Meseterápia – kritika a David Copperfield rendkívüli élete című filmről

Armando Iannucci játékfilmes rendezéseiben mintha a finom konzervativizálódás jelei mutatkoznának: az Egy kis gubanc napjaink politikai inkompetenciáját csomagolta gyilkos szatírába, a Sztálin halála egy humormentes képregényt avatott bizarrá, míg a David Copperfield rendkívüli élete csupán irodalmi adaptáció. Bár a rendező friss vért pumpál az 1850-es regénybe, legnagyobb hibája a könyvből következik: bármennyire felforgató szándékokkal is kacérkodik, Iannuccit mintha gúzsba kötnék a kövült, 19. századi irodalmi minták.

Világképet tehát nem cáfol a Copperfield Dávid legfrissebb mozifeldolgozása, de a rendező becsületére szóljon, hogy ügyesen variálja az alapanyagról szerzett ismereteinket.

Az átirat terápiaként funkcionál: a címhős egy színház közönségével osztja meg élettörténetét, vagyis Iannucci és írótársa, Simon Blackwell a regény egyes szám első személyű beszédmódját hangolják újra játékos önreflexióval.

Párosuk előtt így lehetőségek tárháza nyílik meg, és vállalásuk általában nem is hagyja ki a ziccereket. Társadalomkritikát fogalmaznak meg, de nem helyezkednek sem a gazdagok, sem a szegények pártjára: az ifjú és nyitott Dávid valódi altruistaként éppúgy barátságot ápol egy partmenti hajólakban éldegélő munkásfamíliával, mint vagyonos cimborájával. A David Copperfield rendkívüli életében nincsenek éles kasztok, a hierarchiák közötti átjárást szorgalmazza, miközben rávilágít arra is, hogy hősét bármerre sodorják hányattatásai a fejlődéssztori-zsáner jegyében, útja során a korabeli társadalom egyre több mintájához kénytelen adaptálódni.

Cseppet sem véletlen ez az attitűd: Iannucci a prototípusként meghatározható dickensi fejlődésregény-formátum összes passzusát vászonra festi.

Bepillantást nyerünk az alacsony sorúak hétköznapjaiba, majd az oktatásba, a nevelőapa tekintélyelvűségébe, szó esik az eladósodásról – tehát a nevelődéstörténetek rendje és módja szerint Copperfield Dávid gazdáról gazdára jár. A filmben erről beszél, és ugyanezt veti papírra, így nemcsak a Bildungsromanok (fejlődésregények), hanem a Künstlerromanok (művészregények) karaktereinek leszármazottja is. Óriási indulatok feszülnek benne, és mivel íróként érvényesül, mi sem természetesebb számára, mint az önkiadás.

Eklektikus stilizációval utal erre a film: osztott képmező, áttűnések, papírra vetett fejezetcímek, sőt egy posztmodern némafilmbetét hozza közelebb Dávid útját, amivel az író-rendező a mozgókép technikai vívmányait a regény időszakának szellemes megidézésére, afféle meseként használja.

Pompáznak a színek, miközben súlyos témák zúdulnak ránk: a nagynéni elveszíti a lakását; hősünk egy gyárban húzza az igát, majd öntudatra ébred; jó barátja lecsapja egy másik ismerőse kezéről az óhajtott lányt. Sablonokkal találkozunk, a David Copperfield rendkívüli élete olykor Wes Andersonra hajazó esztétikája és ritmusa viszont feledteti a zökkenőket. Úgy érezzük, Dickens örök regéje bármikor érvényesülhet, ha lendületes a cselekményszövés és vibrálnak a karakterek, ráadásul Iannucci és Blackwell feldolgozása napjainkra is reflektál. Dev Patel hindu szülők gyerekeként nevelkedett britként alakítja a Dávidot (nem szólva arról, hogy a Gettómilliomos sztárja ezúttal is magaslatokat és mélységeket jár be egy coming-of-age story központi alakjaként), Wickfield úr ázsiaiként lép elénk, és a film egészére jellemző, hogy hátrányos helyzetűekkel, kisebbségiekkel vállal sorsközösséget allegorikus menekültválság-lenyomatként. Az alkotópáros így mintha adottnak tekintené a globalizációt, de a feminizmus is egyszerre intelligensen és viccesen kerül terítékre, például a kiskutyáját „életre keltő” Dora Spenlow figuráján keresztül.

A kurrens átirat frissességét szóbeli, vizuális és fizikai humor őrzi.

Zsinórmértékkel centizett, jellegzetesen angol válaszokkal kontráznak egymásra a figurák, burleszkbe hajlóan csetlenek-botlanak céljuk teljesítése közben, míg az operatőri munka képeskönyvként varázsolja elénk a korabeli Angliát. A David Copperfield rendkívüli élete stílusbravúrjai pedig a remek színészgárda nélkül nem működnének. Tilda Swinton örömmel lubickol excentrikus Trotwood néniként; Ben Whishaw gyűlölnivaló intrikusként John Hurt alakítását juttatja eszünkbe az Egy ember az örökkévalóságnak-ból; Peter Capaldi ugyanolyan remekül játszik trágár főnököt az Egy kis gubancban, mint itt elszegényedett gyámot; de Hugh Laurie jelenése sem vész kárba. Részben általuk és a képi világ folytán néha úgy tűnik, mintha grandiózus musicalbe csöppennénk, holott Iannucci és Blackwell azt teszik, amit legalább tíz éve minden alkalommal: a politikai és társadalmi szatírák mestereiként ábrázolnak egy újabb mikrovilágot – távolról az Egy kis gubanc és Az alelnök felfogásában –, miközben modern attitűddel, ugyanakkor hagyománytisztelő hűséggel porolnak le egy százhetven éves történetet.

Igaz, közös munkájuk lendülete csappan a játékidő második felében, amikor a sziporkákat már-már akadémikus vonalvezetés, iróniát zárójelező melankólia váltja, azonban az alkotópáros óvatos duhajkodása változatlanul a mű iránti tiszteletüket sugallja. Copperfield Dávid felnőtt alakjának – aki rezonőrként, tanácsadóként bukkan fel gyerekmása mellett a múltbéli jelenetekben – zárszavát legalábbis nehéz másképp értékelni.