Bikanász – kritika Dallos Ádám A bika csókja című kiállításáról

Lead: A tavaszi szezont nyitotta volna meg Dallos Ádám egyéni kiállítása az Artkartell projectspace-ben. A járványhelyzet azonban több hónapos kényszerű szünetet hozott, így A bika csókja című tárlat vörösben és kékben izzó méretes képeit a nyári kánikulában, augusztus 22-ig lehet megtekinteni.

Az 1986-ban született Dallos Ádámot a fiatal kelet-európai művészgeneráció egyik nagy ígéretének tartják, karakteres hangjára már korán felfigyelt a szakma. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az egyetem elvégzése után szinte azonnal felkérést kapott egy fontos nemzetközi tárlaton való szereplésre. A 2010-es varsói Ars Homo Eroticán – melyet mint az első, a művészetben megjelenő homoerotikát bemutató kiállítást jelentős szakmai érdeklődés (és botrány) kísért – Dallos Ádám korai, rózsaszín alaphangulatú fiú képeivel vett részt. Önálló tárlatokkal azóta is évente jelentkezik, 2020 elején pedig neki ítélték a rangos Herczeg Klára-díj junior fokozatát.

Dallos Ádám művészetében a fő téma továbbra is a test, de a 2010-es évek aktjai immár távolinak tűnnek. A szelíd színek megvadultak, a testek kifordultak önmagukból, a belső napvilágra került, a nyugodt állandóság pedig örvénylő mozgássá, folytonos alakulássá vált. Az egész persze nem egyik pillanatról a másikra történt, az expresszivitás fokozása és a témán belüli váltások lépésről lépésre következtek be az elmúlt évtized során. A folyamat kulcspontjaiként előbb feltűntek a szimbolikus értelemmel felruházott állatalakok, majd elhagyták a bőrüket, és feltárták a belsejükben rejlő titkokat: a nyers húst, az inak és az idegek hálózatát, a zsigerek, belsőségek érzéki halmait. Most pedig itt van előttünk mindez együtt – egészen új tartalmi megközelítésben.

A cím ne tévesszen meg bennünket: a kiállításon megférnek a bikák mellett más állatok is. Alapvetően két sorozat darabjai láthatók most, az egyiken a bika, a másikon pedig a páva az uralkodó állatmotívum.

A bika mint szimbólum azonnal jelzi a maszkulinitást, a hím erőt – nem csoda, ha eszünkbe jutnak az ókori mitológia félelmetes, harcias, mégis szexuális tartalommal fűtött legendás bikalényei is az Európát elrabló Zeusztól a város legszebb ifjú lányait és fiait követelő Minótauruszig.

A páva alakja melegférfi-szimbólumként dekódolható, akárcsak a Dallos Ádám egyéb munkáiban feltűnő kakasok, galambok vagy hattyúk. Ugyanakkor – a festő saját elmondása szerint – nagyon személyes motívum is eszköztárában: „Ha pávát, hattyút vagy keselyűt festek, mindig magamat látom bennük. A hattyú néha fenyegető, néha angyalszerűen védtelen. Gyerekkoromban rengeteg pávát rajzoltam. Sok ember furcsának találta, hogy fiú létemre ilyen sok nőies, díszes pávát rajzolok. A pávák voltak a kedvenc állataim, a hiúságuk, a szépségük, a kecsességük, a férfiasságuk miatt.” A hol önarcképként, hol a vágy tárgyát megtestesítő „másikként” megjelenő szimbolikus állatalakok és az általuk folyamatosan épülő-bővülő magánmitológia közel hozza festészetét El Kazovszkijéhoz. (Hogy a referencia valóban fontos, jelzi, hogy Dallos Ádám kutatta is a hattyú motívumát El Kazovszkij művészetében, továbbá a művész 2015-ös, Nemzeti Galéria-beli kiállításán is közreműködött a szexualitást körüljáró szekció megrendezésekor.) A test szépsége, fájdalma, a gyönyör, a vágyakozás mindkettejük művészetében a homoerotikán keresztül válik elsődleges mondanivalóvá.

A kiállítás képei magát a testet, a hús-vér erotikát tárják a néző elé – leplezetlenül, de mégis szimbólumokba kódolva. Az, hogy élő vagy halott testekről van-e szó, nem volt soha központi kérdés Dallos Ádám számára: „Amikor festettem ezeket a húsokat, nem tudatosult bennem, hogy ezek az állatok halottak. Még most sem látom őket halottaknak. Igazából mindegy volt nekem, hogy élők vagy halottak” – mondta egy interjúban. A téma, azaz a kifordított, kibontott testek látványa mindössze alkalmat kínál a festésben örömét lelő alkotó szépségvágyának és mondanivalójának újabb és újabb kifejezésére. A 2015-ös Hentes ékkövei sorozatban leltárszerűen kiterítette az asztalon, míg a 2016-17-es Mészárszéki tájképek esetén fellógatva ábrázolta a tetemeket (felidézve Chaïm Soutine, valamint Francis Bacon és általa Rubens hasonló műveit).

Munkásságának ez a vonala közel hozza Dallos Ádám képeit a transzgresszív művészet fogalmához is. A bataille-i értelemben vett határsértés, amely ennek az irányvonalnak a sajátja, olyan terepekre vezeti el a befogadót, ahol kénytelen leküzdeni tanult, megszokott, de sokszor álszentnek bizonyuló viselkedését – ennek érdekében a művészet köntösében szembesítik az undorral, az irtózatossal vagy éppen a horrorisztikussal. Ebből az eszmei alapból táplálkozik a magyar kortárs szcénából a poszthumán testképekkel rendszeresen foglalkozó Győrffy László, Kis Róka Csaba és Szöllősi Géza is.

A húsok, a leplezetlen belsőségek és szervek a test egyik „arcát” képviselik – az akt ugyanannak az éremnek a másik oldala. A két pólus gyakran egymás mellé is kerül Dallos Ádám művein: a kibelezett, felnyitott tetemek vagy belső törvényszerűségeiket feltáró állatok előtt 2017-től kezdve feltűnik a férfialak is, a korábbi aktképek pózaiban. Hasonló történik az állatfigurákkal is: a melegférfi-szimbólumként szereplő állatok és a férfiaktok különböző szereposztásban láthatók egymás mellett az életmű egyes képein.

Egy kísérletnek is felfoghatjuk ezt a művész részéről, amely során alternatív férfiasságkonstrukciók létrehozásán dolgozik.

Az egymás mellé rendelésből mostanra összeolvadás lett, amiről így mesélt: „Én olvadok bele az állatba, aztán a fiúba és megint vissza. Ez a leosztott szerepek felcserélhetőségéről szól, amikor egyik helyet cserél a másikkal, aztán vissza, megint vissza, és ezek a cserék gyors körforgásban váltakoznak.” Ezt a kitüntetett momentumot, az összeolvadás pillanatát ragadják meg Dallos Ádám legújabb, jelen kiállításon szereplő képei. Az ovidiusi metamorfózis épp a szemünk előtt zajlik le. Tanúi lehetünk annak, amint az emberi alak állatit ölt, ahogy az egyik test levedli eredeti formáját, és átalakul a másikba.

Az átmenet nem tűnik mindig békésnek – a pávás sorozat bizonyos képein az emberi egzisztencia küzdelmét, az utolsó segélykiáltást érezhetjük. Egyetlen sikoly (Francis Bacon híres pápaképének elemzőit idézve) például a Fashionshow in the Sauna (Love is a Losing Game) című alkotás is: a teljes kitárulkozásban lévő férfialak (meztelen, bőrtelen, kitárt combú) eltátott szájjal fogadja magába a fentről felé közelítő két szárnyas figurát. A pávák, akik hosszan lecsüngő szárnyakkal, méretes hímtagokkal hajolnak az emberalak fölé, nemcsak az egyesülés gyönyörteli izgalmát ígérik, de ugyanennyire félelmet is keltenek. Az egymásban való feloldódás – akár szexuális, akár egyéb – ambivalens: egyszerre vágyott és riasztó folyamat, ami alatt az identitás összekuporodva retteg a sarokban.

Még pontosabban ábrázolják magát a metamorfózist a bikasorozat darabjai. A Feeding the Bull II. című képen a fejét az ég felé tartva két pávafigurával csókolózik a bika – azaz a központban elhelyezett figura, aki csak félig állat, félig azonban (még) emberi alakja van. Hasonló a helyzet a Bull Kissing the Peacock című mű esetében, amelyen egészen pontosan kivehetők a bőrét vesztett emberi test belső szervei, a fej helyén azonban egy méretes bikabüszt tornyosul. Mintha egy új vagy eddig nem ismert mitológiai történetet látnánk, ami a bikaember hibridek megszületését magyarázná. A madáralak megcsókolja az embert – így jönnek létre ezek a félhumán szörnyek, vagy (mivel nem tudjuk pontosan, hogy a folyamat melyik pontjába nyertünk betekintést) így alakul át az ember állattá. Az átalakulástörténet, amelyet részleteiben látunk, az egyesülésről szól, a vágyott és a vágyó egymásra találásának misztikus pillanatáról. A Bulls Licking Each Other’s Face című képet pedig egyfajta végefőcímként vagy záróakkordként is felfoghatjuk, ahol már teljes lett az azonosulás: a két pólus egymáshoz szinte tökéletesen hasonlóvá vált.

Az Artkartell projectspace lecsupaszított white cube terében (amelynek hangulatához még hozzátesz a gyári környezet sajátos atmoszférája) szinte vibrálnak és lüktetnek a nagy vásznak, amelyeket keret nélkül, szabadon „lebegve” helyeztek ki a falakra. Alapszínek: a kék, a piros, a sárga és a zöld uralkodnak a vásznakon, a folyamatos alakulást az örvénylő vonalak, az egymásból fakadó és egymáshoz visszataláló zaklatott ecsetvonások is jelzik. Dallos Ádámot a figuratív újexpresszivitás stíluskategóriája mentén szokták elhelyezni, ami a jelen kiállítást végignézve nagyon is érthető. A nagy méretű figurák mögött a háttér is izgalmas – sok tárgyi utalást nem találunk benne, de alapvetően a tengert idézi, mely alkalmas terepet kínál mind a mitológiai hasonlatoknak, mind az állandó változás, alakulás ideájának.