Multigenerációs mozaikok – Dan LeFranc Nagy vacsorája a Jurányi Házban

Dan LeFranc színdarabja Chicagóban 2011 februárjában The Big Meal címmel debütált Sam Gold rendezésében. A közönség állótapssal jutalmazta az előadást, s a produkció – amelyről a New York Daily News és a Variety is méltató kritikát írt – elnyerte a New York Times legjobb színdarabnak járó díját. Az egyszerre kacagtató és szívbemarkoló előadás két fiatal, Sam és Nicole történetén keresztül beszél házasságról, háborúról, függőségről, depresszióról és szülőktől örökölt terhekről. Több generáción átívelő családregény bontakozik ki, de eközben társadalmi problémákra is reflektál.

A színdarab ereje többek között abban rejlik, hogy egy család hétköznapi életének esszenciáját párolja le a legkisebb rezdülésektől a legnagyobb viharokig.

A Császi Ádám rendezte előadásban röpke nyolcvan perc alatt jutunk el a párválasztástól egészen a dédunokák születéséig. Sam és Nicole egy étteremben ismerkednek meg, és eldöntik, hogy összekötik az életüket: eljegyzik egymást, gyerekeket vállalnak. Aztán – ahogy az a való életben is lenni szokott – jönnek a munkahelyi és a párkapcsolati problémák, kirepülnek a gyerekek, felüti a fejét a feszültség. A cselekmény egy étteremben, asztal – mint a család közösségi életének központja – körül bontakozik ki, a rövid jelenetek mozaikjaiból áll össze, már-már etűdszerű. Gyorsan peregnek az események, fényváltás választja el egyik jelenetet a másiktól. A zene és Grecsó Zoltán koreográfiái kiemelten fontos szereppel bírnak: ellenpontozzák és ironikus humorral kommentálják a történéseket.

A játék- és a nézőtér nincs élesen elválasztva, a közönség is éppúgy részese az éttermi vacsoráknak, mint maguk a szereplők. A színészek végig láthatóak, és akinek épp nincs az adott jelenetben szövege, helyet foglal a színpadon, vagy beül a nézők közé. Császi rendezésében nyomokban megtalálhatók az ilyen elidegenítő elemek (a nézőt bevonja az aktusba, szemlélővé teszi, de felébreszti aktivitását is; az egyes jelenetek önálló minidrámákként is megállják a helyüket), a produkció mégsem nevezhető egyértelműen brechtinek: az előadás középpontjában a szöveg áll, ellentétben az epikus színházzal, ahol a nyelv csak részlegesen kap helyet.

A díszlet (Alvégi Lóci, Németh Saci) kör alakú asztalokból áll, a kellékek az étkezésekhez kötődnek (evőeszközök, étel, ital). Kiss Júlia színes, mintás, a mai kor divatjának is megfelelő jelmezekbe öltözteti a színészeket, így segítve a nézőket a figurákkal való azonosulásban. Nem mintha nehéz lenne azonosulni velük: mindegyik figura kidolgozott és szerethető. Császi eléri, hogy mindenki főszereplő lehessen, és meglegyen a maga kis története. Sam és Nicole karakterét Varga Ádám és Huzella Júlia sok játékossággal ragadja meg. A szereposztás a játékidő alatt folyamatosan változik: hat színész több szereplő bőrébe is belebújik: Sütő András például hol Sam és Nicole gyerekét, hol Nicole exbarátait alakítja jó ízléssel, nem túljátszva egyiket sem. Minden szerephez tartozik egy kellék, amely segít a közönségnek eligazodni a szövevényes rokoni kapcsolatok labirintusában, de a pontosan megírt szituációk is erősen vezetik a nézői figyelmet. Mindennek ellenére az előadást nézve könnyű úgy érezni, hogy elvesztettük a fonalat, de emiatt nem érdemes szégyenkezni: a rendező célja pont az, hogy a történet végére álljanak össze a mozaikdarabok.

Elsőre tragikomikusnak, nevetségesnek tűnhetnek LeFranc figurái, de néha mindannyian ilyenek vagyunk. A Nagy vacsora legnagyobb erőssége talán az, hogy minden generációt képes megszólítani, s mindenki találhat valamit, amihez kapcsolódni tud – az összes boldog, nehéz, fájdalmas és közhelyesnek tűnő pillanatával együtt rendkívül aktuális. Szól az idősödő generáció házasság-újrakezdés dilemmáiról, s olyan fiatalokról is, akiknek nem igazán vannak terveik, sem jövőképük. Tükör ez egy olyan társadalomnak, ahol a család fogalma átrajzolódni látszik, ahol elsőbbséget élvez az önmegvalósítás a családi körben eltöltött minőségi időhöz képest. A néző nosztalgiával gondolhat azokra az időkre, amikor még szokás volt körülülni az asztalt vasárnaponként, amikor még nem volt szégyen az, hogy több generáció él együtt egy fedél alatt, amikor még nem tették be a szülőket idősotthonba, s a gyerekek mellé nem babysittert, hanem nagyszülőket hívtak.

Az előadás szórakoztató és szívbemarkoló kortárs dramedy: tisztelgés egy olyan világ előtt, amikor még nem láncoltak le bennünket a digitális kütyük, és nem is a világhálón éltünk társasági életet. Amikor valódi emberi kapcsolatokat alakítottunk ki, és szemtől szemben ismerkedtünk.