Menekülőfények a sötét lépcsőházban – Körinterjú a Csokonai Színház színészeivel

Eleinte rengeteget álmodtam a színházzal, amik főképp rémálmok voltak. Általános színészrémálmok. Például hogy olyan előadásban játszom, aminek nem tudom a szövegét. Úgy érzem, jót tett a munkamániámnak és a maximalizmusomnak ez a szünet, bár mindig megpróbáltam telepakolni a napjaimat, hogy ne érezzem magamat haszontalannak.

Számomra lehetőséget adott újragondolni az alkotás fogalmát. Azt hiszem, hogy bátrabban ugrottam bele lehetetlennek tűnő feladatokba, szellemi-fizikai kihívásokba. Például egy pályázat keretében két női sors mentén színdarabot írtunk, amit június elején mutatok be. Sokat kaptam ettől az időszaktól, és remélem, ezt hamarosan megmutathatjuk a nézőknek is.

Azt hiszem, hogy alapvetően nem változott meg. Ez egy speciális helyzet volt mindannyiunk számára. Igyekeztem hasznosan tölteni azt az időszakot, amit színház nélkül voltam kénytelen megélni, és újult erővel, bizakodva várom az újraindulást.

Mindig is tudtam, hogy a színészi munka közeli kontaktuson alapszik. Legyen szó bármilyen műfajról – prózai, zenés-táncos vagy félszcenírozott –, a színpadon a fizikai kapcsolat jelenléte, a személyes intim szférák metszése, az összehangolt energiák és lélegzés elengedhetetlen alapkövetelmény.

Ugyanígy a közönséggel való élő kapcsolat is alapvető egy-egy előadás alkalmával, és az is akkor pulzál a legjobban, amikor telt ház van, a nézők válla szinte összeér.

A közösségi élmény megéléséhez szerintem a megszokott rendszer a megfelelő. Az elmúlt időszakban, amikor csak lehetőségünk nyílt, aktívan vettünk részt próbafolyamatokban, és készültünk az újranyitásra, vagy igyekeztünk kreatív online megjelenésekkel megőrizni a kapcsolatot a közönséggel.

Felfedeztetek-e új készségeket, új erőforrásokat magatokban, amiket az elkövetkezendő évadok munkáiban fel tudtok szabadítani, vagy saját, személyes életetekben alkalmaztok majd?

Egy egészen új szerepbe szokom bele éppen, minden boldogságával, kudarcával, félelmével és egyszerűségével. Azt gondolom, ha az ember szülővé válik, muszáj számot vetnie, azt nem lehet megúszni. Ez nem mindig vidám dolog. Olyan új gondolatok fogalmazódtak meg bennem, amelyeket valamilyen módon biztosan fel tudok majd használni, pusztán az életszagúságuk miatt. Apropó, szag: remekül megtanultam pelenkázni, és a legbarátságtalanabb körülmények között is tudok öltöztetni – akár úgy is, hogy a delikvens közben fut, vagy talajtornázik. Komoly feladatok elé állít minket ez a kisember, és hát a türelem gyakorlásával is volt dolgom. Voltak magasságaim, de mélyrepüléseim is.

Sokat tanultam a türelemről, de a tanulás folyamata ma is tart. Azt remélem, hogy még nyitottabban tudok ráhangolódni egy-egy rendezői vízióra.

Rengeteget sütöttem, főként új recepteket fedeztem fel, úgyhogy ha péket vagy cukrászt kellene valamiben játszanom, azt hiszem, egészen kiválóan tudnám megformálni a szerepet. Viccet félretéve, csatlakoznék Klárihoz és Lacihoz: a türelem, a kitartás most teljesen új értelmet nyert számomra. Nem gondoltam volna, hogy az eddigi határai a türelmemnek, a kitartásomnak olyen szinten tágíthatóak, mint ahová most helyezem az „alapbeállításaimat”.

Felfedeztem magamban a siránkozásra, panaszkodásra való hajlamot... és azonnal abbahagytam. Igen, az elmúlt időszak jó lehetőséget adott a személyes és szakmai utak, falak, hegyek, kátyúk felismerésére, újraértelmezésére. A normál gyakorlatban az évad során a párhuzamosan futó próbafolyamatok-produkciók-oktatási feladatok közben a testi-lelki-szellemi töltődésre nincs esély. Ráadásul változókorban vagyok – úgy a bőrömben, mint a deszkákon. Ez egy fontos folyamat. Jó, ha oda tudok figyelni rá, hogy talpon maradhassak.

A hosszú kihagyást követően hogyan rázódtok vissza abba, hogy újra játszhattok? Megmaradtak-e régi, vagy létrejöttek-e új rituálék?

Én alapvetően túl hosszú kihagyásról nem beszélnék a magam részéről, három bemutatóm (A Hamlet, az Őszintén szólva és az Edmond) volt ebben az időszakban. Ebből csak egyet nem mutattunk be még nézők előtt, a másik kettőt az enyhítések alkalmával szép számban játszottuk, úgyhogy nálam minden rituálé megmaradt.

Talán a légkör más, az atmoszféra: van valami megmagyarázhatatlan tartás és óvatosság a levegőben.

De azt hiszem, ez még egy ideig így is marad.

Kicsit megkopott a rutin, és visszajött az a jóleső izgatottság, amit akkor éreztem, amikor először játszottam nézők előtt. Olyan jó volt csak úgy mondani a szöveget, más ember gondolatait – a sajátjaimat már untam.

Tevékeny ember vagyok. Amikor nem volt próbafolyamat, akkor is elfoglaltak voltak a perceim. Átalakultak a rutinjaim, de egyfajta „stand-by”-ként élem meg az időszakot, nem „off” állapotként.

Úgy mondanám, már szomjaztam a nézők figyelmét. Ha nincs visszajelzés színészként, egyszerűen elárvulsz.

A társulati lét a családi életformára emlékeztet. Hogyan igyekeztetek megtartani a köztetek lévő szoros kapcsolódásokat? Most, az újranyitáskor hogyan tudtok ismét harmonikusan együtt dolgozni?

Ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk, és mindenki részt vett ez alatt az időszak alatt egy-két próbafolyamatban, nekem például a Toldi volt a bemutatóm.

Jó újra látni egymást, de valóban ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk. Érdekes, hogy épp a családot említetted, ez nagyon jó példa ránk. Az évadok során általában tíz-tizenkét bemutatónk van a Csokonaiban, és sokszor úgy jön ki a lépés, hogy egy-egy kollégával abban az évadban nem dolgozunk egy előadásban, mert ő, mondjuk, pont azokban játszik, amikben én nem. Hasonlóan próbáltam felfogni ezt az időszakot is. Most egy kicsit nem találkozunk, mert máshol van dolgunk, de ha legközelebb összefúj minket a szél, ugyanolyan örömmel látjuk viszont egymást, mint előtte.

Hála istennek, zökkenőmentes volt a reunion. Jól működő rendszer van közöttünk, és közös a cél, hogy mérvadó előadásokat tehessünk a nézők elé. És itt volt az ideje sokat kacagni együtt magunkon.

Nagyjából tartottuk a kapcsolatot egymással, főleg, hogy bizonyos próbafolyamatokat végigvittünk a házi főpróba szintjéig. De biztos, hogy lesz mit mesélnünk a szünetben, kávéscsésze-lötybölés közben.

Ha például színdarabot írnátok, előadást rendeznétek, lenne-e különbség a vírushelyzet előtti időszakra jellemző és a mostani elképzeléseitek, témaválasztásaitok között? Változtak-e a prioritások, áttevődtek-e hangsúlyok? Vagy éppenséggel az a lényeg, hogy a színház és a mondanivalója mindig ugyanaz maradjon?

A színházban az a nagyszerű, hogy általában a jelenre reflektál, még ha egy klasszikus irodalmi szöveg áll is rendelkezésre. Az alkotók nagyrészt szeretnek kísérletezni, új dolgokat kitalálni, és ez az időszak különösen erős táptalaja lesz ezeknek a kezdeményezéseknek. Máris számos új darab, előadás, forma és játékszabály született a vírushelyzet kapcsán. Beszélnünk kell az elmúlt időszakról – többek között arra gondolok, hogy igenis legyen színházilag feldolgozva. Nem szégyen elmondani, ha valaki pokolként élte meg, mert a nehézségekről való kommunikáció visz minket előre. Ez a járvány minden szempontból felforgatta az életünket, és szerintem jó ideig megmarad a hatása, ezáltal az aktualitása is.

Igen, volt rengeteg jó hozadéka is az elmúlt időszaknak. Minden színház megpróbált valamilyen módon túlélni. Mindenki megpróbálta valahogyan feldolgozni a történeteket. Rengeteg új megoldás, hozzáállás, gondolat született. Van és lesz is miből meríteni. És igen, a színház jövőjét is át kell gondolni – azt, hogy hogyan akarunk majd színházat csinálni. Többek között nagyon örülök, hogy a Csokonai is csatlakozott a Zöld Színház Projekthez.

Azt gondolom, hogy a teljes társadalom szemléletmódjára kihatott az elmúlt periódus, ami nemhogy nem ért még véget, de újraértelmezett létezéseket. Szakmák, időbeosztások, személyes kapcsolatok, témák, vélemények, vélelmek ingadoztak hullámvasúton, vagy váltottak pólust. Rengeteg új keletű megosztó helyzet és téma kering. Ezek észrevétlenül bebújnak a szekrényünkbe, táskánkba, zsebünkbe, beülnek a fülünkbe, kiülnek a szánk szélére. Jelentősen megváltoztatják a viselkedésünket, a viszonyunkat a távolabbi-közelebbi személyekkel, ismerőseinkkel. Emiatt bizonyos témákra érzékenyebben reagálunk, mint korábban. Feltételezem, hogy ennek egy darabválasztásban vagy műsorpolitikában is meg kell jelennie vállalt vagy épp kerülendő témaként, hiszen a néző sokszor azért megy el egy előadásra, hogy jegyet váltson egy másik világba, ahol egy kis időre megszűnik a kapcsolata a realitással.

Atavisztikusan állította a világot a feje tetejére az elmúlt időszak, de katalizátor is volt ez a helyzet,

az én életemben mindenképp. Most egy elképesztően bátor kalandban van éppen részem az Oldás-Áldás című előadással: itt minden szinten újrafogalmaztam önmagamat.

Milyennek képzelitek el a következő idők színházát? Mit jelent számotokra 2021-ben az újranyitás színháza?

Az újranyitás színháza eddig bizonytalanságot és tapogatózást jelent számomra. Elkezdtünk nyitni, óvatosan játszani, de érződik még, hogy mit okozott az, ami remélhetőleg már egyre inkább távolodik tőlünk. Remélem, hogy a jövő színháza visszakapja a bátorságot, új erőre kap, és félelem nélkül találkozhat néző és színész az előadás terében.

Bármit el tudok képzelni, a színháznak minden formáját. Egy a fontos: láthassák a nézők ott, élőben.

Jó esetben egy színházi előadás nem hét órától huszonkettőig tart, hanem a néző már reggel úgy ébred, hogy aznap színházba megy. Ott másokkal együtt ül be a terembe, idegenekkel, esetenként ismerősökkel. A szünetben emészti és megosztja a látottakat vagy a mindennapokat. Utána visszaül, és belefeledkezik, majd olyat tesz, amit általában csak itt szokott: tapsol. Legalábbis ilyen sokat máshol nem igazán szoktak a nézőink, többedmagukkal együtt pedig tényleg sehol máshol. És bármiféle megbeszélés vagy írásbeli figyelmeztetés nélkül hangosodik, változik, alakul, folytatódik a taps majd, mintha ez a rengeteg ember egy összeszokott csapat volna. Abbamarad, mindenki szedelőzködik, és visz magával egy csöppnyi boldogságot. Úgy gondolom, hogy az elkövetkező időkben ezt a közösségi élményt jobban fogja értékelni a nagyérdemű.

Azt érzem, hogy mindenképpen bátornak kell lennünk. Menekülőfénynek a sötét lépcsőházban.

Nekünk az életet éltetni kell.

Reményre van szükség. A színház pedig többek között remény is tud adni.