Kényszer? Lehetőség a bezárkózás? – Interjú Csordás Lászlóval

Trianon óta az irodalmi közbeszéd része az a kérdés, hogy a határontúli magyar irodalom az anyaországéval „egyetlen egészet” alkot-e, vagy „darabokra szaggatottként” csupán az egész része. Kárpátaljáról nézve miként gondolkodtak erről a rendszerváltásig? A politikai változások alakították-e az erről való vélekedést?

Ahogy én látom, a kárpátaljai magyar irodalom a 20. század második felében, egészen a rendszerváltásig lassan változó, rendkívül zárt rendszer volt. Az ekkoriban induló magyar értelmiségi előtt tulajdonképpen két út állt: vagy elfogadta az előíró jellegű, meglehetősen sematikus szovjet kultúrpolitikát, az „ezer évig nem volt itt semmi” nézőpontját, a politikai érdekek alapján megkonstruált értékrendet, és igyekezett igazi „szovjet magyarrá” válni, vagy pedig mindezzel szemben, saját identitását megerősítve a történelmi múlthoz, a népi-nemzeti hagyományhoz fordult ihlető forrásként és példaként. Mindkét magatartásmintára rátalálunk ebben az időszakban az alkotók között, és ma visszatekintve egyértelmű, hogy az utóbbihoz tartozók alkottak értékeset, maradandót. Amikor olvastam a korszak vitáit, végig az volt az érzésem, hogy ezek a kordokumentumok komikusnak tűnnek mai szemmel nézve, hiszen művészetidegen szempontok szerint ítéltek meg alkotókat és műveket, ugyanakkor megrendítők is, mivel ezeknek a vitáknak komoly egzisztenciális tétje volt akkor és ott.

Egy-egy ilyen szöveg pontos látlelet arról, hogyan alakult az irodalmi-kulturális élet kisebbségi léthelyzetben, a periférián diktatórikus körülmények között.

Ha csak Kovács Vilmos regénye, a Holnap is élünk körül kialakult vitára, az ekkoriban induló és poétikailag is sokszínűséget ígérő Forrás Stúdió ellehetetlenítésére gondolunk – de akár a cenzúra és az ennek nyomán fokozatosan kialakult öncenzúra megszabta határokat is említhetném itt (mennyi minden nem szerepelhetett egy-egy versben, ha valaki publikálni szerette volna!) –, akkor láthatóvá válik, hogy egy ilyen szabadsághiányos, rendkívül zárt rendszerben egyáltalán nem volt könnyű komoly irodalmat művelni. Ehhez még hozzátartozik az is természetesen, hogy körülbelül az 1980-as évek második feléig nagyon kevés látszott a kárpátaljai magyar irodalomból Magyarországon vagy más határontúli régióban, ez pedig csak növelte a kényszerű bezárkózás okozta megkésettség problémáját.

A rendszerváltás alakított-e a regionális kánonon Kárpátalján? Voltak-e olyan elismert és ünnepelt szerzők, akik kirostálódtak, és olyanok, akik maradandónak bizonyultak?

A szovjet kultúrpolitika felszámolásával, a cenzúra eltűnésével természetesen alapvető változások mentek végbe a rendszerváltás körüli évek során a kárpátaljai magyar irodalomban. Hogy csak néhány példát mondjak: lett végre magyar irodalmi folyóirat (Hatodik Síp), több könyvkiadó is alakult, kiadhattak bizonyos műveket (mindenekelőtt Vári Fábián László versesköteteire gondolok), és megkezdődhetett végre az őszinte szembenézés a múlt örökségével. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy Balla László ideológiailag rendkívül terhelt szépirodalmi munkássága aligha állja ki az idő próbáját, önfelmentő narratívát működtető kortörténeti regényfolyama ( A végtelenben találkoznak) pedig művészileg nem eléggé átgondolt kísérlet az alkotói hitelesség megteremtéséhez. Ezzel szemben Kovács Vilmos öröksége felértékelődött, és bár az ő életművéből sem minden bizonyult értékesnek, egészen biztos, hogy maradandót is alkotott.

Egy tanulmányában a jelentős irodalomtörténészt, Görömbei Andrást idézi, aki a rendszerváltás utáni változásokban válságot tapasztalt. Görömbei szerint leértékelődött az irodalom szerepe, a társadalomban az igénytelenség, a közöny és az apátia uralkodott el, a szépirodalom helyét pedig a populáris kultúra vette át. Mennyiben osztozik Görömbei András ezen lesújtó véleményével?

Görömbei Andrásra szeretettel és hálával gondolok. Közvetlenül a halála előtti években ismertem meg személyesen, közelebbről, amikor – már súlyos betegséggel küzdve – elvállalta témavezetésem a Debreceni Egyetem doktori iskolájában. Mostanában is elég gyakran észreveszem magamon, hogy közvetlenségével, szakmai alázatával, őszinte kíváncsiságával mennyi mindent tanított nekem: amikor a diákjaimmal igyekszem megtalálni a közös hangot, ehhez a mintához igazodom. Azóta is rendszeresen olvasom esszéit, összefoglaló tanulmányait, és próbálom megérteni az örökséget, amit hátrahagyott. Folyamatosan vívódok, vitatkozom némely állításával. Sokat töprengtem Papp Endre Görömbeiről írt könyvének vonatkozó megállapításán is, miszerint az ilyen esszékben „a jelentől gyorsuló ütemben távolodó magatartástípus példája” rajzolódik ki előttünk. Mindezeket figyelembe véve erre a kérdésre azt tudom mondani, hogy én a populáris kultúrában nemcsak az irodalomtól elvezető utat, hanem a visszavezetőt is látom. Az egyik diákommal épp arról beszélgettünk nemrég, hogy A szolgálólány meséje filmsorozatot nézve miért érthető meg jobban Margaret Atwood regénye. Órámon a Dexterből hoztam példát a kulturális fordításra, azt a jelenetet felelevenítve, amikor a szinkronizált változatban a főhős az egyik kényes szituációt értelmezve mondja a következőt: Héja-nász az avaron. „Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit”, vagy egy Ady-verscímet, ugye… A Ubisoft tavaly megjelent videojátékából (Immortals Fenyx Rising) pedig tényleg nagyon könnyen elvezethet az út a posztmodernig, az iróniáig, a paródiáig és az elbeszélés nehézségéig. A sort még lehetne folytatni.

Szilágyi István erdélyi magyar íróról négy szöveg is olvasható a kötetében, nem rejtve véka alá az iránt a való mély tiszteletét. Mi teszi ön számára oly jelentőssé ezt a „rejtőzködő”, napjainkban még csak divatosnak sem mondható szerzőt?

Szilágyi István műveinek rendszeres tanulmányozását Görömbei András javaslatára kezdtem el. Ahogy elmélyültem Szilágyi regényvilágában, egyre inkább rájöttem, mennyire foglalkoztatnak engem is a központi problémák, például a bűn etikai dimenziói, a küszöbhelyzet, a katlanlét megélése, egy-egy közösség értékrendjének magába zártsága, pusztulásra ítéltsége, és hogy mindezek milyen poétikai megoldásokkal beszélhetők el hitelesen a 20-21. században. Azt is szoktam mondani, hogy a Szilágyi-regények csendes, mély, néha „rejtőzködő” erdélyiségén átszűrve jobban megértem saját kárpátaljaiságomat. Az utóbbi években a regények közül egyébként az Agancsbozót világához kerültem egészen közel, bizonyára a kényszerű bezárkózás ábrázolása miatt.

A könyvében számos kortárs szerző művéről olvasható kritika, és bár nem mártja vitriolba a tollát, bizony kemény bírálónak számít. Milyen irodalmi irányzatok és szerzők állnak közel a szívéhez?

Magamra egyszerű, szenvedélyes olvasóként tekintek. Most, hogy megkaptam a „Kortárs világirodalom” tárgyat, sorra olvasom (újra) azokat a köteteket, amiket eddig más elfoglaltság miatt félretettem jobb időkre. És ezt nagyon élvezem. Nincsenek igazán kedvenceim, sokféle irányzatban és könyvben találok rá azokra a problémákra, amelyek éppen foglalkoztatnak. Ilyen tekintetben különben az utóbbi években a kulturális idegenség irodalmi reprezentációja érdekelt, ennek a szakirodalmát igyekeztem áttekinteni. Többek közt Julia Kristeva Önmaga tükrében idegenként című könyvének tanulmányain gondolkodtam sokáig. Mostanában pedig Biczó Gábornak A „Mi” és a „Másik” című kötetét forgatom, leginkább a második részt, amelyben a kortárs megértésalakzatokat elemzi a szerző.

Meggyőződésem, hogy az antropológiai nézőpontból felvetett kérdések némi átalakítással az irodalomtudományra is termékenyen hathatnak.

Kötetében nagy figyelmet szentel egy Moszkvában orosz nyelven kiadott antológiának, amely a 20. századi magyar határontúli irodalom kiemelkedőbb írásait gyűjti egybe. Moszkvából nézve milyennek látják az irodalmunkat?

Sajnos erre a kérdésre aligha adhatok igazán adekvát választ, hiszen nem tudom pontosan, milyen előzetes tájékozódás és megfontolások alapján döntenek úgy az oroszországi kiadók, hogy lefordítanak és kiadnak bizonyos műveket a magyar irodalomból. A moszkvai irodalmi élethez sincs közöm. Az említett tanulmány csupán egyetlen kérdést járt körül: az a magyar irodalmi-irodalomtörténeti probléma, amit hagyományosan határontúliságnak nevezünk, milyen történelmi-kulturális analógiák segítségével ragadható meg orosz nyelven? Hogyan közvetíthető például az a dilemma, amely a 20. század folyamán többször előtérbe került irodalmunkban, mégpedig: léteznek-e egyáltalán határontúlinak vagy újabban külhoninak nevezett magyar irodalmak, és ha igen, milyen sajátosságok alapján különíthetők el egymástól és a magyarországitól?

És ha már Moszkvánál tartunk, hogy látja, miként alakultak a szovjet–orosz–ukrán–magyar kulturális vonatkozások az elmúlt évtizedekben?

A Szovjetunió széthullása és a rendszerváltás után szovjet irodalmi kapcsolatokról már aligha lehet beszélni. Az orosz irodalom legfontosabb alkotásai viszont szerencsére magyarul is napvilágot láttak az elmúlt évtizedekben, legtöbbször remek tolmácsolásban. Talán elég, ha itt csak Ulickaja, Pelevin, Szorokin könyveire utalok (egy kis érdekesség még a kulturális vonatkozásokhoz: a Manaraga főhősének, a híres book’n’grillernek például magyar keresztneve van: Геза Яснодворский, azaz Géza Jasznodvorszkij). De az orosz klasszikusok újrafordítása szintén rendkívül fontos kulturális tett. Még Illyés Gyula fogalmazta meg 1963-as, Helyünk a világirodalomban című esszéjében: „[...] a fordítás is – és voltaképpen a világirodalom is – természetesen elsősorban a kis lélekszámú – és szerény irodalmi múltú népek ügye. Ez az ő nemes elégtételvevésük. Meg kell adni, nem kis dolgokat szereztek általa; itt-ott még jelentős előnyt is.” Szerintem a fordítások által szerzett előnyt napjainkban is ki tudja aknázni a magyar irodalom. Sajnos az ukrán irodalom tolmácsolásában komoly hiányok fedezhetők fel, de ukrán szakos kollégáktól elég gyakran hallom, hogy kevés magyar irodalmi műalkotás érhető el ukrán nyelven is. Ezen hosszabb távon változtatni kell, már csak azért is, mert az esztétikai tapasztalat közvetítése által jobban megérthető két nemzet gondolkodásmódja, a különféle sorshelyzetekre adott válaszokkal együtt. (Közbevetésként említem: miközben a válaszokon gondolkodom, olvasom az egyik ukrán hírportálon, hogy Vaszil Huszti lefordította Vári Fábián László verseit a költő hetvenedik születésnapja alkalmából. Az ehhez hasonló gesztusok azért reményre adhatnak okot.)

A könyvében is olvashatunk arról a nézőpontról, miszerint ha léteznek is a kortárs külhoni irodalomban határok, azok nem regionális, hanem az egyetemes irodalom egyes iskolái és szekértáborai között húzódó választóvonalak. Főiskolai tanárként és a KVIT elnökeként hogy látja, a szárnyaikat bontogató fiatal kárpátaljai irodalmárok miképpen gondolkodnak erről? Hogyan és nem utolsó sorban hol képzelik el a jövőjüket íróként, költőként?

Oktatóként és a KVIT elnökeként mindig arra törekedtem, hogy egymást látszólag kizáró értékekre hívjam fel a fiatalok figyelmét. Hogy konkrét példák alapján bemutassam, mennyire gazdagnak látom kortárs irodalmunkat. A perifériáról nézve az irodalomra és az irodalmi életre sok értékelési szempont másként értelmezhető, mint a feltételezett központ(ok)ról. A nehézségek mellett azért előnye is van annak, ha valaki a széleken él és alkot.

Éppen ezért csodálkozom el azon, amikor azt tapasztalom, hogy Kárpátaljáról sokan már nagyon fiatalon elköteleződnek egy bizonyos magyarországi szekértábor mellett.

Ezek közül pedig néhányan örömmel átveszik a szekértábor logikáját, lemásolják retorikai sémáit, és nagyon felületes publicisztikai fogalmak, szófordulatok segítségével kezdik el felosztani a magyar irodalom alkotóit. Ilyenkor mindig azt remélem, hogy ez csak múló divat, és később az esztétikailag kiforrott művek felülírják majd a fiatalkori heves és erőteljesen ideologikus véleményalkotást. Ami viszont hosszabb távon bizonyosan komoly problémát jelent Kárpátalján a magyar kultúra fennmaradását tekintve, az az elvándorlás és a nyelvi jogoknak a folyamatos szűkítése. Napjaink helyi sajtójában már rendszeresen jelennek meg olyan cikkek, amelyek azt a kérdést járják körül, hogy a jelenlegi helyzetben egy-két generáción belül eltűnhet-e a magyar kultúra Kárpátalján, a helyi magyarság pedig vagy teljesen beolvad, asszimilálódik, vagy az áttelepülést választja. Én azért még hiszek abban, hogy a kárpátaljai magyar kultúra és intézményrendszer ellenállóbb ennél. Szerencsére vannak fiatalok, akik ugyanígy gondolják.

Irodalomtörténészként írt többek között a kárpátaljai irodalom olyan kiemelkedő alakjáról, mint Kovács Vilmos vagy a nemrégiben elhunyt Brenzovics Marianna munkásságáról. Milyen további terveket sző e téren, mely szerzők életműve izgatja leginkább, milyen irodalmi tendenciák érdeklik, amelyekről írni is szeretne?

Elsősorban a doktori disszertációm megvédése a legközelebbi célom, amelyet Szilágyi István regényeiről írtam. Az előzetes vitán bírálóim rámutattak olyan részekre, amelyek még kidolgozásra várnak, olyan ellentmondásokra, amelyek engem is nyugtalanítanak. Jelenleg ezek kibővítésén, illetve javításán dolgozom. Emellett a későbbiekben szívesen írnék hosszabb dolgozatot arról, hogyan és miért vált a rendszerváltás után meghatározó műfajjá a regény a kárpátaljai magyar irodalomban. Szeretnék még elmélyülni a videojátékok narratív szempontú elemzésében. Talán nem véletlen, hogy Lengyelországban tananyag lett a valóban szívbemarkoló This War of Mine, az amerikai történelem vonatkozó szakaszának megértéséhez pedig a Red Dead Redemption 2-t hívják segítségül bizonyos intézményekben. Szerintem sokkal több van a videojátékokban, mint első pillantásra gondolnánk.