyak élettelenül roskadnak össze, koromsötétség lep el mindent a nézőtéren.
A meglehetősen kevés szereplőt mozgató rendezés talán legszebben megkomponált látványeleme következik Sziddhárta és Govinda újbóli találkozásakor, amikor a révész útmutatását követik. Az emberi test megformálta árnyék csónakká alakul a színpadon, s a lapát minden húzására reagál, valódi járműként viselkedve. A szereplők mozgatása is Veres Dóra rendezői munkáját dicséri: Az ösvény bár javarészt árnyjátékból épül fel, a színészek a színpad előterét is kihasználják, s három dimenzióban (szín)játszanak. Az előadás mintha gyorsabb, elbeszélő jellegű epizódokra és lassabb, nagyobb odafigyelést igénylő jelenetekre oszlana ezáltal, hiszen az árnyjátékokkal jelenítődnek meg a mélyebb tartalmú üzenetek, sokszor éppen a „nem beszélés” aktusával.
Sziddhárta korábbi választott feleségének, Kamelának halála, illetve fiának Sziddhárta ellen való lázadása is csupán a képek nyelvén jelenik meg, általában az európai kultúrkincs toposzaival. Gyönyörű árnyjáték például a színpadon a haldokló Kamelát madárrajként elhagyó lélek, vagy az az önmarcangolás, amikor a legifjabb rokon saját ketrecét rázza belülről a lélek szabadulása reményében.
Az ösvény út a megvilágosodásig. Az utolsó néhány perc fantasztikus össz-kép-hangzattal megvalósított szinesztéziája abszolút a (mai) egyénre szabja az előadást, hiszen univerzális kapukat nyit meg a záró képpel: egy éjszakai sztráda, amelyen autók cikáznak át, szinte csak fényeiket látni. Közben szól a már jól ismert elektronikus dübörgés egy jó adag templomi orgonával és egy csipet keleti hangzással kiegészítve. Az ösvény kérdések és lehetséges válaszok sora, amelyben gyakran elhangzik az előrejutás módjára vonatkozó örök válaszútra vonatkozó kérdésfeltevés: csigavonalban vagy egyenesen át?
