Bolognai Gyermekkönyvvásár a Deák17-ben: az elmúlt évtizedek legjobb olasz illusztrátorai

A PesText Fesztivál felvezetőjeként szeptember elejétől látogatható a Generazioni című kiállítás, amely az elmúlt évtizedek legjobb olasz illusztrátorainak munkáiból nyújt ízelítőt az érdeklődőknek. A tárlattal ezúttal – végre – tudatosan szerettek volna kilépni a V4 (Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia) bűvköréből, és ahogyan annak az egyik kurátor, Révész Emese is hangot adott, teljesen magától értetődő módon ezt nem is kezdhették máshol, csak az olaszoknál, „akik a legjobban tudják, hogy mit is jelent ez a műfaj”.

Egy újonnan nyíló kiállítást mindig nagy érdeklődés övez, ám a Deák17 terébe a megnyitó napján az átlagostól magasabb számban érkeztek a látogatók, sőt, nemcsak érkeztek, de nagyon sokáig maradtak is.

Lelkes fiatalok lapozgatták az asztalokon sorakozó könyveket, értelmezték a látottakat, véleményt cseréltek:

volt, aki túl digitálisnak érzett egy illusztrációt, és volt, aki percekig elmerengve bámulta Irene Penazzi munkáit. Ez a szokatlanul közvetlen diskurzus nem jöhetett volna létre a Bolognai Gyermekkönyvvásárt megidéző „elrendezés” nélkül, ugyanis a falon lévő poszterek (felnagyított illusztrációk) megtekintése mellett a látogatóknak lehetőségük van arra is, hogy az asztalra kihelyezett könyvekbe belelapozzanak – adott esetben végig is olvassák azokat.

A kiállítás koncepciója felől nem sok kétségünk lehet: a tárlat címe konkrétan behatárolja, hogy a galériába érve mire számíthatunk. Az illusztrátorok alfája Bruno Munari, akinek többek között a Nella notte buia című könyve is végiglapozható, és aki kiindulási pontként a galéria központi helyét foglalja el. Ám kiemelt figyelmet érdemelnek például Isabella Labate fotószerű illusztrációi is, amelyek melankolikus hangulatukkal, történelmi eseményeket bemutató és feldolgozó témáikkal bizonyítják, hogy az illusztrált gyerekkönyvek nem kizárólag gyerekeknek készülnek. Michael Bardeggia klasszikus festményeket, Antonio Bonnano fametszeteket megidéző illusztrációi pedig alátámasztják Révész Emese állítását is, miszerint a generációk között nincsenek éles határvonalak, sokkal inkább a folyamatos innováció, a kontinuitás az, ami a tárlaton felismerhetővé válik – de voltaképp a két kiemelt példa mellett az összes többi kiállító művész is felsorolható lenne.

A tárlat arra is rávilágít, hogy mennyi mindent tanulhatna a magyarországi könyvkiadás az olasz példákat alapul véve.

Ezt mind a kurátor, mind pedig a kiállítást megnyitó Rofusz Kinga hangsúlyozta. Míg előbbi arra buzdította a fiatalokat, hogy tanulmányozzák a könyveket, és alkossanak hasonló jó kiadványokat, addig utóbbi a hazai kiadók felé intézett egy „burkolt provokációt”: „a magas művészi igénnyel elkészített képek nagy méretben és formában tudnak élni, ragyogni és hatni – szeretnénk ilyen nagy képeskönyvekben gondolkodni”. És hogy mennyire fontos a méret és a forma, arra a Carthusia Kiadó silent bookjai, azaz csendes könyvei a legjobb példák. Önmagában a műfaj is nagyon különleges, hiszen az illusztrációknak szöveg nélkül kell érvényesülniük, és az asztalokon elhelyezett nagy méretű könyveknek köszönhetően megbizonyosodhatunk róla, hogy milyen erővel képesek hatni ezek a munkák. Elek Lívia – a hazai illusztrátorok egyik jeles képviselője – korábban úgy nyilatkozott, hogy a „színek, formák, ritmusok élményt nyújtanak – ne legyen szájbarágó, továbbgondolkodásra serkentsen”. Aligha lehetne ennél pontosabban megfogalmazni, mi is ezeknek a kiadványoknak a célja. (És ha már Elek Lívia szavait idéztük, fontos megemlíteni, hogy kiemelkedően tehetséges magyar illusztrátorokból sincs hiány, éppen ezért lenne szükséges az általában szövegközpontú gyerekkönyveket megreformálni az olasz mintákból inspirálódva.)

Mindazok, akik a kiállítást egyszer látták, biztosan azt tervezik, hogy még a tárlat bezárása előtt egyszer visszatérnek, mivel a könyvvásárt megidéző kiállítótérben már-már befogadhatatlan mennyiségű illusztráció és élmény várja a látogatókat. Általánosságban megfigyelhetők az asztalok között oda-vissza sétáló, a könyveket újra és újra fellapozó, az egymással beszélgető, a képeket titokban – vagy kevésbé titokban – lefotózó befogadók. Akik pedig az olasz nyelvet is megértik, még nehezebb helyzetben vannak: nem érdemes ugyanis kihagyni az olyan egyszerű, de mély mondatokat, mint például a „ci sono giorni in cui fai una cosa, ma vorresti farne un’altra” („vannak napok, amikor csinálsz valamit, de sokkal inkább szeretnél valami mást csinálni helyette”), és a hozzájuk tartozó illusztrációt (Il catalogo dei giorni).

A Generazioni egészen október 13-ig várja a (visszatérő) látogatókat a Deák17 Galériában. Érdemes nyomon követni a kiállításhoz tartozó Facebook-eseményt is, mivel különböző programok, workshopok is kapcsolódnak a tárlathoz, valamint a megtekinthető művészekről is bővebb tájékoztatást adnak a folyamatosan felkerülő bejegyzések.